Nyolc nap Olaszországban egy másfél éves kisfiúval, tele váratlan kalandokkal és újratervezéssel. Romantikus vacsorák helyett kergetőzés, kényelmes esti alvás helyett pedig akrobatikus szabadulóművészet. De vajon megéri útnak indulni egy tipegővel? Nyolc tanulság egy felejthetetlen vakáció margójára.
Mivel kisfiam csecsemőkorában már több kiránduláson is részt vettünk, meglehetősen optimistán álltam hozzá az első közös vakációnkhoz, immár egy tipegővel. Elképzeltem, ahogy közösen bámuljuk a tenger hullámait, homokvárat építünk, nagyokat kacagunk, finomakat eszünk-iszunk és hangulatos utcácskákban bolyongunk, miközben lágyan borzolja hajunkat a szél...
Hopp! A következő pillanatban a kisfiam hangos „Hess! Hess!” kiáltással befutott a teraszon éppen békésen vacsorázó vendégek közé, hogy elüldözze a kóbor galambokat. Ekkor ébredtem fel az álmodozásból, és rá kellett döbbennem, hogy az elképzelés és a kivitelezés között van némi különbség.
Ez a csodás, de sok szempontból szülőt próbáló nyolc nap megtanított arra, hogy bizony tipegővel utazni nem kevés kihívással jár. Tapasztalataimat 8 pontban össze is gyűjtöttem, hátha másoknak sikerül elkerülniük néhány idegőrlő pillanatot.
1. Felejtsetek el mindenféle tervezést, a spontaneitás lesz a legjobb barátotok!
Rendszerető és mindent rendszerező énem már előre eltervezte a napi programokat. Úgy gondoltam, hogy egészen lazán és rugalmasan osztottam be első megállónk látnivalóit: az Arena di Verona, Júlia erkélye, a Piazza delle Erbe standjai, romantikus séta az Adige folyó mentén, gyönyörködés a város panorámájában. Igen, Verona városa volt az első úti célunk. A terveimet csupán annyiban kellett módosítanom, hogy az összes nevezetességet végigrohantuk a nap első felében, míg a piaci standoknál lévő szökőkút körbejárása, a vizében való tapicskolás és a téren való kergetőzés töltötte ki a napunk nagy részét. Igazából nem panaszkodhatom, hisz minden nevezetességet láttunk, csak éppen nem ugyanazokat tartottuk fontosnak.
2. Ne ragaszkodjatok mindenáron az otthon bevált rutinhoz!
Félreértés ne essék, a rutin máskor az egyik legjobb barátom. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy egy kirándulás során bizonyos megszokásokból néha engednünk kell. Esetünkben a külön ágyban alvás is ilyen volt. A szállásfoglalásnál az egyik legfontosabb kitételem a kiságy megléte volt. Hisz a mi 18 hónaposunk mindig a saját ágyában alszik. Így volt ez a korábbi kirándulások alkalmával is.
Tipegőnk azonban megmakacsolta magát, amikor egy barátságos, de számára teljesen ismeretlen szobában találta magát. Nem volt hajlandó az előre odakészített kiságyban aludni. Férjemmel összenéztünk: Rendben, hát legyen! Itt kezdődtek csak igazán a problémák. Fiunk ugyanis elalvás után mindkettőnket az ágy két szélére száműzött, méghozzá úgy, hogy félig lelógtunk róla. Tapasztalat hiányában – mivel eddig sosem aludt köztünk – moccanni sem mertünk. De van egy jó hírem: a nyolcadik nap végére már egészen jól megtanultunk úgy manőverezni az ágyon, hogy közben valamennyit pihenni is tudjunk.
3. Nem kell az összes ruháját, könyvét és játékát bepakolni!
Ennél a pontnál már rendkívül magabiztosnak éreztem magam. Hisz az előző kirándulások alkalmával már szereztem némi tapasztalatot. Igaz, ezúttal már nem pakoltam be a bébiétel-készítő gépet, a játszószőnyeget, nem vittem minden napra három szett ruhát, és a fél gyerekszobát sem azzal a felkiáltással, hogy van hely, hisz úgyis autóval utazunk.
Nagyon jó ötlet volt viszont bepakolni a Legóját, amelyre sikeresen ráléptünk – természetesen mezítláb –, valahányszor a szálláson kerestünk valamit. De a viccet félretéve, tényleg jó szolgálatot tett, hisz a garázstól a parkolóig mindenféle építményt össze lehetett rakni belőle az imádott kisautóknak, és még sok helyet sem foglalt. Strandjátékokra viszont végül nem is volt szükségünk. Meglepetésemre az általunk meglátogatott – három különböző – toszkán strandok mindegyikén biztosítva voltak a homokozókészletek is.
