Sok-sok kérdéssel a tarsolyomban indulok Erzsikéhez. Régi ismerősként érkezem, kérdésre nincs is szükség, Erzsike úgy mesél nekem, mint régi jó barátnak. Sok-sok régi fotó bájos és rejtélyes szereplője elevenedik meg előttem a kályha mellett a nappaliban. Lúdbőrzik a hátam a sok megható és szomorú történet hallatán.
Ilyen sokféle „régies” dologgal csak az tud foglalkozni, akiben ott munkál egy erős kötődés a helyhez. Legalábbis én ezt hiszem. Genius loci. A hely szelleme, a régi Somorja szelleme, ami fogva tart. Honnan jön ez a – némi túlzással – akár megszállottságnak is nevezhető kutatási vágy? Ezt kérdezem elsőnek Erzsikétől, azaz Méry Erzsébettől, aki a pozsonyi Comenius Egyetem tankönyvboltjának vezetője (sőt könyvkiadással is foglalkozik).
Erzsikéről tudni illik, hogy szenvedélyesen gyűjti a bélyeges téglákat – és Somorja szerelmeseként a régi somorjai képeslapokat. Az első nekem mutatott képen viszont Áron szerepel: ötvennégy éves friss nagymamaként Erzsike boldogan dicsekszik első unokájával. Én pedig arra gondolok, hogy egyszer ez a fénykép is valakinek majd a múltat jelenti, pedig a gyerekek a jövő letéteményesei. Milyen érdekes!
– Fiatalkorában az ember nem nagyon figyel oda, mikor az idősek mesélnek – kezdi Erzsike a beszélgetést. – Amikor aztán eljut arra a pontra, hogy a családi történetek és ereklyék kezdik foglalkoztatni, de a legtöbbször már nincs kitől kérdezni. Akkor már valami végérvényesen elveszett. Nekem sokat meséltek a nagyszüleim, igazából velük éltem, míg iskolás nem lettem. Az 1946-os csehországi kitelepítés például naponta téma volt náluk. Minden pillanatunkban ott élt múlt. Megfigyeltem például, hogy sok szokásuk ahhoz a mély félelemhez kapcsolódott, hogy bármikor jöhetnek a hatalom emberei, és mindent elvehetnek tőlük. Akár egyik napról a másikra földönfutók lehetünk. Manapság nagy divat arról beszélni, hogy a sorsok generációról generációra öröklődnek, a görcsök és elakadások sokszor a múltban gyökereznek. Én is úgy érzem, hogy ezek a régi történetek a fiatalabb nemzedékéi is. A mi történeteink is, mert magunkkal vagy magunkban hordozzuk felmenőink érzéseit és fájdalmait. Úgy érzem, ez a kutatás segít megismerni saját magunkat.
Beszélgetés közben hamar kiderül, hogy Erzsike először a bélyeges téglákat gyűjtötte. Később azokat a régi fotókat vagy képeslapokat, amelyeken azok az épületek szerepeltek, ahonnan a címeres téglák előkerültek. Majd eggyel tovább lépett, és nyomozása során kezdte felkutatni a családi és műtermi fotókat. Közben teljesen elvarázsolta Németh Béláné fényképészeti műterme, melynek története roppant különleges és egyedi.
– Most már mi is tudjuk – természetesen tőled –, hogy anno működött Somorján egy műterem, amelyre méltán lehetnek büszkék a helyiek.
