Csepy Aranka első ismerkedő show-nkra jelentkezett.
Az alábbi kisregényben, amelyből részleteket közlünk, annak történetét írta meg, hogyan kereste, és hogyan keresi továbbra is az Igazit. Jó szórakozást az olvasáshoz!
Hol az eleje?
Úgy negyven évvel ezelőtt napvilágot látott egy kislány, aki apja és anyja szeme fénye, nagyszülei öröme volt. Idő időt követett, és a szemefény kislány nagylánnyá cseperedett. Félvén, hogy a második férfin túl, akivel csókot váltott, ő bizony a kutyának sem kell, nagy ügyesen, a tizennyolcadik születésnapját követően alig egy hónappal férjhez ment, hogy aztán tizenhét évig élje a kisvárosi háziasszonyok unalmas, de biztos kis életét.
A házassága nem volt sétagalopp, de hosszú csiszolódás után összeszoktak, nevettek, sírtak, és nevelték a két fiukat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva… Aztán egy nap a nagykönyvben az volt megírva, hogy a társának el kell mennie. Egy láthatatlan, de mindennek parancsoló erő szólította el végérvényesen. A nagylány ekkor harmincöt éves volt. Szenvedéseivel nem terhelem a kedves olvasót, mert vidám történetet akar olvasni, nem tragédiát. Előrebocsátom: meglátjátok, a végére tragikomédia lesz belőle…
Szóval eltelt vagy két év küszködve, azzal a tudattal, hogy immár egyedül kell megbirkóznom azzal, amit idáig két ember csinált. Közben a nem éppen kicsi fiaim is azzal biztattak:
– Anya, keress magadnak valakit, egy barátot, mert mi nem lehetünk mindig veled. Ne maradj egyedül!
Hajlok már a jó szóra… Csakhogy nemhogy a herceg fehér lovon, hanem egyetlen ütőképes pasi sem közeledik. Van ugyan egy félrészeg, hetvenéves bácsi, aki a szomszédnak besegít a kertészkedésbe. Azt súgja:
– Ha segítségre van szüksége, drága Arankám, csak szóljon, mer’ tuggya, hugyan van az, maga is özvegyasszony, én is özvegyember…
Atyám! És ezt még komolyan is gondolja! – hűlik meg bennem a vér, és igyekszem a cicijeimet leplezni, mert az öreg csak vigyorog fogatlan szájával, hatalmasakat kacsingatva rám. Úgy érzem, itt, a kert közepén mindjárt elmarkolni szándékszik azt, amit én nem neki tartogattam…
A herceg késik, kávémeghívás nincs, csak egy-egy nyálcsorgató pillantás az utcán, az üzletben vagy a színházban… Mit lehet itt csinálni? Összedugtuk a fejünket a barátosnémmal, és arra a következtetésre jutottunk, hogy segíteni kell annak a nyomorult hercegnek, hogy megtalálja a hozzám vezető utat.
No, nesze neked, keserves világ, vetett ágy! Most bánhatod csak igazán, hogy élted a kis unalmas életed, nevelted a kölkeidet, dolgoztál, mert kellett… Hova a francba lehet beülni, szórakozni, ismerkedni egyedül?
A könyvesbolt polcán megpillantottam a Hogyan keressük meg a szuperférjet? című kötetet. Majd ebből megtanuljuk a praktikákat! Miután ágyba zavarom a két idétlen kamaszt, előkaparom a szuperkönyvet a táskám legmélyéről, és belelapozok. Mit belelapozok? Falom!
Születésnapi vacsorára vagyunk hivatalosak mindhárman. Jóízű beszélgetés a régi családi barátokkal, borozgatás, és Pista rákezd az évek óta szokásos, könyökömön kijövő szövegére: én vagyok a baráti körben a legszebb nő, és egyszer majd ő úgyis meghúz engem…
– Na, ide figyelj, Pista! – állok fel az asztal mellől teljes hangerővel, csípőre vágott kézzel. – Hát milyen pasi vagy te? Mindig csak ígérgeted, oszt még sohasem teljesítetted! Most mit csinálod itt nekem a gusztust? Nekem már két és fél éve nem volt szexuális kapcsolatom. Meghúzhatós csaj vagyok én, vegyél szépen egy kéve virágot, vigyél el vacsorázni, benne vagyok én a jóban!
Szegény Pista barátom csak pislog, a feleségek visítanak, a férfiak meg a földön fetrengenek a röhögéstől… Szóval és tettel: vissza a jó öreg barátosnéhoz, aki mellesleg öt évvel fiatalabb nálam. Öt-hat heti tanakodás után oda lyukadunk ki, hogy nincs mit tenni, apróhirdetést kell feladni. Nem tartott csak röpke egy hétig, mire aprólékos gonddal megszerkesztettem az öt-hat sornyi, boldogságot szárnyakon hozó szövegszerkezetet. Piruló orcával raktam borítékba a nem mindennapi hirdetés szövegét:
„Egy valóságos házisárkány két neveletlen kamaszkölyökkel barátot keres.”
