A hivatás vajon öröklődik, vagy a családi minta formál bennünket? A komáromi Holczhei pedagógusdinasztia és a Szilva művészcsalád történetei azt mutatják, hogy a tehetség mellett a közös élmények, a szülői példamutatás és a támogató légkör is meghatározó szerepet játszik.
Két család, több generáció, egy közös kérdés: hogyan születik meg az elhivatottság?
Mindannyian ismerünk olyan családokat, ahol egy-egy hivatás generációról generációra hagyományozódik át. A komáromi Holczhei család immár három generációja kötelezte el magát a biológia oktatása mellett. A genetika titkos játéka vagy a nevelés? Erről beszélgettünk Holczhei Árpáddal és lányával, Holczhei Viktóriával.
Holczhei Árpád: Utólag visszagondolva, édesapja tudatosan irányította a pedagógusi pályára?
– Igazság szerint nem terelgetett céltudatosan. Akkoriban a Mariánum Alapiskolában tanított. Kiskoromban gyakran magával vitt, és mindig megragadott az akkori iskolák békés, a mai hektikushoz egyáltalán nem hasonlító, ünnepi légköre. Lehet, hogy meglepő, de már hat-hét éves koromtól célként lebegett előttem: tanár szeretnék lenni. Pedig láttam a pálya árnyoldalát is: a délutáni felkészüléseket, dolgozatjavításokat. Az év végi bizonyítványírás igazi rituálé volt. Édesapám ilyenkor olyan elégedett volt, mint a gazdák, amikor elérkezik a termés betakarítása.
– Édesanyja orvos. Nem próbálta az orvosi pálya felé irányítani?
– Nem. Látta, hogy elköteleztem magam. Mindannyian tudtuk a családban: más az én utam. Azt azonban, hogy mennyi mindent megtanultam édesapám mellett – magából a tárgyból és a módszertanból is – csupán akkor tudatosítottam, amikor elkerültem Prágába a Károly Egyetemre.
Szerintem hasznos, ha a családtagok továbbadják egymásnak a szakmai fortélyokat, tapasztalatokat. Hiszek a dinasztiákban, legyen az akár asztalos- vagy orvosdinasztia.
– Soha nem kacsingatott másfelé?
– Többféle sportágban is kipróbáltam magam, de igazából egyikbe sem szerettem bele. Más elméleti tantárgyak pedig annyira nem kötöttek le. Az esztétikai nevelésemre nagy hangsúlyt fektettek a szüleim, ezért beírattak zongorára. Ez is jól jött, mikor elkezdtem dobolni. A mariánumi alapiskolás éveimben Farnbauer Péterrel (aki később az Elán zenekar tagja volt), Skuta Miklóssal (ő ismert zongoraművész lett) és Csudai Istvánnal, aki jelenleg a pozsonyi képzőművészeti főiskola docense, megalapítottuk az Alfa zenekart. Később alapítótagja voltam a komáromi Dixiland Bandnak, amellyel megnyertük a zsolnai dzsesszfesztivált. A zene utána sem maradt ki az életemből, a kilencvenes évek végéig a Komáromi Jókai Színházban működtem közre a zenés darabokban.
– Honnan ered a muzikalitása?
– Édesapámtól örököltem. Magas szinten játszott két hangszeren, zongorán és hegedűn. Édesanyám pedig nagy operarajongó volt, gyakran hallgatott zenét.
– A legnagyobb lánya is biológia szakos...
– A modell mellett, amit a gyerek otthon lát, örököl valami hajlamot is. Eleinte úgy nézett ki, hogy nála nem a biológia lesz a vezérfonal, inkább a zene dominált. A középső lányom egészségügyi pályára lépett, a legkisebb pedig szintén biológia–zene szakos tanár szeretne lenni. Szívem szerint lebeszéltem volna, mivel sokat romlott a pálya társadalmi megbecsülése. Mégis, minden nehézség ellenére is, még mindig örömmel lépem át az iskola küszöbét.
Holczhei Viktória: Gyermekkorában milyen élmények érték?