És azt ugye minden szülő tudja, hogy mindig az új játék a legizgalmasabb. Főleg, ha azzal éppen más gyerekek is játszanak.
4. Ne képzeljétek azt, hogy a gyermek békésen homokvárat épít, míg ti a napon sütkéreztek!
Természetesen ezt nem úgy képzeltem, hogy én napozok és olvasgatok, míg ő játszik. Csak azt gondoltam, hogy amíg ő a homokozás örömeibe feledkezve épít, főzőcskézik, én addig barnulok mellette. Hisz milyen nyaralás az, amelyikről nem lebarnulva érkezünk haza? A valóság azonban itt is közbeszólt. Bár fel voltunk készülve mindenféle hiperszuper, egész testet fedő fürdőruhával – természetesen a gyermek számára –, rá kellett döbbennem, hogy bizony ezek a ruhák nagyon melegek is. Ha nem akartam, hogy a fiam pecsenyére süljön a napon, be kellett húzódnunk a napernyő alá.
A férjem leleményességének köszönhetően elhoztuk a lurkónak az otthoni úszómedencéjét. A legjobb döntés volt! Így, ha hullámzott is a tenger – és már miért ne hullámzott volna egész héten –, a kicsi akkor is tudott fürödni. S nem utolsósorban mellettünk, a napernyő alatt volt erre lehetősége. A probléma ott kezdődött, amikor rájöttem, micsoda iszapos vizet kap, ha telelapátolja homokkal. Innentől kezdve nem volt megállás. Mindent és mindenkit homoksár borított. Igaz, ő nagyon élvezte. Mi már kevésbé. Barnulás helyett végül iszappakolást kaptunk.
5. Ne a nyaralás alatt kezdjetek bilire szoktatni!
Ezt mi sem gondoltuk teljesen komolyan. Viszont eszembe jutott nagyanyáink tanácsa, miszerint nyáron, amikor a kicsi meztelenül szaladgálhat, sokkal praktikusabb levenni róla a pelenkát. Így nem pisilja össze a ruháit, és nem is fázik meg. Közben pedig azt is megszokja, hogy jeleznie kell, ha pisilnie vagy kakilnia kell.
Utólag visszagondolva magam sem értem, miért küldtem el a kisfiamat az apukájával az imádott tengerparti kisházba pelenka nélkül. Bevallom, megeshet, hogy csak az járt a fejemben, hogy amíg apa elviszi játszani, én egy kicsit olvasgathatok. Valószínűleg a férjem is megkérdezte, nem baj-e, ha nincs rajta pelus. Én pedig ezt a kérdést valószínűleg már csak a könyvembe merülve hallottam. A galiba csak később következett. Élveztem a napfényt, olvasgattam és a többiekkel beszélgettem. Amikor az órámra pillantottam, észrevettem, hogy már egy ideje elmentek. Nagyon örültem, hogy mennyire feltalálják magukat.
Egyszer csak a férjem sietős lépteire lettem figyelmes, aki a karjában hozta a fiunkat. Mint kiderült, a gyermekünk a kisházat szemelte ki a dolga elvégzésére. Azért maradtak el ilyen sokáig, mert a lelkiismeretes férjem addig nem nyugodott, amíg el nem tüntette a bizonyítékokat, és mindent alaposan össze nem takarított. A fiunk számára felejthetetlen élmény volt ez a délutáni program. A férjem számára már kevésbé.
6. Ne higgyétek, hogy a városnézés nem lehet jó program egy totyogónak!
Talán minden optimizmusom ellenére a városnézéstől tartottam a legjobban. De amint elengedtem a minden látnivalót kipipálni vágyó énemet, számomra is sokkal élvezetesebbé vált a kirándulás. Lucca városát vonattal közelítettük meg, ami már önmagában is kaland volt a totyogónknak. Még sosem ült vonaton, így óriási élvezetet nyújtott neki az első tíz perc. Szerencsére maga az út sem tartott sokáig.
Amikor leszálltunk a vonatról, elkezdődött az igazi kaland. Fiunk imádta a nyüzsgést, a robogók mindenfelől érkező hangját. Annyira izgatott lett, hogy majdnem kirepült a babakocsiból.