– Hát igen. Ez a műterem az, ami mostanában foglalkoztat. Amikor megpillantottam az első Németh-féle műtermi fotót, a lélegzetem is elakadt. Barnás színárnyalataival gyönyörű volt, és a műterem cégjelzése – Németh Béláné fényképészeti műterme Cs.Somorján! – a régi időket idézte, nagyszüleim világát. Nagyszüleim ugyanis gyakran meséltek nekem egy bizonyos Vilma kisasszonyról, akit én jóságos tündérnek képzeltem. A vele kapcsolatos mesékben a műterem neve is előbukkant. Nagyapát, sajnos, már nem tudtam kérdezni, de a 93 éves keresztmamám, akinek csodásan működik az emlékezete, minden kérdésemre válaszolt. Fellelkesülve még aznap felhívást tettem közzé a régi képeslapokat kedvelők Facebook-csoportjában: ha sikerül összegyűjteni legalább száz Németh-féle műtermi fotót, kiadok egy emlékalbumot. Vagyis közkinccsé teszem a képeket. Azóta eltelt egy év, s lassan elérjük a bűvös számot, sőt, egyre többen csatlakoznak, mutatják meg emlékeiket.
Méry Erzsébet: Aktív helyi képeslapgyűjtőként csatlakoztam Krajcsovics Ernő „Somorjai lakosok régi képei” nevű Facebook-csoportjához. Ernő végtelenül jó lélek, aki szeretné megőrizni az emlékeket. Élvezettel segítek neki a moderálásban. Minden kontinensről vannak tagjaink, egykori somorjai lakosok, kitelepített családok leszármazottai, akiknek ez a város jelenti a gyermekkort.
– Hogyan kapcsolódik Vilma kisasszony a műteremhez? Ki ő valójában?
– Vilma és édesanyja számomra az emancipált nő megtestesítői. Az övék volt az első tartósan működő fényképészeti műterem Somorján! Németh Béláné, született Röck Etelka később lányával, Vilmával működtette a fényképészeti műtermet, mégpedig a Kis utca szomszédságában, ahol akkoriban nagyszüleim is laktak. A műterem jelenlegi tudásom szerint 1895 és 1939 között működött. Aztán jött a háború, majd a földönfutás évei. 1948-ban ugyanis marhavagonokba pakolták őket, és kitelepítették a családot Dunabogdányba. Etelka ekkor már 88 éves volt. Kislányként én is találkoztam Vilma kisasszonnyal, amikor a hetvenes években hazalátogatott Somorjára. Még ma is emlékszem, micsoda kisfiús izgalommal várta őt a nagyapám. Ő különben nem is olyan régen, 1990-ben hunyt el, egy év híján majdnem megérte a száz évet. Mellesleg az anyuka, Etelka is 93. éves korában hunyt el. Szívós asszonyok voltak.
Körülbelül 15-20 kilométeres körzetből érkeztek a műterembe a kliensek. Kezdetben jobbára csak a módosabb családok fényképezkedtek a Németh-műteremben, főleg családi események alkalmával, aztán elküldték egymásnak az elkészült fényképeket. A portréfotó szinte státuszszimbólumnak számított a századfordulón. A fényképeket nagy becsben tartották, míves albumokban őrizgették, ezért is maradtak fenn sokszor makulátlan állapotban.
– Aztán jött a nagy háború. A fotó ára másodlagos tényező lett. Fotóztak frontra induló katonákat, hogy a feleségeknek, édesanyáknak maradjon róluk kép – meg aztán asszonyokat, anyákat kisgyermekkel, hogy a katonák magukkal vihessék szeretteik fényképét. A háború alatt pedig az anyák gyerekes fotókat küldtek a harcterekre: a katonák sokszor ekkor látták először gyermeküket, aki már a bevonulásuk után született. És voltak katonák, akikről a háború után már tényleg csak a fotó maradt. A műteremben fotóztak csoportképeket, polgári iskolásokat, elsőbálozókat, tűzoltózenekart, színdarabok szereplőit, eladósorba került lányokat, legényeket, esküvőket, idős házaspárokat, igazolványképeket – és valamennyi képre jellemző volt egyfajta méla báj. Egyelőre csak a benti, műtermi fotókat ismerem, de valószínűleg az egész folyamat ott zajlott az ismert díszletek és üvegfalak között.
– Van valami, amit még nem sikerült felderíteni? Vannak-e megválaszolatlan kérdések a műteremmel kapcsolatban?
