Egyre több a válás, anyukák maradnak egyedül a gyerekeikkel. Van, aki nem is keres társat, és van, aki azonnal randizni kezd, mert hiszi, hogy érdemes arra, hogy értékes kapcsolatban élhessen.
Évente több ezer álesküvőt jelentenek be a hatóságoknak. A vőlegények gyakran afrikai vagy ázsiai férfiak, akik nagy pénzeket fizetnek a Kelet-Európából származó menyasszonyokért.
Gyorsan ismerkedünk, gyorsan szakítunk, vagy már nem is szakítunk, csak nem jelentkezünk, esetleg még öt másik lánynál vagy fiúnál is érdekelve vagyunk... Vajon mi az oka ennek a nagy sietségnek?
Fiatalok és idősek is arról panaszkodnak, hogy valami baj lehet a világgal, mert alighogy elkezdődnek, nem folytatódnak az ismerkedések. Vajon miért? Írásunkban a felgyorsult idő és a villámkapcsolatok körülményeit járjuk körül.
Amikor a ’90-es évek elején az amerikai kormány meghirdette az információs szupersztráda (information super highway) programot, sokan víziónak tartották. És lám, nem kellett hozzá két évtized, hogy meghódítsa a világot.
Romantika ide vagy oda – egyáltalán nem irigylem a Jane Austen regények hősnőit. Fodros ruhakölteményeikben, csipkekendőikben hónapokig várhattak egy-egy szerelmes levélre.
Hihetünk-e a sztereotípiáknak, amit a filmipar és a média vetít elénk, vagy teljesen más ma egy facér, húszas éveiben járó férfi, mint amilyennek elképzelnénk?
„Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni” – szól az ismert idézet. De mi van, ha egy láthatatlan kórokozó emberek millióit kényszeríti arra, hogy egyedül létezzenek, egyedül érezzenek?
Egy férfitől hallottam a következőt: Egy férfit ismerkedéskor nem érdekli, hogy van-e gyereked vagy sem. Inkább attól fél, hogy egy „kis dög” lesz az a gyerek...
