Az embertársaink iránti tiszteletadás egy alapvető emberi norma (kellene, hogy legyen). A tiszteletadás formái az egyes történelmi szakaszokban eltérőek, ám a lényeg nem változik. Családtagjainkkal élünk, rokonainkkal tartjuk a kapcsolatot, munkatársainkkal együtt dolgozunk, barátainkkal időt töltünk.
De emberekkel kapcsolódunk ügyintézés közben, orvoslátogatáskor, vagy akár egy mindennapi bevásárlás alkalmával is. Utcabeliszomszédjainknak messziről intünk, pár szó erejéig leállunk velük beszélgetni…
Tényleg?
Hm. Nézzük csak meg, milyen a realitás (kivételek vannak). Családommal tizenhárom évig éltem egy kisváros családi házas övezetében, egy csendes utcában. A lakosok nagy része minden reggel – általában gyerekestől – kihajtott az elektronikusan nyíló garázskapun, majd estefelé ugyanez a kapu elnyelte a lízingelt, drága autót. A vastag és magas betonkerítésen keresztül nem lehetett belátni a házak melletti apró udvarokra. Elszigetelték magukat egymástól az emberek. Ilyen időket élünk, védjük az intim szféránkat – mondhatnánk.
Meg lehet érteni, persze, de azt már kevésbé, hogy ezek az egymás mellett élő emberek az utcán vagy az üzletben találkozva nem köszönnek egymásnak. Milyen kellemetlen, amikor a kutyáját sétáltató ősz öregúr görbe nyakkal a mobiljába bámulva elhalad a házak előtt, s egy köszönésre feleszmél, de nem köszön vissza. Meg lett zavarva! El sem hinném, hogy ilyen megtörténik, ha nem a saját bőrömön tapasztaltam volna. Szerencsére azért nem kopott ki mindenkiből a tiszteletadás. Csak valahogy egyre kevesebb lesz belőle. S ami még ennél is megdöbbentőbb, hogy egyre természetesebbnek vesszük, hogy nem köszönünk. Ez lesz az új norma?
Kínos egy helyzet
Lehet, hogy csak én vonzom az ilyen helyzeteket, de nemrég egy fővárosi bevásárlóközpontban játszódott le egy számomra igen kellemetlen jelenet. Autómmal a parkolóház legfelső szintjén álltam meg, mert csak ott volt már hely. Beszálltam a liftbe többedmagammal, köszöntem: Dobrý deň. Volt, aki visszaköszönt, volt, aki nem. A köztes emeleten megállt a lift, páran kiszálltak (köszönés nélkül), majd egy fiatal, szimpatikus házaspár tolt be egy babakocsit, benne a pár hónapos babájukkal. Köszönés nincs, s mivel épp mellettem állt le a kocsi, mosolyt küldtem a nagy szemekkel nézelődő baba felé, majd köszöntem a szülőknek: Dobrý deň. Válasz nincs, anyuka igazgatja a kicsi takaróját, majd a párjával beszél meg valamit. Mit gondolnak, kinek volt kellemetlen az a pár másodperc, míg a lift leért a földszintre? Nekem! Azt már mondanom sem kell, hogy kiszálláskor meg sem próbáltam elköszönni, úgyhogy szépen,hang nélkül kimasíroztunk a liftajtón keresztül.
Értem én, hogy idegenek vagyunk egymásnak, de ott álltunk egymás mellett, szinte összezsúfolódva a liftben, ami persze arra hivatott, hogy gyorsan megtegyük a 3 emeletnyi utat, de azért na. Sokat akarok? Ez nem természetes mindenkinek? Csak egy köszönés. Nem a fél fizetésüket kértem el.
Csókolom!
Gyerekeknek tartok tréninget, hogy jobban menjen a tanulás. Kittike tréning után veszi fel a cipőjét, apukája szól neki: Köszöntsél szépen Zita néninek. Kittike megfordul: Szia, Zita néni! hangzik a kislány csengő hangja, majd apukája után siet. A folyosó kanyarjában még visszafordul és integet. Ahány gyerek, annyiféleképpen köszönnek nekem: jó napot, szia, helló. A régimódi csókolom már ritkán hangzik el, de nem is baj, úgyis mindig kicsit erőltetett köszönésformának éreztem.
