Nádasdi János Királyhelmecről származik. Az országnak abból a szegletéből, ahol a többség úgy érzi, nincs esélye a kitörésre. Testnevelés–biológia szakon végzett Nyitrán. Négy évig Angliában élt, ahol rengeteg tapasztalatot szerzett, majd Budapestre költözött. Ott is megtalálta a helyét. Jelenleg egy üzleti magazin hirdetési igazgatója – emellett tagja a népszerű Kistehén Tánczenekarnak.
– Mindig is szerettem volna világot látni – kezdi János, aki e hónapban ünnepli 33. születésnapját. – Még egyetemre jártam, amikor egy barátnőmmel elhatároztuk, hogy útnak indulunk. Az ő nővére kint volt Németországban, így oda mentünk. Másfél hónapot dolgoztunk, aztán kitaláltuk, hogy elmegyünk Spanyolországba, végül Budapesten kötöttünk ki, ahol összeismerkedtünk egy olasz lánnyal. Neki köszönhetően aztán Milánóban töltöttünk három hetet. Nagyon szép élményekben volt részem. Például kiderült, hogy a lány barátja az Inter Milano labdarúgócsapat vezérszurkolója. Egyszer le is vitt egy meccs végén a másik milánói csapat, az AC Milan játékosai közé. Hihetetlen érzés volt. Sok helybelinek sem adatik ez meg. Amikor befejeztem az egyetemet, Amerikába készültem, de nem kaptam meg a vízumot.
– Mihez kezdtél ekkor?
– Félévig munkanélküli voltam, aztán másfél évet tanítottam. Ez nagyon szép időszak volt. Lányfocicsapatot alapítottam, ami azelőtt nem létezett. Bajnokságot is nyertünk. De még mindig úgy éreztem, hogy el kell mennem, mert a tanításon kívül sok más dolog is belefér az életembe. Kikerültem Angliába – egy bőrönddel meg 80 fonttal. Amíg nem volt munkám, ismerősöknél laktam. Au pairként próbáltam elhelyezkedni. Azért jó ez indulásként, amíg nem megy annyira a nyelv, mert van egy biztos hely, és mellette el lehet járni iskolába. Aztán találtam egy svéd családot Readingben, Londontól 60 mérföldre. A fogorvos házaspár csak öt évvel volt idősebb nálam, egy 3 és egy 6 éves fiuk volt. Egy hónapot kellett volna várnom, hogy náluk kezdhessek dolgozni, de ez nem ment volna, hisz a pénzem már elfogyott. Így ezt az időt – a házaspárnak köszönhetően – Svédországban töltöttem. A férfi édesanyjának segítettem a ház körül.
– Hogy érezted magad a családnál?
– Nagy szerencsém volt, hogy nem britek, hanem külföldiek voltak. Szinte családtagként kezeltek. (Amikor már nem náluk dolgoztam, akkor is visszajártam hozzájuk.) Már az első nap rám bízták, hogy vigyem el a gyereket iskolába, holott még nem látták, hogyan vezetek. Nem tudhatták azt sem, hogy a Kassa nagyságú városban eltalálok-e a város egyik végéből a másikba. Nagyon ügyeltek arra, hogy járjak iskolába, fizették a nyelvtanfolyamot. Adtak egy autót, amelyet hétvégén is használhattam. Hétfőn, szerdán, pénteken egész nap dolgoztam, reggel héttől este hétig, kedden fél napot, a csütörtök pedig szabad volt. Mostam, vasaltam, főztem, a gyerekeket vittem iskolába, oviba. Azáltal, hogy benne éltem egy családban, nevelési szempontból sok olyan dolgot megtanultam, amit majd, ha szülő leszek, alkalmazni tudok. Aztán több munkát is kipróbáltam, a végén egy szendvicsbárt vezettem.
– Mit adtak még az Angliában töltött évek?
– Lényegében ott lettem felnőtt. Szerintem egy időre el kell szakadni a családtól, hogy felmérhessük, mire vagyunk igazán képesek, és kik is vagyunk valójában. Ez csak ott megy, ahol senki nem ismer bennünket, és ahol senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Érdekes, hogy otthon volt bennem egyfajta kishitűség: ugyebár Kelet-Európából származom, a világ végéről, Királyhelmecről vagyok, a kisebbséghez tartozom... Angliában viszont rájöttem: egyáltalán nem számít, ki honnan jön. Bármit elérhet az ember, csak akarni kell. Beiratkoztam számítógépes meg zenével kapcsolatos tanfolyamra. Hétvégén pedig beültem a barátokkal az autóba, és végigjártuk Dél-Angliát. Minél többet láttam, annál jobban kinyíltam. Rengeteg külföldi barátot szereztem. Így keveset tudtam ugyan spórolni, viszont mindez befektetésnek számított, hisz ezeket a kapcsolatokat ki tudom aknázni. Ma már látom ezt .
– Mi vezetett Budapestre?
– A szerelmem, akit Angliában ismertem meg. Ő mindenáron haza akart jönni. Vele tartottam. A kint szerzett önbizalmamnak köszönhetően megpályáztam egy vezetői állást. Rájöttem, az a lényeg, hogy elhitessük magunkról: versenyképesek vagyunk. Nem szabad kishitűnek lenni! Találkoztam olyanokkal, akik 2-3 diplomával asszisztensi állásra jelentkeztek... Különben Angliában már az iskolában megtanítanak arra, hogy használd a tudásodat. Nálunk ez hiányzik. Ezért érzi a többség, hogy nem állja meg a helyét a gyakorlatban. Pesten először egy telekommunikációs céghez kerültem, három hónap múlva pedig átmentem egy ismert üzleti magazin, a Budapest Business Journal hirdetésszervezési részlegére. Két hónap után már rám bíztak egy komoly projektet. Nagykövetségekkel, üzleti kamarákkal, külföldi cégekkel dolgoztunk együtt – nagyon élveztem. Olyan helyekre jutottam el, amilyenekről azelőtt álmodni sem mertem.