– Rengeteget jártunk kirándulni, túrázni. Ilyenkor nagyapám gyakran fényképezett. Hihetetlen mennyiségű fénykép maradt utána, a huszadik század második felének egész korrajza, igazi szociográfiai kincsek. És nagyapa mint vérbeli pedagógus nem tudott kivetkőzni a bőréből. Otthon is rengeteg növénye, állata volt. Szerettem gondozni, etetni őket. Hol egy törött szárnyú galambot, hol meg fészekből kiesett fecskét, rigót próbált megmenteni. Nagyapám és édesapám emellett csodálatosan gazdag szakkönyvtárat alakított ki, így mindig van mihez nyúlnom, ha információkra van szükségem. Sőt, az utóbbi időben foglalkoztat a gondolat, hogy ismét beülök az iskolapadba. Sajnos, genetikát és paleontológiát nem oktatnak távúton, ezért még gondolkodom...
– Ezek szerint Önt is rabul ejtette a biológia?
– Sokáig a zene volt az első, bár gyermekkoromban sok minden érdekelt: a versmondástól a teniszig. Emlékszem például, volt egy periódus az életemben, mikor álhíreket írtam, és azokat olvastam fel a testvéreimnek. A családon belül gyakran zenéltünk együtt, házi koncerteket rendeztünk. Testvéreimmel a szüleinknek karácsonyra ajándékképpen mindig összeállítottunk egy „kultúrműsort” – ami végül családi tradícióvá nőtte ki magát. Szerencsére korán rájöttem, a tehetség önmagában a művészi pályához nem elég. Ahhoz rengeteg ambíció is kell.
– Édesapja egyben a kollégája is. Nem okoz ez időnként feszültséget?
– Apu rendkívül rugalmas, jó természettel megáldott ember. Gimnáziumi éveim alatt három évig tanított, de soha nem volt gond belőle. Jól megvagyunk együtt.
Valamikor régen, Garamvezekény mesés tájain barangolva festőállványával, a fiatal Szilva József talán nem is gondolta, hogy majdan képei eljutnak a Kárpát-medence szinte valamennyi országába. De mára két lánya is csatlakozott hozzá: a Komáromban élő Ilona, és az év nagy részét Prágában töltő Emőke. Így a Szilva név mára egész Európában ismert a művészetkedvelők között.
Szilva Ilona szobrászművész: Visszatekintve a gyermekkorára, nem érzi úgy, hogy szülei tudatosan irányították?
– Nem, ezt soha nem tapasztaltam. Természetesen ha apu nem lett volna képzőművész, később kerültek volna a kezembe a rajzeszközök. Szüleim lehetőségeket mutattak fel, közben meghagyták nekünk a döntés lehetőségét. Bár akkoriban a zongorázásért nem rajongtam, ma már örülök, hogy kijártam a zeneiskolát. Alapiskolás koromban még nem tudtam igazán, mi szeretnék lenni. A mai napig sok minden érdekel. Lehet, hogy ez a nyitottság annak is köszönhető, hogy édesanyánk matematika–fizika szakos pedagógus, és bevezetett bennünket a reáltudományok világába. Mikor felvételire készültünk a pozsonyi művészeti középiskolába, édesapánk folytonosan mellettünk volt, rajzainkhoz kommentárokat fűzött. A mai napig objektív velünk szemben. Nem tartozik az elfogult szülők táborába.
– Az egyetemen szobrász, és ezzel párhuzamosan fém és ékszer szakra járt.
– A középiskolában kerámia szakra jártam, és nagyon megszerettem. A szobrászat mellett sem egyik napról a másikra döntöttem.
– Elégedett az eddigi szakmai sikereivel? Egyik alkotása a híres British Museumban látható...
– Kétévente kerül sor a Nemzetközi Éremművészeti Biennáléra, melyre rendszeresen be szoktam küldeni érmeimet. A párizsi biennálén felfigyelt a kiállított munkámra a British Museum kurátora, és megvásárolták a múzeum állandó gyűjteményébe. A kérdésre visszatérve: az, hogy ki mivel elégedett, függ az ember habitusától.
