Miközben elhelyezkedek a kényelmes fotelben, azon töprengek, hogy mennyire nehéz nekünk, nőknek teljes életet élni. Anyaként, nőként, feleségként kiteljesedni úgy, hogy közben igazi karriert fussunk be – szinte megvalósíthatatlan feladat. Szinte.
A Széchenyi-díjas professzor emerita, filozófus, esztéta Heller Ágnes azonban bebizonyította, hogy minden lehetséges. Vajon honnan ez a tűz, ez a soha ki nem hunyó vitalitás, kérdezném is mindjárt, mikor meglátom a fal mellett álló, kicsit megfakult, kicsit viharvert fényképet...
Heller Ágnes (© MTI/EPA/YOAN VALAT)
– Az édesapám és a nagynéném – mutat a képre Heller Ágnes. – Apám csodálatos ember volt. A család kívánságára jogot tanult, ügyvéd lett belőle, de a jog soha egy cseppet sem érdekelte. Inkább a politikai menekülteket segítette. Szabadidejében pedig matematikai feladványokat oldott, filozófusokat olvasott, vagy odaült a zongorához. Beethoven Pacific szonátáját a mai napig úgy hallom a fülemben, ahogy ő játszotta. Aztán a második világháború alatt elvesztettük őt. És vele együtt rokonokat, tanárokat és a legjobb barátomat... szerelmemet, Bihari Gyurit. Tizenhat éves volt. Az éhező barátjának szeretett volna kenyeret szerezni, amikor a razziázó nyilasok a Liszt Ferenc téren megölték.
– A mai kor embere számára elképzelni is nehéz, mikor egyszer csak megszűnik a burok, ami addig biztos volt, biztonságot adott.
– Anyagi szempontból nem mondhatnám, hogy burokban éltem. Nagyon szegények voltunk. Nemegyszer kérdés volt még az is, hogy mit fogunk ebédre enni. Amikor elkezdődött a háború, édesapám elmagyarázta a zsidótörvényt. Tudtam a veszélyről, de ennek ellenére nem éreztem közvetlen fenyegetettséget.
Továbbra is ugyanúgy jártam iskolába, ugyanúgy féltem a matekdolgozattól, ugyanúgy jártam a fiú barátaimmal a Margit-szigetre sétálni, mint addig. Fiatal és szerelmes voltam. Aztán hirtelen minden közvetlenné vált. Kiderült, halálra vagyok ítélve.
– Ezek a traumák közrejátszottak abban, hogy olyan tudomány felé fordult, amely az emberi lét nagy kérdéseire keresi a válaszokat?
– Ha visszafelé néz az ember, akkor felfedezi, hogy igen, ez is közrejátszott benne. De ha a jelenből nézzük, akkor azt kell mondanom: az, hogy filozófus lettem, a véletlennek köszönhető. Az, hogy gondolkodtam, nem volt véletlen, hiszen ott lebegett előttem apai nagyanyám példája, aki a bécsi egyetem első női diákja volt. Az egyetemen először kémiát hallgattam. Az akkori udvarlóm azonban bevitt magával Lukács György egyik előadására. Nagyon megtetszett a filozófia – a sorsommá választottam. Pedig a sors könyvébe nem volt beleírva.
– Az egyetem befejezése után férjhez ment Hermann István filozófushoz. Már családanyaként szerezte meg a kandidátusi, majd a filozófia doktora címet. És aztán hirtelen megint összedőlt minden...
– Egy bőrönddel léptem ki az első házasságomból. Az utolsó időben egyre több gondunk volt. A férjem amellett volt, hogy egyezzünk ki a hatalommal, húzzuk be a nyakunkat, én viszont erre nem voltam hajlandó. Sőt, szemrehányást tettem magamnak, hogy ’56-ban nem mondtam ki, amit gondoltam. Az életstratégiánk alapjaiban változott meg, így aztán tarthatatlanná vált az együttlétünk. Csak a szerelem miatt nem szakítottam volna az első férjemmel – még akkor sem, ha a második férjem (Fehér Ferenc filozófus – a szerk. megj.) fontos szerelem volt. Lehet az ember szerelmes, attól még nem megy tönkre egy házasság, ha az egyébként működik. A szerelmet is, mint minden mást az életben, kezelni lehet. A második házasságom idején is volt, hogy beleszerettem valakibe. Mégsem rúgtam föl mindent, mert az ember mérlegeli, mi a fontos a számára.
