Gömör festői tájai, régi kúriái, barlangjai és középkori emlékei alapján akár valódi turistaparadicsom is lehetne. A szerző azonban gyermekkora szeretett vidékre visszatérve egészen más képpel szembesül: benőtt utak, eltűnő gyümölcsösök, elhanyagolt források és egyre több nyoma annak, hogy a táj szépsége önmagában még nem elég a fejlődéshez.
Ezen a gyönyörű vidéken minden lehetőség adott egy turistaparadicsom kiépítéséhez. Festői környezet, jó illatú erdők, kastélyok, barlangok. Nyolc falucska templomában a világörökség részét képező középkori freskók. Hol reklámozzák ezeket? Miért nem fognak össze a polgármesterek, miért nem újítják fel a falukat összekötő, régi utakat, ellátva turistajelekkel?
Az itt lakók miért hagyják benőni a tiszta vizű forrásokat, kaszálatlanul a réteket? Már hallom is: magyarok vagyunk, a támogatásokat mások kapják. Messze vagyunk mindentől, nem törődik velünk a média. Nagy a munkanélküliség. Bennem azonban dolgozik a kisördög: nem annyira a pénz, inkább a tetterő és tenni akarás hiányzik. (Tisztelet a kivételeknek, azoknak, akik életüket és tudásukat Gömör felvirágoztatására áldozzák.)
Szüleimmel – és most már barátaimmal is – minden nyáron pár napra Gömörbe utazunk, édesanyám szülőfalujába. Gyermekkoromban itt töltöttem a nyarakat. Míg nagyapám kapálta a szőlőt, én henteregtem az illatos, kakukkfűvel teli réten. Kergettem a szöcskéket és a tarka pillangókat, bámultam a felhőket, hallgattam a tikkadt nyár neszeit. Ha eluntam magam, leszaladtam a friss vizű forráshoz, amelynek környezete mindig szépen rendbe volt téve. Gyakran jártunk gombászni. Utunk a gyümölcsösön keresztül vezetett, úgyhogy degeszre ettük magunkat a jóízű szilvából, körtéből, barackból – mikor mi volt éppen a fán.
Gondoltam, itt az ideje, hogy ezt az illatos rétet, friss vizű forrást megmutassam kisfiamnak is. Nekivágtunk hát barátainkkal a rövidke túrának. A kis utacska erősen benőve, körülötte szeméthalmok: tájkép csata után... Gondoltam, sebaj, majd a rét, gyermekkorom kedvence mindenért kárpótol.
Mikor felértem, összeszorult a szívem. A rét kaszálatlan, a fű a térdünket verte. Ezen nemhogy hemperegni, járni sem lehet. A szőlő, az illatos, a finom, eltűnt, nincs sehol. (Azt mondják, már nem érdemes foglalkozni vele, mert mire beérne, lelopják.) A forrást is hiába keresem, benőtte a gaz. A régi gyümölcsösben beteg, elszáradt fák... Döbbenten állok, és kezdem érteni a gömöriek panaszát. Mert itt tönkreverték a mezőgazdaságot, a kisgazdákat nem támogatják, nagy a munkanélküliség...
Másnap irány Domica, a csodálatos cseppkőbarlang – legalább valami szépet is lássunk! Lelkesedésünk hamar lelohad. A lerobbant szocreál épület falán ott ékeskedik a tábla: fél négykor indul az utolsó csoport, aztán már nincs látogatás. Itt aztán nem dúl szezon – mármint a turistaszezon. A csónakosról is lekésünk, háromig oda kellett volna érnünk. Mindent felver a gaz, sehol egy kitisztított utacska. Jó lenne beülni valahova, meginni egy kávét. Hiú remények! Megfogadjuk: jövőre inkább Aggtelekre megyünk.
Harmadnap körbejárjuk a környékbeli falucskákat. Mindenfelé hajdanvolt kúriák romjai. Anyámtól tudom, hogy 40–50 évvel ezelőtt még báloktól, nevetéstől visszhangoztak. A kerítéseken túl gazzal benőtt kertek, düledező melléképületek. Betérünk a kocsmába egy korty hűvös Kofolára – a kocsmapultot fiatal emberek támogatják. „Mert a mezőgazdaságot tönkreverték, mert a kisgazdákat nem támogatják, mert nagy a munkanélküliség” – mondják, mikor megkérdezem tőlük, miért nem csinálnak valamit (teszem azt, teszik rendbe az udvart, művelik meg a konyhakertet, tartanak legalább háziállatot).
Mikor szüleimmel néha gombászni megyünk, jó darabon autóval tesszük meg az utat, édesapám beteg lába miatt. Idén végig gyalogolnunk kellett, mivel valaki (állítólag az erdész) felszántotta az utat. Azt beszélték, elege volt a sok cigányból, akik fáért jártak az erdőbe. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom. De azt tudom, hogy az utakat építeni, nem pedig rombolni szokták.
