A gyerek. Az egyik nap még ott ült az asztalnál, a másik nap már nincsen. Hogyan engedjük el a gyermekünket úgy, hogy ne kerüljünk egymástól távol – már nem földrajzi értelemben. Hogyan repülnek ki a „mozaikgyerekek”? Mi történik az apákkal, akiknek az érzelmi leválásáról alig beszélünk? Vagy: mit jelent a jelenlét, ha a családtagok akár több ezer kilométerre élnek egymástól? Kérdéseinkre Mátyus Zoltán (Pozsonypüspöki) pszichoterapeuta válaszol.
Mátyus Zoltán pszichoterapeuta pozsonypüspöki rendelőjében, s immár Dunaszerdahelyen is a logoterápia módszerével és egzisztenciaanalízissel dolgozik. Ez azt vizsgálja, hogyan tud az ember szabadon, értelmesen és felelősen élni a saját életében.
Mátyus Zoltán szerint disztingválni kell. Különbséget tenni. Nem az a legfontosabb kérdés, hogyan őrizzük meg mindenáron a korábbi közelséget, hisz az úgysem sikerülhet. Hanem „hogyan vihetjük át a szerelmet a túlsó partra”? Képesek vagyunk-e tovább vinni, sőt építeni a családi fészekből kirepülő gyerekkel a kapcsolatunkat – és visszatalálni önmagunkhoz, ahhoz az emberhez, aki a szülőség nélkül vagyunk?
– Kezdjük a fogasabb kérdéssel. Mi a helyzet a mozaikcsaládokkal, ahol „az én gyerekem meg a maga gyereke veri a mi gyerekünket*”? Ők hogy élik meg a kirepülést?
– Nem tudom, hogy nekik nehezebb-e, inkább azt mondanám, hogy másmilyen. A nem biológiai szülő is ápolhat szeretetteljes viszonyt a vele egy fedél alatt élő gyerekkel. Én nem szeretem a „mostoha” megnevezést. Nem kell anyádnak vagy apádnak lennem ahhoz, hogy érdeklődjek irántad, hogy szeresselek, hogy fontos legyél nekem. Beszélgettem egyszer egy harmincas-negyvenes fiatalemberrel, akinek az édesapja korán elköltözött. Az édesanyja később új kapcsolatban élt, és született egy második gyermeke is. Amikor ezeket a régi történeteket megnyitottuk a terápiában, érdekes módon azt láttuk, hogy a fiatalember érzelmileg inkább a nevelőapához kötődik. Nem véletlenül: sokat volt vele, s nála tapasztalt olyan érdeklődést, amire a lelkének szüksége volt. Persze az új testvér születése a fiúnak is feladatot adott, de a kötődés nem a biológián múlott.
Mátyus Zoltán pszichoterapeuta
– Egy mozaikcsaládban többféle életkorú gyerek találkozik. Hogyan találja meg az érkező szülő a helyét?
– Ez megint kihívás. Lehet ott egy kisgyerek, aki örömmel fogadja az új apukát, hozzábújik, mesét néz vele, miközben a kamasz kerüli, bojkottálja, minden lépését bírálja vagy szemmel tartja. Az érkező felnőtt keresi a helyét: Mikor szólhatok, hogy mutassak rá a hiányosságokra, mi itt az én szerepem? A gyerek ellenállása bonyolult, sokszor ott rejtőzik mögötte a vágy: szeretném, ha érdeklődnének irántam, szeretném, ha szeretnének. Szeretném, ha meghallgatnák a véleményemet. Sok múlik azon, hogy az az érkező szülő hogyan áll ehhez hozzá. A mozaikcsaládokban a „mindenkit egyformán szeretünk” elv nem mélyíti el az összetartozást, mert a valóság eltér az idealizált képtől. Általában évekre van szükség, hogy kialakuljon egy új családi identitás – a szakemberek sokszor 7 éves szabályról beszélnek. A mozaikcsaládok sosem lesznek problémamentesek, de ha a pár között egyetértés van a nevelési elvekben, elérhető egy működőképes, biztonságos közeg.
