Sam Shaw még a Viva Zapata! című film forgatása idején ismerkedett meg Marilyn Monroe-val, abban az időben, amikor a hollywoodi stúdióknak kezdett dolgozni. Kapcsolatuk sosem volt puszta munkakapcsolat. Barátság fűzte őket egymáshoz, és talán egyfajta csendes szövetség is.
Akkoriban Marilyn Monroe még nem volt megközelíthetetlen filmikon. Egy fiatal színésznő volt, aki minduntalan kételkedett magában, s akit mindig kísértett a gondolat, hogy be kell bizonyítania: többet tud annál, mint hogy szép legyen. „Mindenki azt mondja, hogy nem tudok játszani” – mondogatta.
Sam Shaw: Marilyn Monroe és Tom Ewell (New York City, 1954)
Sam Shaw egyike volt azoknak, akiknek semmit nem kellett bebizonyítania. Sam szemében Marilyn nem olyan nő volt, aki azt szeretné, hogy észrevegyék. Hanem olyan, mint aki egy pillanatra megengedi magának, hogy ne játsszon.
És éppen ez az, ami annyira különlegessé teszi ezt a kiállítást. A felvételek nem egy híresség hagyományos értelemben vett képei. Üzenetük nem a csodálat, nem a távolságtartás.
Marilyn Monroe és Arthur Miller a Waldorf-Astoria hotelben, New Yorkban (1957)
Sam Shaw szokatlanul közel került a színésznőhöz – nem szenzációval, hanem a bizalommal. Fotói szinte kézzelfoghatóak. Nem csupán az arcot örökítik meg, hanem a pillanat hangulatát. A fényeket a bőrön.
A csendet két pillantás között. Azokat a perceket, amikor az ember megfeledkezik az arcáról. Ez főként azokon a képeken követhető nyomon, amelyek Arthur Miller akkori lakhelyén, a connecticuti Roxburyben készültek.
Marilyn szerelmes volt, akkor kötött harmadszor házasságot. Az ezekben a napokban készült fotókról más energia sugárzik, mint a hollywoodi portrékról. Nincs rajtuk semmi különleges, semmi bámulatos. Csak egyszerű pillanatok.
Marilyn a kertben üldögél. Nekitámaszkodik egy fának. Nem néz szembe az objektívvel. És épp ebből az egyszerűségből születtek a tárlat legütősebb képei. Shaw nem a világ legszebb asszonyát akarja megörökíteni, hanem a nőt, aki egy kis időre önmaga lehet. Az egyik fotó hátoldalára, arra, amelyiken Millerrel áll egy fa alatt, Marilyn ezt írta: „A film a munkám, Arthur az életem.”
Megrendítő vallomás. Ugyanakkor a tárlat azt is jelzi, mennyire embert próbáló tett volt Marilyn számára különválasztani ezt a két világot. Norma Jeane és Marilyn Monroe. Magánélet és nyilvánosság. A nő és a róla alkotott kép. A köztük húzódó határ, amely sosem volt biztos. Mozgékony volt, áteresztő, néha szinte láthatatlan.
Lawrence Schiller: Marilyn Monroe, ,,Something's Go to Give" (Hollywood, 1962)
Különlegesek a toalettasztalnál készült képek is. Marilyn a tükör előtt. A sminkelés. Marilyn haja. Az átváltozás napi rituáléja. Csakhogy Sam Shaw nem a filmcsillag életre hívását ábrázolja. Sokkal érdekesebbet mutat – azt a pillanatot, amikor a nő önmagára tekint, és ezzel egy időben megalkotja saját képmását. Norma Jeane kitűnően értette, hogyan varázsolja elő Marilyn Monroe-t.
Megalkotta az arckifejezését, elsajátította a gesztusait, tudta, hogyan lép be egy helyiségbe. Nem volt ez sem hazugság, sem szerepjátszás. Alkotási folyamat volt. A kiállítás éppen ezért meglepően frissnek hat.
Sam Shaw: Marilyn Monroe (New York City, 1954)
Ma olyan világot élünk, amikor mindenki megalkotja a saját arcát. A fényképek nem a múlt emlékei, hanem közölnek rólunk valamit. Megválasztjuk a látószöget, a fényeket, az arckifejezést, eldöntjük, mit mutatunk meg magunkból, és mi marad le a felvételről.
Természetesen Marilyn nem ismerte a közösségi hálót, sem a személyes jelzéseket, de mélységesen értette azt, amit ma már jól ismerünk – hogy a kép nem azonos a valósággal. A valóság egyik változata.
Sam Shaw felvételein nem cinikusan, nem elemzőn ábrázolja ezt a képességet. Épp fordítva. Gyengédséggel mutatja meg. Azt érezteti, hogy a kép nem feltétlenül álarc.
Lehet módszer, amellyel saját énünkhöz közeledünk. A kiállítás neve Truman Capote szövegére utal: Une enfant radieuse – Egy tündöklő gyermek. Szövegében Truman Capote kísérletet tesz annak a valaminek a megnevezésére, amit mások nem vettek észre. Nem a hollywoodi legendára céloz, hanem arra a különleges ragyogásra, amely Marilynből árad.
Egyik képzeletbeli dialógusukra hivatkozva Marilyn ezt kérdezi tőle: „Mit felelnél, ha az emberek megkérdeznék tőled, ki vagyok, milyen az igazi Marilyn Monroe?” Aztán maga válaszol a kérdésre: „Fogadni mernék, hogy azt mondanád: egy elveszett lélek.” Truman Capote egyszerű választ ad: „És hozzátenném, hogy egy tündöklő gyermek vagy.”
Marilyn Monroe és Truman Capote (El Morocco Club, New York, 1955)
Ez a kiállítás talán épp ezért nem nosztalgikus. Nem helyezi Marilynt a múltba. Visszaadja emberi arcát. És emlékezetünkbe idézi, hogy a sok felvétel, legenda és reprodukció mögött egy nő rejtőzik, aki egész életében azt kereste, hogyan láttassa, ugyanakkor ne veszítse el önmagát.