– Miután nem tudták önt beolvasztani a rendszerbe, teljesen ellehetetlenítették – maradt az emigráció.
– Előtte nem sokkal vettünk a férjemmel egy pici lakást. És ha csak egy pici lyuk volt is, mi boldogan költöztünk be. Akkor még nem sejtettük, hogy hányszor, hány országban, kontinensen fogjuk mi újra kezdeni. És mindig elveszett szinte mindenünk. És azóta is állandóan újrakezdem, ahogy változik az életem.
– Nem tűnik úgy, hogy emiatt szomorkodna. Ezek szerint nem az a típus, aki kötődik a tárgyakhoz.
– Nem, és ezt kicsit szégyellem is. Még a könyveimhez sem, pedig azok egy rendes értelmiséginek fontosak. A fényképeket megőrzöm, de soha nem szoktam őket elővenni. Az emberekhez annál inkább kötődöm. Ezért aztán rendszeresen tartom a kapcsolatot az amerikai, ausztráliai barátaimmal is. A múlt évben is kétszer látogattam ki New Yorkba. A legjobb barátnőmnél laktam, két hétig nap mint nap együtt reggeliztünk, nagyokat beszélgettünk. A két hét alatt soha nem ebédeltem, vacsoráztam egyedül, mindig valaki mással találkoztam, volt kollégákkal, tanítványokkal. Könnyebb elveszíteni egy barátot akkor, ha más irányba fejlődünk. Itthon ezt sokkal gyakrabban tapasztaltam meg, mint odakint.
– Sok fiatal nő nem mer családot vállalni, mert fél, hogy nem tudja összeegyeztetni a karrierrel. Ön viszont két gyermek mellett tett szert nemzetközi elismertségre, publikált több mint harminc könyvet. Sőt, köztudott önről, hogy soha egy óráját sem mondta le.
– Nem volt egyszerű, de nem is volt olyan tragikus. Mi még az élet természetes részének vettük, hogy gyerekünk van. És azt is, hogy mellette dolgozunk. Pedig annak idején nem volt az a helyzet, amit most látok, hogy a férjek mosnak, főznek, besegítenek. Az én férjeim egy cseppet sem segítettek a házimunkában. Ennek ellenére minden működött. Talán, mert nem görcsöltem rá, hanem sportosan vettem. A gyerekeim óvodába, bölcsődébe jártak, én meg délután négyig a hivatásomnak éltem, aztán estig velük foglalkoztam.
Nem az számít, hány órát vagyunk a gyerekekkel együtt, hanem az, mennyit foglalkozunk velük intenzíven, amikor csakis az övék vagyunk.
– Egy helyen azt nyilatkozta, hogy nőnek lenni nehéz. Nem is próbált az asztalra csapni, és elérni, hogy könnyebb legyen, és többet segítsenek?
– Utálok veszekedni, ezért inkább sokszor engedek.
– Pályája során személyesen ismerte a kor nagy filozófusait. Ha lehetősége lenne találkozni a filozófia nagyjaival, kivel találkozna szívesen?
– Ha megkérdeznének... akkor azt mondanám, voltaképpen egyikkel sem. Mert majdnem mind megvetette a nőket. Mi beszélnivalóm lenne velük?!
– Amennyire én látom, a filozófiában még mindig erős férfidominancia uralkodik. Nagyon nehéz volt elfogadtatnia magát?
– Érdekes, hogy mostanra szinte mindenütt, még a műszaki szakokon is azonos számban vagy többségben vannak jelen a nők, mint a férfiak – csak a filozófiában maradt meg a férfidominancia. A több évtized alatt, amíg tanítottam, mindössze három kivételes tehetségű diáklányom volt. Margóra megjegyzem, nagy számban voltak köztük homoszexuálisok. Egy ilyen közegben nőként mindig többet kellett nyújtani. Sokkal többet. Akármilyen konferenciára mentem, hiába tettem fel a kezem, mindig minden férfit előbb szólítottak fel. Meg kellett öregednem ahhoz, hogy a helyzet változzon. Soha nem bosszankodtam – inkább szórakoztam rajtuk.