*„Az én gyerekem meg a maga gyereke veri a mi gyerekünket.” Ez Karinthy Frigyes író híres szállóigéje. Ezt használják ma a mozaikcsaládok bonyolult dinamikájának szemléltetésére. Ugyanis Karinthynek és a feleségnek, Böhm Arankának is volt a korábbi házasságából gyereke, s volt közös gyerekük is.
– Mi történik, mikor ezek a gyerekek elérik a felnőtté válást?
– Hacsak addig nem fáradt bele a kapcsolat a „sűrűbb” életbe, akkor ez új perspektívát adhat. Eddig a napi feladatok lekötötték a pár figyelmét: ki melyik gyereket viszi az ilyen-olyan iskolába, mit kell elintézni, mikor kihez kell alkalmazkodni. Amikor ez az operatív rész elcsendesedik, az érzelmek nagyobb teret nyerhetnek. Ezért is fontos, hogy már korábban is szem előtt tartsuk azt, amit én „nulladik gyereknek” nevezek: magát a párkapcsolatot. Ha nem maradtunk benne magunkra, akkor a gyerekek távozása nem valaminek a végét, hanem egy új fejezet kezdetét jelentheti.
– Nézzük az egyedülálló anyákat. Mi történik azzal az édesanyával, aki évekig egyedül nevelte a gyermekét, és teljesen rá fókuszált? Mi történik, mikor a gyerek elköltözik?
– Ha az anya énje teljesen felszívódott a szülői szerepben, akkor a gyerek távozása próbatétel. Sokszor látunk ártalmas igyekezetet, mikor is az anya mindenáron főszerepben akar maradni gyermeke életében: legyen ez heti többszöri látogatás, egy húsleves, napi többszöri telefon, hogy jelentkezzen a gyerek, amikor megérkezett, amikor elindult... Pedig itt is érvényes a tétel: ha nélküled üressé és értelmetlenné válik az életem, akkor éppen számodra válhatok mérgezővé. Számodra, akit a legjobban szeretek!
– Az egyik legnehezebb feladat elfogadni, hogy a gyermekünk életében már nem akkora súllyal vagyunk jelen.
– Igen. A szülői szerep fajsúlya, a gyerek életére való ráhatása megváltozik. Ez fájdalmas lehet, de ha ezt nem tudatosítjuk, zsákutcába kerülhetünk: annyira kapaszkodunk, hogy valóban egyre kevésbé leszünk kívánatosak gyermekünk életében. Én mindig kihangsúlyozom: Igen, már nem vagytok egyben, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy fontos. Meggyőződésem, hogy minden ember valamilyen küldetéssel születik a világra. A családi kötelék nem tarthatja vissza a küldetésétől.
– Mit kezdhet az anya a beköszönő szabadsággal?
– Én nagyon drukkolok ezeknek az anyukáknak. Mert úgy is felfoghatják a változást, hogy elkezdenek gondolkodni: Mit nyújthat számukra még az élet? Aki régen szeretett biciklizni, az újra beépítheti ezt a hobbit az életébe. Vagy eljárhat táncolni, beiratkozhat egy virágkötő tanfolyamra – vagy újra felfedezheti a szerelmet. Elkezdheti keresni az élet ízeit. Vigyázat, ez nem lehet bakancslista: „Ezt és ezt gyorsan meg kell csinálnom.” Inkább arról szól, hogy megkérdezem magamtól: Mit kóstolnék még meg az életből? Sok nő látványosan kivirágzik, elkezd figyelni az alakjára, a tevékenységeire. Ugyanez a férfiakkal is megtörténhet – az apáknál is megjelenhet az igény arra, hogy újradefiniálják magukat. Ráadásul ez gyakran egybeesik azzal az életszakasszal, amit sokan kapuzárásnak, andropauzának mondanak. Ilyenkor felmerülhet a kérdés: Minek van értelme számomra? Mit szeretek, mi izgat? Mit akarok még az élettől?
