Kassáról indult, ma pedig a világ különböző pontjain tart workshopokat és tanít akrojógát. Egy olyan életút az övé, amelyet a folyamatos mozgás, a kíváncsiság és a határok feszegetése formált. Beszélgetésünkben Tóth Flórával utazásról, közösségről, társadalmi elvárásokról és arról is mesél, hogyan tanult meg erőt meríteni minden egyes kihívásból.
Japán, Indonézia, Bali, London, Fülöp-szigetek, a Himalája – csak néhány állomás abból a számtalan kalandból, melyeknek újból és újból nekivágott, s amelyek nemcsak új kultúrákat, hanem önmagát is segítettek megismerni. Az akrojóga számára több mint mozgásforma: a bizalom, a kapcsolódás és az önismeret terepe.
– Kassáról indultál, ma pedig a világ különböző pontjain tanítasz. Mikor kezdődött ez a kalandvágy?
– Valószínűleg akkor, amikor tizenhét évesen cserediákként Japánba kerültem. Az volt az első alkalom, hogy repülőre ültem, az első alkalom, hogy Európán kívül jártam, és egyből egy teljesen más kultúrában találtam magam. Nem beszéltem japánul, nem ismertem ott senkit, mégis egy évet töltöttem kint. Ez az élmény teljesen megváltoztatta a gondolkodásomat.
– Miért éppen Japán?
– Eredetileg az Egyesült Államokba szerettem volna menni, hogy tökéletesítsem az angol tudásomat. Egy Rotary Klub-interjún (ők szervezik ezeket a cserediákprogramokat) azonban megemlítettem, hogy érdekel a japán nyelv, és hirtelen mindenki lelkesedni kezdett az ötletért. Otthon aztán végiggondoltam: angolul bárhol tanulhatok, de Japánban élni talán soha többé nem lesz lehetőségem. Így végül Japánt választottam.
– Milyen volt az ottani valóság?
– Egyszerre lenyűgöző és megpróbáltatásokkal teli. Nulla nyelvtudással laktam japán családoknál és egyedüli külföldiként jártam egy japán lányiskolába. Elképesztően szigorú szabályok voltak ott, amiket soha nem lehetett megkérdőjelezni. Tizenhét évesen ez nem mindig volt könnyű, hiszen kamasz voltam és lázadni akartam. Ugyanakkor a japán kultúra nagyon színes és inspiráló. Imádtam a nyelvet (amit az év során sikerült elsajátítanom), a konyhát, a szokásokat és ünnepeket, Tokió energiáját. A japán barátaim a végén már viccelődtek is vele, hogy japánabb vagyok, mint ők.
– Az utazás ezután az életed részévé vált. Mit kerestél?
– Sokáig azt hittem, keresek valamit, de ma már nem így gondolom. Inkább csak nagyon kíváncsi voltam.
Volt bennem egyfajta utazási láz, kultúrákat akartam látni, nyelveket akartam tanulni, embereket megismerni. Az egyik élmény hozta a másikat, és mindig a következő kaland érdekelt.
– Így jutottál el Indonéziába is?
– Igen. Ösztöndíjjal kimentem tanulni Jáva szigetére fél évre, és a szemeszter eltelte után a maradék két hónapban felfedeztem Indonéziát. Hátizsákkal utaztam, stoppoltam, a tengerparton vagy a szabad ég alatt aludtam – s ekkor jutottam el többek között Balira is. Ma már talán megfontoltabban utaznék, de akkor egyszerűen a lehető legextrémebb kalandok érdekeltek. Indonézia után stoppal egyedül bejártam Thaiföld minden zugát is, és barangoltam Kambodzsában is.
– A mai életed központi eleme az akrojóga. Mi ez valójában?
– A neve egy kicsit félrevezető. Az akrojóga a kétezres évek elején még közelebb állt a hagyományos jógához, ma azonban sokkal inkább akrobatikus mozgásforma. A jóga filozófiai és spirituális része nem tartozik hozzá. Ami viszont különlegessé teszi, az a partnerrel való együttműködés.
– Mit tanít az embernek?
– Kapcsolódást. Azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha az egyik ember lenne a jobb láb, a másik meg a bal. Meg kell tanulni együtt mozogni. Ha egyikőtök rohan, a másik pedig lassan halad, abból nem lesz harmonikus mozgás. Ezért is mondjuk sokszor viccesen, hogy az akrojóga kiváló párkapcsolati teszt is lehet. Azok a problémák, amelyek gyakorlás közben előjönnek – a bizalom hiánya, a türelmetlenség vagy a kommunikációs nehézségek –, ugyanúgy megjelennek egy párkapcsolatban is, csak ott sokkal nagyobb léptékben. Ezért az akrojóga nemcsak fizikai, hanem emberi fejlődés is. De persze nem csak pároknak való ez a sport – barátok, de akár idegenek is csinálhatják együtt.