Érettségi előtt
– Aztán ismét váltottál.
– Jött egy ajánlat, és én igent mondtam. Nem szabad félni új dologba fogni. Ez is egy újabb tanulság. Sokan úgy gondolkodnak, mi lesz, ha nem jön be. Ez nem jó megközelítés. Csak akkor derül ki, mire vagy képes, ha felveszed a kesztyűt. El sem hinnéd magadról, mi minden rejlik benned, míg nem próbálod ki... Egy új lap indult – Az Üzlettárs –, amely mögött nem egy nagy multi, hanem egy kis kiadó áll. Mit mondjak: nem könnyű labdába rúgni egy telített piacon. De már rögtön az első számba tudtam hirdetőket hozni, és pár hónap alatt sikerült egyre felfuttatnunk az újságot.
– Tagja vagy a Kistehén Tánczenekarnak. Mikor kezdted el a zenélést?
– Az öcsémékkel (Nádasdi Péter) kezdtem, a Waterfall csapatban, és Angliában is doboltam egy rockzenekarban. Felléptünk a Camden Townban, London legbohémabb negyedében, ami felejthetetlen élmény. A Kistehén zenekarhoz Dorogi Petin, a gitároson keresztül jutottam el. Ő szólt tavaly februárban, hogy menjek már el egy koncertjükre. Nagyon tetszett a zenéjük. Bár a nézőtéren mindenki ült, én elkezdtem énekelni, táncolgatni, és azt vettem észre, hogy felállnak a többiek is. Ez megismétlődött még két-három koncerten, aztán megkérdezték, nincs-e kedvem beállni. Először derbukáztam, majd elkezdtem szájbőgőzni, és mindig egy picit előrébb kerültem. Egyszer, amikor nagyon jó hangulat volt, elkapott a hév, és elkezdtem táncolni. Így amikor a zenekar tagjai megláttak engem, meglepődtek, mert ezt még azelőtt nem látták. Tetszett a zenekarnak és a közönségnek is, így ez része lett a fellépéseknek.
A kezdetek: édesapámmal
– Mondanál pár szót a zenekarról?
– Énekesünk, Kollár-Klemencz Laci filmrendező, van egy kis filmgyártó cége. Ő és Igor Lazin találta ki a Kistehenet. Lehoczki Karcsi, a dobos a legidősebb a csapatban. Karikatúrákat rajzol a Népszabadságba, a Hócipőbe. Kiss Sanyi, a basszusgitáros is érdekes ember, naponta bejárja az összes piacot, régiségeket gyűjt. Dorogi Peti a legfiatalabb, 26 éves. Most nősült, és hamarosan apa lesz. Harcsa Robi harmonikásunk Magyarország egyik legnagyobb hegedűművésze. Angliában is zenél, egy dzsesszzenekarban. Ő közülünk a profi zenész. Amikor beálltam közéjük, még nem volt olyan népszerű a zenekar.
Aztán a Szájbergyerek nagy siker lett, és megkaptuk a Fonogram díjátadón a Danubius Rádió Év legjobb dala-díjat. Ami azért érdekes, mert először nem akarták játszani a dalt. Mondván, nem illik bele a koncepcióba.
Most már kaptunk műsoridőt az új számokra. Nyáron vesszük fel az új albumot. Sokat koncertezünk, Szlovákiába is szívesen jövünk, ha hívnak bennünket.
Apa zsákmányával
– Lassíts le mindent! – áll a honlapotokon... (www.szajbergyerek.hu)
– Nagyon gyorsan halad a világ, ami félelmetes. Azon vagyunk, hogy emberibb léptékű legyen a tempó. Ne csak állandóan a materiális dolgokkal foglalkozzunk, menjünk ki a természetbe is. A mai gyerekek többsége sok időt tölt a tévé és a számítógép előtt. Én arra emlékszem, hogy sokat utaztunk a szüleimmel, apukámmal rengeteget jártunk gombászni, halászni. Pedagóguscsaládból származom, édesapám mindig is néptánc-, anyukám pedig színjátszó csoportot vezetett. Engem és az öcsémet kiskorunktól fogva magukkal vittek a fellépésekre, és ha már ott voltunk, színpadra tettek minket. Örülök, hogy ezt adták. Nélkülük biztos nem lennék itt, ahol most vagyok. Az is fontos, hogy pozitívabban álljunk hozzá az élethez. Az a baj, amikor állandóan csak panaszkodunk, és nem vesszük észre a jót. Holott egy csomó dolog van – olyan apróságok is, mint a napsütés –, aminek örülni lehet.
– Mi az, amit szeretnél elérni a közeljövőben?
– Ha most azt mondanák, ennyi volt, nem az jutna az eszembe, hogy lemaradtam valamiről. Ezt az állapotot elérni nagyon ritkán adatik meg az embernek. Nem azért van ez, mert sikeresek lettünk, hanem, mert annyira jól érzem magam a zenekar tagjaival. Barátilag is közel kerültünk egymáshoz. A munkahelyemen is nagyon jól érzem magam, jó körülmények között dolgozom, de úgy érzem, itt már nem vár új kihívás. Ezért úgy döntöttem, kipróbálom magam a filmiparban. Ismét az alapoktól kell majd kezdenem, de belefogni valami újba sohasem késő. Kíváncsian várom, hogy itt mennyire leszek képes megvalósítani önmagam.
– Köszönöm a beszélgetést, és további sikereket kívánok!
