Az üresfészek- jelenséget és a vele járó lelkiállapotot először Dorothy Canfield amerikai írónő írta le 1912-ben a The Squirrel-Cage c. regényében. A szindrómát nem betegségként, hanem természetes jelenségként tartják számon.
A gyerekek felnőnek, önálló életet kezdenek, a családi ház kiürül. a zsibongó mindennapokat felváltja a csend. A túl nagy csend.
Veszélyesebb az élet
Általánosságban van bennünk egy fel nem készültség a változásokra. Nagy változás, amikor a gyerek megszületik, de az is nagy változás, mikor kiröppen a fészekből, és újra kettecskén maradunk. Az üres fészek már nem a vágyakról, a megvalósítandókról szól, ez egy ellenkező irányú változás. Lecsendesedés és visszaállás, vagyis redukció: az élet nem kiteljesedik, épp ellenkezőleg, lelassul. A csönd szelleme ül le az asztalunkhoz. Vagyis nem több lesz valamiből – jobban mondva csak az időből és a magányból lesz több. A korral együtt jár az élet minőségének veszélyeztetettsége is, nem úgy mozgunk már, mint régen, itt fáj, ott fáj, a pénzünk is fogy. S hirtelen fény derül arra is, hogy milyen állapotban van a párkapcsolatunk, mivé lett és alakult az idők során.
Csak a változás állandó
Nem kell ágálni a változás ellen, hisz az életben a legnagyobb állandóság a szüntelen változás. Ám minden változás egyben gyászt is jelent. Mikor összeházasodunk, akkor is elengedünk valamit: elgyászoljuk a kötetlenségünket, a szabadságunkat. A gyerkőc megszületésével pedig fenekestül felfordul az életünk. Ekkor is elengedünk valami jót. Ezért van rendben, ha megengedjük magunknak, hogy megéljük ennek a fordulópontnak a szomorúságát. Emellett fontosnak tartom, hogy időnként feltegyük a kérdést: Mi lesz, ha majd egyszer csönd lesz a házban? Sok anyát, szülőt megvisel, hogy elköltöznek otthonról a gyerekek, mert ezzel elveszítik életük értelmét, az örömforrást, a motivációt. Minden búskomorrá válik, a gyerekszoba ordít az ürességtől. Ha a kapcsolatunkat nem aktualizáljuk, megdöbbentő lehet a krízis.
Sok minden keresztülfut rajtunk, mikor bemegyünk a gyerekszobába, és csak az üres ágyakat látjuk. Nagy baj az, ha lelkünkbe befészkelt a szomorúság madara?
Szex mint csodaelixír
Érdekesmód a szex is lehet csodaelixír, az is életet adhat az éveinknek. Volt egy kolléganőm, aki az idősebb emberek intimitásával foglalkozott, és elámult azon, hogy milyen nagy örömforrás lehet a szex időskorban is. Másképp éljük ugyan meg a gyengédséget, a szenvedélyt, a vágyódást: de a végeredmény ugyanaz. A legfontosabb, hogy ne adjuk föl a reményt. A végvárás ugyanis soha nem lehet örömteli. A kibírhatatlan, morózus ember idősebb korára csak még kibírhatatlanabb lesz, az impulzív ember még impulzívabb. Tehát amit nem kultiválunk, az degradálódik, leépül, mi pedig megrekedünk valahol félúton.
Párnától a nyoszolyáig
Mi történik akkor, mikor a másik már csak olyan, mint egy párna, amit néha felütögetünk? Az első lépés még mindig ugyanaz: őszintén kérdezzük meg magunktól és a párunktól, hogy mi hiányzik. Mi esik jól? Hogyan kerülhetnénk újra közelebb egymáshoz? Sokan azt gondolják, hogy valami eget rengető dologra van szükség, tűzesőre. Pedig nem! Lehet, épp most jött el az ideje annak, hogy együtt járjunk színházba, moziba, vagy végre elkezdhetünk kicsit utazgatni. Egy új, közös hobbi segíthet abban, hogy megszülessenek az új emlékek. A kapcsolat nem attól változik meg, hogy nagy vehemenciával nekiduráljuk magunkat. Inkább lassú, közös élményekre van szükség, amelyek újra összekötnek bennünket.