– Mennyire kötöttek a szerepek az akrojógában?
– A klasszikus példa az, hogy a férfi a base, az alap, azaz aki lent van, és felemeli a nőt, a flyert. Azért a férfi a base, mert ő általában erősebb, nagyobb, míg a nő kisebb és hajlékonyabb. Viszont ez csak sztereotípia, és nem feltétlenül kell így lennie. A workshopokon hármas csoportokban dolgozunk: a base, a flyer, és a harmadik szereplő, a spotter, aki elsősorban a flyer biztonságára ügyel – majd a szerepek cserélődnek.
– Sokan úgy gondolják, hogy ez a mozgásforma csak a rendkívül sportos embereknek való.
– Ez az egyik legnagyobb tévhit. Egy teljesen átlagos ember is elkezdheti. Nem kell extrém hajlékonyság vagy különleges fizikum. A legfontosabb erények itt a türelem, az empátia és a kommunikációs készség, fizikai szempontból pedig eleinte elég egy átlagos rugalmasság és testtudatosság.
Sok olyan tanuló van, aki nagyon feszes testtel indul, vagy fél a legalapabb pózoktól is, de néhány hét vagy hónap alatt látványosan változik, ha kitartó. Az akrojóga közösségében az a szép, hogy a legtöbb ember teljesen hétköznapi embernek néz ki.
– És valóban olyan veszélyes, mint a videókon?
– A másik nagy tévhit pontosan ez. Az emberek a látványos dobásokat és forgásokat látják, de nem azt a több évnyi munkát, ami mögöttük van. Senki nem ezzel kezdi. Mire valaki sok év türelmes munkájával eljut erre a szintre, addigra megtanulja, hogyan kell biztonságosan esni, reagálni és együttműködni a partnerével – s innentől már nem is veszélyes, mert megvannak az alapok, a reflexek.
– Az elmúlt években Balin éltél. Miért éppen ott telepedtél le a pároddal?
– Londonban ismerkedtünk meg. Ő ott tizennyolc évig tűzoltóként dolgozott, de mindig arról álmodott, hogy egyszer majd a trópusokon fog élni. Én már ismertem Balit korábbi utazásaimból, voltak kapcsolataim, erős jógaközösség működik ott. Akrojóga-oktatóként sokkal könnyebb kitűnni, mint jógaoktatóként, és mindketten nagyon megtaláltuk magunkat ebben a hivatásban. Logikus választásnak tűnt.
– Most Európában turnéztok. Ez pontosan mit jelent?
– Nyáron Európában rengeteg akrojóga-fesztivál van, ugyanis itt sokkal elterjedtebb ez a sport, mint Ázsiában. Az elmúlt években egyre több helyre hívtak minket tanítani, így összekötöttük a munkát a családlátogatással. Idén is több hónapon át utazunk országról országra, fesztiválokon tanítunk és saját hétvégi tanfolyamokat tartunk Európa-szerte.
– Belekóstoltál a nomád életmódba, ami sokak számára irigylésre méltó. Van árnyoldala is?
– Természetesen. Az elején csak az izgalmat láttam, mindig a következő dolog után mentem, nem volt hosszú távú tervem. Később azonban egyre inkább hiányozni kezdtek a mély kapcsolatok.
Ha állandóan úton vagy, nehezebb barátságokat építeni. A család is távol van, s ezek a hiányok később egyre hangsúlyosabbá váltak. Az ember prioritásai idővel változnak.
– Volt olyan élményed, amely különösen meghatározott?
– Több is, de talán ilyen az egyik kéthetes himalájai túrám. Egyedül indultam el, aztán útközben összeállt egy hétfős nemzetközi csapat. Volt egy szakasz, ahol egy rettentő meredek és veszélyes, csupa laza kavicsból álló földcsuszamlásos hegyoldalon kellett átkelnünk. Hatalmas kihívás volt fizikailag és mentálisan is. A hegyekben addig több eltűnt emberről is láttam posztert, de csak itt tudatosult bennem igazán, hogy ez bizony nem vicc: itt egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Ott és akkor megértettem, mit jelent teljes figyelemmel jelen lenni a testemben.
– A közösségi médiában gyakran beszélsz a minimalizmusról, többek között a szépségápolás terén. Miért fontos ez számodra?
– Mert úgy érzem, rengeteg iparág abból él, hogy komplexusokat gyárt. A szépségipar gyakran olyan problémákat talál ki, amelyek valójában nem is problémák. Egy idő után elkezdtem azon gondolkodni, hogy valóban szükségem van-e ennyi szépségápolási termékre, vagy inkább az egészségem alapjaival kellene foglalkoznom: az alvással, táplálkozással, mozgással, hidratálással és a belső békémmel. Ha ezek megvannak, az ember rájön, hogy nincs szükség több tucat termékre, sőt – minél kevesebbet használunk, annál jobb. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.