(© Merész Márton)
– A férfiak még mindig elcsodálkoznak azon, hogy egy nő ugyanúgy képes gondolkodni, mint ők. Ezért is adtam annak idején az önéletrajzi kötetemnek azt a címet, hogy Bicikliző majom. Egyszer ugyanis, amikor gyermekkori szerelmem, Bihari Gyuri hazakísért, azt mondta nekem: „Te olyan okos vagy, bár lány vagy.” Mire azt válaszoltam neki: „Ez pont úgy hangzik, mintha azt mondtad volna, hogy te majom vagy, és mégis tudsz biciklizni.” A férfiak számára fontos, hogy ők legyenek fölényben, és úgy érezhessék, okosabbak, sikeresebbek, jobb gondolkodók, mint a nők. Egy nő szebb lehet náluk, de okosabb soha.
– És otthon?
– Az első házasságomban nem ment könnyen. Istvánt nagyon zavarta, hogy a köztünk lévő négy év korkülönbség ellenére szakmailag hamar utolértem őt. Sőt észrevette, hogy Lukács György többet lát bennem, és ez rettenetesen zavarta. A második férjemnek fordított attitűdje volt. Neki fontos volt, hogy jó filozófus legyen a felesége, akire büszke lehet. Neki más volt az elképzelése a feleségszerepről... Talán ezért is szerettem.
– Ritka az ilyen férfi.
– Nálunk. Ez a régió konzervatív. Itt még ritkaság, de Amerikában gyakori. A tanítványaim körében is azt tapasztaltam, hogy a férfiak felnéznek a nőkre, vagy legalábbis egyenrangúnak tekintik őket. Több mint elismerik a nőket! Ha nézem a házassági hirdetéseket, amit a középosztály ad fel, mostanra megszűnt az elvárás, hogy a férfi idősebb és magasabban képzett legyen a nőnél. Egyre több nő választ fiatalabb és azonos képzettségű partnert. Az a régi sztereotípia, hogy a nő olyan férfit választ, akire fel tud nézni, tűnőfélben van.
De nem kell Amerikáig menni: a skandináv államokban a miniszterek többsége nő! Ez sok mindent elárul. De a nők csak akkor tudnak igazán jól teljesíteni, ha nincs szükségük arra, hogy a férfiak támogassák őket, hanem egyszerűen fontos nekik a munkájuk.
– Egyébként nem volt fájdalmas huszonhét év után felszámolni az amerikai életét?
– A nagy döntések többnyire fájdalmasak. Ha nem számolom fel, tovább kellett volna tanítanom, de a férjem halála után ez már nem lelkesített. Amerikában ugyanis nincs korhatár, ott akár százéves koráig is taníthat az ember. Én viszont már másképpen akartam élni. Szeretek időről időre változtatni az életem ritmusán. Másrészt, míg Amerikában éltem, nem tudtam az európai meghívásoknak eleget tenni. Az elmúlt évben például 35 városban tartottam előadást, miközben még mindig tanítok az ELTE esztétika tanszékén. És ahogy az elmúlt évben is, idén tavasszal ismét Bécsben fogok tanítani. És élvezem, hogy ismét Budapesten élek, mert nekem ez az otthonom.
– Soha nem szokott pihenni, megállni egy kicsit?
– Én nem tudok úgy létezni, hogy ne csináljak semmit – talán, mikor napozok a Balaton-parton. Egyébként fix napirend szerint élek. Megvan az ideje a reggeli tornának, az úszásnak, a levelezésnek. Most kezdtem el dolgozni egy érintetlen terület, az önéletrajzi emlékezés filozófiai elméletének felállításán. S ha ez majd kész lesz, még vár rám az esettanulmányok feldolgozása. Arra azonban ügyelek, hogy az estéim szabadak legyenek. Ilyenkor zenét szoktam hallgatni, olvasni, találkozni a barátaimmal, koncertre járni. És persze időt kell szakítanom a családomra is. A lányom és fiam hetente jönnek. A hat unokámból már négy felnőtt, kettő még kicsi, sőt, van egy dédunokám is – ők már ritkábban. Valószínűleg nem vagyok igazán jó nagyanya. Valami vagy jön, vagy nem jön magától. Másrészt takarékoskodom az időmmel, mert az, sajnos, véges. És annyi feladatom van, hogy kevés dolog fér már bele.