Sok fiatal apuka nagyon szívesen élné meg édesapja büszkeségének a kinyilvánítását. „Büszke vagyok rád, fiam! Milyen jó látni, hogy ilyen jó apa vagy. Örömmel tölt el, hogy jó kezekben van a te családod. Drukkolok neked.” Ha ez a híd megvan apa és fiú között, akkor a fiatalnak szárnyai nőnek, mert érzi, hogy az ő hősiessége méltányolva van.
– Van olyan története, amely jól megmutatja ezt a fajta újradefiniálást?
– Járt hozzám egy jól kereső menedzser, aki egész életében BMW-vel járt, és most egy Daciát akart venni. A gyereke fogta a fejét: Apa, ez presztízsvesztés! Az apa viszont azt mondta, hogy őt ez nem érdekli, mert rájött, hogy mi a fontos az életében, és beadta a felmondását is. A munkahelyén meg akarták duplázni a fizetését, csak maradjon, de nemet mondott. Most utazni szeretne, megkeresni minden érdekeset, ami kimaradt az életéből. Ez az ember már korábban is sokat foglalkozott önreflexióval, meg akarta ismerni a megrögzöttségeit. Rájött, hogy nagyon teljesítményorientált volt a gyerekeivel szemben is, akik mindketten külföldön tanultak. Nem rosszat akart, éppen ellenkezőleg: azt akarta, hogy sikeresek legyenek. Ám felismerte, hogy a túlzott fókusszal sok élményt elveszített, elsikkadt valami fontos: az élet édessége.
– Eszerint a gyerekek kirepülése kompenzációt is hozhat?
– Így is lehet rá tekinteni. Sok ember éveken, évtizedeken át kényszerpályán mozog: berobban a gyerek, a család, az lesz a legfontosabb. Én sem szeretném lebecsülni. Szép hősiesség is lehet a szülőség, le a kalappal az előtt, aki helytáll a vártán. Ám eljöhet az idő, amikor megkérdezzük az embertől, aki a szülői szerep mögött van: Éva – és nem Anya! –, te mit keresel még az életben?
– Ehhez viszont akarni kell a változást. A szülők, nagyszülők talán egészen más mintát láttak maguk előtt: a holtomiglan-holtodiglant, a röghözkötöttséget.
– Mára minden megváltozott: az értékrend, az életvitel és a lehetőségek is. A mai felfogás szerint nemcsak a fiataloknak, hanem minden embernek joga van a saját életét élni.A mai ötvenes-hatvanas korosztály már nem feltétlenül a saját szüleitől szerzi a mintáit, van hozzá sok más forrása. Kinyílt számunkra a világ – jó és rossz értelemben is.
– A mai világban az is egyre gyakoribb, hogy a gyermek nem a szomszéd városba költözik, hanem több ezer kilométerre. Mi történik, mikor a kapcsolat jórészt képernyőn keresztül zajlik?
– Én el tudom képzelni, hogy egy nagyszülő jelen legyen az unokái életében akkor is, ha azok messze élnek. Persze ez nem helyettesíti azt, amikor kézbe veszem az unokámat. Ismerek olyan családot, ahol a külföldön élő gyermek és a szülő évente csak egyszer-kétszer találkozik, viszont hetente videóhívnak egymással. Megmutatják, mit csinál a gyerek, mit főz, mi történik velük. Jelen vannak. Ez persze nem személyes közelség, nem is ér fel azzal; de mindenképpen jelenlét. Itt is fontos a rugalmasság. Gyerekeink élete telibb, turbulensebb, gyorsabban változik, és ehhez részben nekünk, szülőknek is alkalmazkodnunk kell. ν
Fekete Magdolna, Nagyvendégi Éva