Vannak, akik a boldogságot csupán szakmai sikerben mérik, állandóan kiállításokat szerveznek. Én nem törekszem arra, hogy minden hónapban legyen egy kiállításom. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs bennem exhibicionizmus, de az öntetszelgés hiányzik belőlem.
Számomra a legnagyobb elégedettséget az nyújtja, ha érzem, hogy amit elvégeztem, kész, kihoztam magamból a legtöbbet.
– Egy festő és két szobrász egy családban. Nem volt tapasztalható családon belüli rivalizálás?
– Soha. Ez annak is köszönhető, hogy mindenki más stílusban alkot. Ez persze nem akadályoz minket abban, hogy néha közösen dolgozzunk.
– Kisfia, Áron még csak négyéves. Ha nagykorában azzal áll Ön elé, hogy művészi pályára kíván lépni, mit fog mondani?
– Nem teszek ellene. Ha látom, hogy reálisan méri fel a képességeit, akkor mindenben támogatom. Szerintem az a helyes, ha a szülő hagyja, hogy a gyerek döntsön a saját jövőjéről. Például tegnap is hagytam, hogy űrhajós legyen...
Szilva József festőművész: Foglalkozott valaki a felmenői közül művészetekkel?
– Apukám jeles fotográfus volt. Nem csupán Garamvezekényen, ahol éltünk, készített fényképeket, de bejárta és megörökítette az egész Garam mentét. Portréfotóiról teljes emberi sorsokat tudunk leolvasni. Az első vizuális élményeim édesapám foglalkozásához köthetők.
– Melyik az a döntő momentum, ami a festői hivatás felé sodorta?
– Családunk kapcsolatban állt egy lévai festőművésszel, aki rajzaimat látva biztatott. Meghatározó élmény volt, amikor középiskolás koromban édesapám, egy utazásáról hazatérve, egy igazi, klasszikus, nagyméretű festőállvánnyal lepett meg. Még ma is őrzöm, hiszen ezzel azt fejezte ki: hisz a tehetségemben, és bízik bennem. Ezektől a pillanatoktól datálódik az én festői életem.
– A lányait tudatosan irányította művészi pályára?
– Ez természetes folyamat volt. A család engem soha nem hátráltatott a munkámban, sőt motiváltak, ihlettek. Amíg nem volt önálló műtermem, lakótelepi lakásunkban a képek húrokon voltak rögzítve a falakon. A lányok a képek, festékek között közlekedtek. Már egészen kicsi korukban rengeteget rajzoltak: sajátos gondolkodási formájukká vált a rajz. Mindenkinek csak ajánlhatom, mert az emlékezésnek csodálatos, jó módszere. Juraj Jakubiskóról kevesen tudják, hogy jegyzeteléskor nem az írást használja, hanem rajzokat készít: így próbálja megörökíteni a gondolatait. Mednyánszkynak is rajzos naplója volt.
– Amikor látta lányai kibomló tehetségét, miként terelgette őket?
– A számon kérő magatartás indokolt volt. Tudtam, hogy nem elég, ha kitűzik maguk elé a célt. A hozzá vezető út is rögös és nehéz. A képzőművészeti szakközépiskolába nagy volt a túljelentkezés, így ha szigorra nem is, de következetességre mindenképpen szükség volt.
– Tudom, hogy sokat festettek kint a tájban, együtt. Másképpen ábrázolták a lányai ugyanazt a tájat?
– Hosszú távon nem tájképfestőnek készültek, számukra ez igazi örömfestés volt. Számomra meg azért volt fontos, mert arra törekedtem, hogy minden technikát elsajátítsanak. A lányok meglepő módon nem próbálták az én képeimet utánozni, arra törekedtek, hogy megtalálják a saját útjukat. Ilike ugyanazt a tájat szinte monokróm színekkel ábrázolta. Emőke inkább posztimpresszionista modorban festett.