A hirdetés a borítékba, a befizetési bizonylat a borítékba, irány a posta, a borítékon pedig egy havilap címével. Gyomorszűkülve vártam a lap megjelenését… Benne volt! Isten bizony, úgy izgultam, mint amikor a zöld asztal előtt álltam. És türelmesen várakoztam. Egy hónap, másfél… Semmi… Napilapban kell feladni, mindjárt más lesz a helyzet…
Újabb pár nap lázas agymunka, majd a megvilágosodás! Leírom gyönyörű, olvasható nyomtatott betűkkel a hirdetést, amit már egyszer megpróbáltam, mivel én aztán nehezen adom föl. Aztán Makrancos hölgy jeligével, na meg „nesze nektek, mocskok!” felkiáltással a következőt:
„Dekoratív, művelt, jól szituált, független hölgy barátot keres kötetlen kapcsolatra.”
Egymás alatt a lapban a két hirdetés, én pedig újból várakozó álláspontra helyezkedtem. Izgalommal teli időszaka ez az életemnek: rohanás haza, kukkantás a postaládába… Aztán egyszer megtört a jég! Vaskos boríték a postaládában. Halleluja!
Úgy remegett a kezem, amikor a borítékot kibontottam, hogy a levelek a földre hulltak, mint megsárgult őszi társaik… Összeszedtem őket, de elárulom: nem kellett volna… Döbbenet!
Egyik-másik boríték furán foltos, már a címzés is botrányos. Feltéptem őket, mint a szomjazó a Szaharában a vizesflaskát.
Aszongya: „XY, 38 éves, jelenleg munkanélküli. Ha akarsz valamit, hívj…”
Nem akarlak! Az egész levél letépett klozetpapírra írva, enyhe, lefelé ívelő jobb kanyarral. És még hozzá hasonló vagy öt. Aki vette a fáradságot, és szóba állt velem, elmondta, hogy nincs olyan makrancos, akit ne lehetne megnevelni. Ha csak az kell, majd ő a talpán férfi lesz, oszt a kölkeimet is ráncba szedi…
Depi, bőgés:
– Anyám, én nem ilyen lovat akartam!
Barátosném, az a drága tünemény:
– Te hülye! Nos, ezen ordítasz? Szerintem csak próbára akart tenni! Olyan nincs, hogy valaki ennyire primitív legyen… Biztos cselből írta! A többivel meg találkozz!
Egy-két levelet megírtam, gondosan fogalmazva, szépen kalligrafálva. Az első osztályos tanító nénim biztosan büszke lenne rám… Aztán másnap megtörténik a nyolcadik világcsoda! Újabb vaskos boríték a postaládában. Hihetetlen, de igaz! Egy egész csomó jóképű boríték! Mint Zrínyi, amikor kirohant a törökre, úgy rohantam a barátosnéhoz, mer’, ugyi, több szem többet lát… Micsoda adrenalinemelkedés! Halál komolyan!
Neki a konspirációnak! Most már csak a fiúkat kell eltávolítani itthonról, hogy, ugyi, ne legyenek fültanúi anyjuk ismerkedésének. Még jó, hogy vannak nagyszülők! Végre egyedül vagyok. Reszkető kézzel pötyögöm az első telefonszámot… Na, bumm! Üzenetrögzítő jelentkezik egy cégnél. Lenyomom. Hívom a következő számot. Mobil. Rendkívül kellemes hangú úriember tartja a kezében. Amikor kinyögöm, mit akarok, szintén makogni kezd. Kéri, hogy adjam meg a vezetékes számomat, majd visszahív. Megadom, és várok…
Jó félóra múlva a szép hangú ismeretlen felhív. Akadozva, de beszélgetni kezdünk, aztán belemelegszünk. Megtudom, hogy nős, de már nem működik a házassága, és most valahogy ez nem is érdekel. Lökjük a témát, és csak amikor itt-ott ránézek az órára, veszem észre az idő múlását. Éjfél is elmúlt, ez azt jelenti, hogy hetedik órája beszélgetünk.
Aztán a szép hangú ismeretlen lényegre törő kérdést tesz fel:
– Találkozhatnánk? Most!
– Éjfél után egy óra van… Nincs megmosva a hajam! – mondom rendkívül értelmesen.
Maradunk a holnap délutánban. Egész éjjel forog velem a szoba: Istenem, add, hogy el tudjam fogadni!
Egész éjjel párhuzamokat vonok, összeadok, kivonok, osztok, szorzok, csak éppen aludni nem tudok… Jókor reggel talpon vagyok, és átleltározom a ruhatáramat. Mi a klozetajtót vegyek föl? Hogy jól is álljon, ne is legyen kihívó, meg szombat van, az a rohadt fodrász nem fogad… A kozmetikus is csak megrendelésre működik szombatnak szent napján… Katasztrófa!
Végül enyhít a feszültségen egy gyógynövényes forró fürdő, de a hajam a megváltó Úristenért sem akar úgy állni, ahogy én szeretném… Mi van itt? Minden összeesküdött ellenem? Fölhúzom a disztingvált kis rucimat, és teljesen euforikus állapotban megeresztek egy telefont a másik barátnőmnek, aki a lelkemre köti:
– Az Isten szerelmére! Csak ne legyél már olyan okos! Legyél már egy kicsit buta!
Én pedig átismétlem a tananyagot: ha tetszik a pasi, engedjem közel magamhoz!
Irány a megbeszélt találkahely… Csak azt nem tudom, élve odaérek-e, mert a szívritmus-szabályozót most bizton beépíthetnék… Aztán meglátom. Édes Istenem, ezt nem hiszem el! Még tetszik is…