Régebben még a szülőket is csókolomozták és magázták a gyerekek. A mi időnkben, a kemény nyolcvanas években a szüleinket már tegeztük, de a nagyszülőket magáztuk. Nem is volt igazán nemhogy közeli, de semmilyen kapcsolatom sem a nagyszüleimmel. Ma már a tegezés a gyakoribb, minden korosztály között, ami szerintem azért nem gond, mert a tiszteletadás nem a magázásnál kezdődik. Régen azt várták el a szülőktől, hogy úgy neveljék a gyerekeket. Anyuka megrángatta a szvetter ujját, ezzel jelezve a nebulónak, hogy még véletlenül se feledkezzen el köszönni a szembe jövő ismerős néninek, a bicikliző postásnak, a buszsofőrnek. Csókolom! hangzott a hangos köszönés. Vagy köszöntés, ahogy a Csallóközben mondják. Gyerekkorom éveit én a Garam menti településeken töltöttem, nálunk köszöntek a gyerekek, nem köszöntöttek. Mi akkor köszöntöttünk fel valakit, ha névnapja, születésnapja volt.
Tisztelet. Mi az?
Mi a tisztelet és köszönés közötti összefüggés? Mondhatnánk, mindössze annyi, hogy észreveszem a másikat. Észreveszem és ezt köszönéssel jelzem. Sziasztok, nagyon szép a babátok, olyan cuki. Boldog időszak ez, és olyan gyorsan eltelik, higgyetek nekem. Élvezzétek ki minden pillanatát. Mondhattam volna ezt is a liftbe szálló fiatal szülőknek, s valójában ezt fejeztem ki egy kedves pillantást vetve a babára és a nekik címzett köszönéssel. Régen az egész szöveget elmondta volna a néni, aki a faluzós buszon kerül egy ilyen kis család mellé.
Mire leszálltak volna a városi buszmegállóban, a néni már kinyomozta volna, ki fia, borja a fiatal anyuka, hogyan nősült be a fiatalember a szomszéd faluból, s melyik harmad-negyed unokatestvér nagynénijére hasonlít a kicsike a barna műbőr babakocsiban. Ennek is megvolt a bája. Az orvosi várótermek is arról voltak híresek, hogy a hosszú várakozási idő alatt szinte barátság alakult ki az emberek között. Az asszonyok beszámoltak az unokáikról és sütirecepteket cseréltek. Ott azt is meg lehetett tudni, miért jó ecetet rakni az ablakmosó vízbe. A férfiak száját kevesebb szó hagyta el, de azért ők is bele tudtak lendülni aférfias témákba.
Régen
A faluból suliba buszozó gyereket ugyanaz a Laci bácsi szállította hatévesen, mint az érettségi évében. A gyereknek meg se kellett mutatni a preukazát. A boltba elszalasztott kislánynak pénzt se kellett vinnie, anya küldött ezért-azért, s Icuka, a boltos felírta. Vezetékneveket egy faluban nem is használtak. Minek? A drótos Pista eltörte a lábát, hallottad? vagy A vörös Mari vagy a szöszi Mari ment a városi kórházba takarítani?
A postás is bekiabált a falusi portára, még a biciklijéről sem szállt le közben: Sallai bácsi? Levele jött! Ignác bácsi Sallóról nősült be, azért hívta így mindenki. Ezektől a pillanatoktól volt a faluközösség valódi, élő (nem tökéletes!) közösség.
Most
Huszonéves fiataloktól hallottam, hogy az internet világában találkozott csapat (sosem látták egymást, sosem találkoztak személyesen) tagjai belépnek a játékba, s egyáltalán nem fontos ott a köszönés. Mégis olyan jót játszanak órákon keresztül. Úgy látszik, már nincs igényük a reális emberi kapcsolatokra, az igazi találkozásokra, amiből észleled a másik embert testileg is (nem tudom máshogy megfogalmazni). Monitoron keresztül nem állapítod meg, hogy az illető éppen frissen mosott hajat. Például.
Zárszó
Ma az orvosi rendelőben is mindenki a mobilt bújja. A vonaton úgyszintén. Nem a mellette ülő emberrel szórakoznak, hanem a világ másik végén élő ismeretlennel. Vagy csak görgetnek a végtelenségig, sokszor fel sem fogva a rengeteg tartalmat. Tévedés ne essék. Nem azok táborát támogatom, akik a „Bezzeg régen minden jó volt” szemléletet vallják. Mert nem így gondolom. Csak valahogy felvetődött bennem a kérdés, hogy ha a régi már megy a kukába, mikor alakul ki egy újfajta tiszteletadás, amiben, ha nincs is köszönés, helyette lehetne más. Amiből tudhatjuk, hogy mégsem vagyunk teljesen közömbösek egymás iránt. Elcsépelt mondat, hogy a változások korát éljük. Nyilván, de minden időben voltak változások, csak arra azért mindig ügyelt a társadalom, hogy legyen egy alap értékrend, ami minden helyzetben megtartja az embert. A méltóságát, a helyét a többi embertársa között. Nehéz időkben is. Enélkül csak magányosan keringünk a többiek között, mint gólyakaki a levegőben.