Ökölszabály
A kimutatások szerint az üresfészek- szindróma jobban érinti az egyedülálló anyákat, akiknek teljesen át kell keretezni az életüket, hisz addig minden percüket kitöltötte a „vár otthon valaki, akiről gondoskodnom kell” gondolkozás. S bár manapság a gyerekek egyre később hagyják el a szülői házat, vagy épp egy-egy albérletes kaland után gyakran visszaköltöznek, mert nem jönnek ki a pénzükből – jelentkezhet az üres fészek miatt érzett gyász. Sokféle módon kikerülhetünk ebből az érzelmi hullámvasútból, van viszont egy ökölszabály, amit érdemes betartani: ne kilincseljünk a gyerekeknél érzelmi támogatásért, mert ez csak nehezíteni fogja az átállást az új életünkre.
Leválás
Az üresfészek-szindróma nem hirtelen, azokban a napokban sújt le ránk, mikor a gyerek átcuccol egy másik lakásba. Gyermekünk már sokkal előbb leválik rólunk. A tizenhárom éves már magára csukja az ajtót, nem kell neki esti mesét mondani – egyre többet ülünk egyedül a pamlagon, mert kamaszodó gyermekünknek egyre kevésbé van ránk szüksége. Jó ideje már ingyen mamahotel vagyunk, mert kijár neki a mosott ruha, a finom étel (de már a képernyő előtt, nem pedig az asztalnál ülve, együtt elköltve). Mi jelentjük még egyelőre a kényelmet és biztonságot számára, de csemeténk már a maga világában él. Egy-két éve még minden félórában azt kérdezte, „Anya, ez miért van így?”; most pedig örülhetünk, ha napjában egyszer foghegyről odavet nekünk egy-egy mondatot. Hogyisne, hiszen már magát keresi, és az arcát nem bennünk, a mi tükrünkben akarja meglátni – hanem a világ tükrében szeretné megkeresni.
Nem mindegy, milyen állapotban talál ez a változás bennünket. Ha van még egy kis íze a kapcsolatunknak, akkor startvonalhoz állhatunk, hogy megújítsuk az együttélésünket. Egy korszak elmúlt, természetes, hogy hiányérzetünk van.
Nő, mint a gomba
Természetes folyamat a leválás, a szülőnek kicsit fáj, de azért még jócskán akad dolga a gyerek körül. Főzni, mosni kell rá, kiszolgálni, megteremteni a kényelmét. Viszonzásul a tinédzser otthon hajtja nyugalomra a fejét. Ez idő tájt már érdemes elgondolkodni azon, hogy mi lesz velünk öt-hat év múlva, mikor kiröpül a szemünk fénye, s egyedül maradunk a lakásban.
Ha nem teszünk így, nehezen tudunk majd visszakapcsolódni ahhoz a személyhez, aki a gyerek megszületése előtt voltunk. Hisz már megszűnt a gyerekkel megszokott napi rutin, nem tologatjuk együtt a tűzoltókocsit, nem hallgatjuk nap mint nap a Süsü, a sárkányt – van pár szabad óránk a kanapén üldögélve és elmélkedve.
Aki később szült, annak még nehezebb lesz újrakezdeni az életét, egyedülállóként is, de feleségként is. Egy korszak elmúlt, épp ezért érdemes új napi rutinokat keresni, s a közös programok helyett más tartalmakkal kitölteni az életünket, mert a gyerek nő, mint a gomba, s hamarosan ki fog repülni a családi fészekből. A napi rutinok átírása életmentő lehet, a szokásos feladatok megtarthatnak bennünket, mikor valóban elköltözik a gyerek, és a szívünk megszakad, mert összedőlni látszik minden. A szakemberek szerint a veszteségérzést nem könnyű kezelni, néha egy-két évbe is beletelik, mire kijövünk belőle.
Klinikai eset?
Egy biztos: el kell engednünk gyermekünk kezét. Nem élhetjük a gyerek életét a magunké helyett, nem tapadhatunk rá, mert ez esetben már nem üresfészek-szindrómáról fogunk beszélni – megrögzöttségünkből klinikai kórkép lesz.