A sétálóutcáknak hála rengeteget futkározhatott a már említett galambok után. A turistákhoz szokott madarak nem is nagyon akartak elrepülni előle, így majdnem elkapta őket. Igaz, néhányszor a turisták közé is beszaladt, de az emberek nagyon kedvesek voltak, különösen az olaszok, akik híresek gyermekszeretetükről. Szinte sehol nem találkoztunk rosszalló pillantásokkal. Szívmelengető érzés volt látni, mennyire élvezi a nyüzsgést, és mennyi örömöt talál egy olyan programban, amelyet nem kifejezetten kisgyermekeknek találtak ki.
7. Ne higgyétek, hogy mindenki az étteremben szeretne enni!
Ha Olaszországra gondolok, akkor a csodás táj és a műemlékek mellett a kulináris élvezetek is megjelennek a képzeletemben. Mivel imádunk enni, jó borokat és sajtokat kóstolni, a nyaralás egyik központi eleme volt a hagyományos éttermek kiválasztása. Mi ilyenkor nem a legfelkapottabb, legdrágább helyeket keressük, hanem szeretjük a kisebb, helyi éttermeket kipróbálni.
Sajnos a fiunk egyelőre még nem osztozik ebbéli örömeinkben. Neki teljesen megfelel, ha rántottát ehet gyümölcsök és zöldségek társaságában. Ez a generációs különbség itt csak tetőződni látszott. Amint ugyanis meglátta, hogy szeretnénk leülni egy étteremben, azonnal mehetnékje támadt. Mivel beszélni még nem tudott, kézzel-lábbal, sőt bizony sikítással jelezte, hogy ő márpedig nem fog itt ülni.
Ez azt eredményezte, hogy a nyolc nap alatt egyetlen ebédet vagy vacsorát sem tudtunk együtt végigülni. Be kell vallanom, ez volt számunkra a kirándulás legnagyobb próbatétele. Azzal még megbarátkoztunk, hogy egész nap őt nyaraltattuk, de úgy gondoltuk, legalább a vacsoránál kijár egy kis nyugalom. Hát ő másképp gondolta.
Így minden étkezésünk úgy telt, hogy amint jóllakott, valamelyikünknek vele kellett mennie. Nehogy azt higgyétek, hogy nem próbálkoztunk mindennel! Igyekeztünk lefárasztani, hátha elalszik, de bevetettünk bábjátékot, éneket, szerepjátékot, könyveket és mindenféle figyelemelterelő módszert is. Ilyenkor azonban csak az vált be, ha tovább sétáltunk.
Az utolsó este már nagyon elkeseredtünk, hogy egyszer sem sikerült együtt elfogyasztani egy vacsorát. Ekkor eszembe jutott, hogy a telefonunk tele van a nyaralás alatt készült fényképekkel. Egy ideig hadakozott bennem a „jó anya” a „rossz anyával”, de végül úgy döntöttem, hogy a nevelési elveim is megérdemelnek egy kis szabadságot.
Így hát elővettem a telefonomat, és megmutattam neki a közös kalandjainkról készített képeket. És láss csodát, a kisfiunk végre hajlandó volt egy helyben maradni! Nyolc nap után először sikerült együtt, nyugodtan megvacsoráznunk.
8. Minden nehézség ellenére vágjatok bele újra!
Sokszor hallom, hogy minek ilyen pici gyermekkel kirándulni, úgysem fog rá emlékezni. Igen, lehet, hogy később csak a fényképek segítségével tudja majd felidézni ezeket az utazásokat, számunkra viszont örök élmények maradnak. Ezek azok a pillanatok, amelyek sosem térnek vissza, és mi szeretnénk újra és újra átélni őket. Igen, vele együtt is. Nem mondom, hogy könnyű, de otthon sem lenne az. Megtanultuk e néhány nap alatt, hogy egy tipegővel utazni bizony embert próbáló, ugyanakkor felemelő élmény is. Látni a kis arcán a világra való rácsodálkozást, átélni vele a felfedezés örömét – pótolhatatlan tapasztalat.
Igaz, a nyugodt, kettesben eltöltött vacsoráknak vége szakadt, az ágyunkból lassan kiszorultunk, mégis amikor visszagondolok erre a nyaralásra, nem a nehézségek jutnak először eszembe, hanem a sok nevetés és a közös kalandok, amelyeket semmiért sem cserélnék el.
Belevágnék-e újra? Ez nem is kérdés! Bár talán kicsit kevesebb tervvel és nagyobb ággyal indulunk útnak.