– Szerinted van olyan társadalmi elvárás, amely a komplexusokra épít?
– Volt egy hatéves időszak az életemben, amikor egyáltalán nem szőrtelenítettem. Ennek az volt az oka, hogy elkezdtem megkérdőjelezni, honnan ered az az elvárás, hogy a nőknek szőrtelennek kell lenniük. A történelem nagy részében teljesen természetes volt, hogy a nőknek is van testszőrzetük, ez nem számított problémának. Számomra az sem logikus, hogy a női testszőrzetet sokan a higiéniával hozzák összefüggésbe. Ha egy nő rendszeresen tisztálkodik, akkor nem lesz kevésbé higiénikus attól, hogy szőr van a lábán vagy a hónaljában. Ugyanez a férfiaknál teljesen elfogadott, ezért szerintem érdemes megvizsgálni, miért alkalmazunk eltérő mércét. Úgy gondolom, ezek a szépségideálok nagyrészt társadalmi elvárások. Ha valaki újra és újra azt hallja, hogy a természetes testszőrzet nem szép vagy nem nőies, idővel könnyen elhiszi ezt. A legszomorúbb az, hogy sokszor nemcsak a férfiak, hanem a nők is fenntartják ezeket az elvárásokat egymással szemben. Emellett az is tévhit, hogy az erősebb vagy sötétebb testszőrzet kizárólag a férfiak tulajdonsága – hiszen a nagyvilág legtöbb nője természetéből adódóan ilyennel rendelkezik, nem pedig finom, szőke pelyhekkel.
– Miért kezdtél el mégis újra szőrteleníteni?
– Mert be akartam illeszkedni. Rendszeresen tanítok és tartok akrojóga táborokat, és ebben a sportban sok a fizikai kontaktus tanár és diák között is. Úgy éreztem, alkalmazkodnom kell a társadalmi normákhoz. Ennek ellenére továbbra is támogatok minden nőt abban, hogy szabadon dönthessen a saját testéről. Azt is, aki nem szeretne szőrteleníteni, és azt is, aki igen.
– A közösségi média az akrojógát is idealizálja?
– Nagyon gyakran. Sokáig mi is csak a kész eredményt mutattuk meg: a könnyeden és elegánsan áramló koreográfiát. Később rájöttünk, hogy ezzel akaratlanul is hozzájárulunk ahhoz, hogy az emberek türelmetlenek legyenek a tanulásban. Ma már a gyakorlás folyamatát is megmutatjuk, hogy mindenki lássa: egy látványos mozdulat mögött hónapok vagy akár évek munkája is állhat, sok-sok bénázással és eséssel megfűszerezve.
– A beszélgetés végére maradt egy különleges történet: írtál egy könyvet is.
– Igen, a Fülöp-szigeteken. Egy búvárszigeten találkoztam egy férfival, aki azt szerette volna, hogy valaki megírja az élettörténetét. Az utcán nőtt fel mélyszegénységben, mégis képes volt feltornászni magát a létrán és teljesen új életet teremteni magának.
Ma már saját vendégháza van, emellett végtelenül önzetlen életet él: gyerekeket támogat, hangszeres foglalkozásokat tart nekik, illetve ételosztásokat és szemétgyűjtési akciókat szervez a szigeten.
– Mit tanultál tőle?
– Azt, hogy nem kell, hogy a körülményeink határozzák meg, kik vagyunk vagy milyen lesz a jövőnk. Ő a túlélésből jutott el oda, hogy másoknak segítsen. Számomra ez az egyik leginspirálóbb történet, amellyel valaha találkoztam.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalnod az életed eddigi tanulságát, mi lenne az?
– Az egyik legnagyobb ajándéka ezeknek az élményeknek az önbizalom és az önállóság volt. Rengeteg olyan helyzetbe kerültem, ahol teljesen egyedül kellett feltalálnom magam, és olyan dolgokat oldottam meg, amelyeket előtte el sem tudtam volna képzelni. Ezek az élmények máig erőt adnak. Amikor egy nehezebb időszakon megyek keresztül, gyakran eszembe jutnak azok a helyzetek, amelyeket korábban sikerült megoldanom. Ilyenkor emlékeztetem magam arra, hogy már sok kihívást leküzdöttem, és ez segít abban, hogy a jelenlegi nehézségekkel is magabiztosabban nézzek szembe.
TOVÁBBI KÉPEK AZ ALÁBBI GALÉRIÁBAN
⬇︎⬇︎⬇︎