– Bizony van még jó néhány kérdésem. És ahogy a válaszokat keresem, egyre inkább úgy érzem, hogy a történet többet érdemel egy fényképalbumnál. Már dolgozom egy kéziraton, amelyben a műterem történetét szeretném a talált fotókkal együtt dokumentálni. Érdekelne, miért nyit műtermet egy hétgyermekes anya, akinek a férje városi hivatalnok. Akkoriban ez nem volt szokványos felállás – ne feledjük, hogy 1895-öt írunk! Hogyan sikerült beindítani a műhelyt, honnan szerezték be a gépeket? Vagy hol tanulta ki Etelka a mesterséget? Hogy viszonyult a környezete egy ilyen emancipált és öntudatos nőhöz – aki, ugye, tudta, mit akar? Számtalan kérdés, melyekre választ keresek. Etelka fiatalon megözvegyült, valószínűleg megélhetési forrás lett számára a műterem.
– Segít a világháló és a Facebook-csoport a kutatásban?
– Igen, ez a legnagyobb előnye a csoportnak: hamar kiderül, hogy mi lapul a padláson. Más módon nem is tudtam volna kapcsolatba kerülni a legtöbb adatközlővel. A módosabb gazdákat ugyanis, akiknek családjai többet fotózkodtak, a háború után kitelepítették, ők pedig fogták a családi albumokat, és vitték magukkal. Hiszen hosszú időre csak ezeken a fényképeken láthatták azt, amit elveszítettek és maguk mögött hagytak. Egyszóval, csodálatos Németh-fotók kerülnek elő Magyarországról.
– Úgy tudom, sikerült rátalálni Dunabogdányban a család házára és a sírra is.
– Közvetlenül a járvány előtt, februárban tettünk egy kitérőt Dunabogdányba. Keresztanyám ott volt Vilma kisasszony temetésén, és vitt egy zacskó somorjai földet a családi sírba. Az ő leírása alapján keresgéltünk, s már-már feladtam, mikor megakadt a szemem egy mohával vastagon benőtt sírkövön. Egy hatalmas fenyő állt mellette, annak a lehullott tobozaival kapartam le a mohát, hogy olvashatóvá váljanak a kőbe rótt nevek. Igen, 99 éves korában Vilma halt meg utolsónak a családból: az ő nevét már senki nem tartotta fontosnak rávésni a kőre. Amikor Vilma temetésén kinyitották a sírboltot, keresztmamám három egymás mellé helyezett urnát látott.
Vilma elhamvasztatta a szeretteit, mert az utolsó pillanatig hitte, hogy egy nap majd hazahozhatja őket Somorjára. Júniusban sikerült még egy alkalommal villámlátogatást tenni Bogdányban, vittem vödröt, kefét, tisztítószereket, virágot és persze jó kis somorjai földet… A házról és a málnásról majd a könyvemben mesélek.
– Hogyan kell lefolytatni egy ilyen gyűjtőmunkát? Erről is beszélnél?
– A családfakutatás magányos elfoglaltság, most már elég jól realizálható a világhálón keresztül. A Röck család Somorja jelentős családjai között szerepelt csaknem száz esztendőn keresztül, készülő könyvemben velük is szeretnék kicsit foglalkozni. S ugye, Németh Béláék is megérnek egy misét. Közben pedig, amennyire az időm és a járványhelyzet engedi, digitalizálom a Németh-fotókat. Ez nem is olyan egyszerű, mert mindig én megyek a fotók után, nem a fotók jönnek hozzám. Néha nagyobb távolságra kell elutazni értük, mert mindig helyben szkennelem őket. Semmit nem kérek vagy hozok el. Némethék a kitelepítésükkor magukkal vittek mindent Dunabogdányba, senkijük sem maradt Somorján. Nagyon bíztam benne, hogy találok még személyes dokumentumokat vagy fotókat Bogdányban, ahol Vilma zárkózottan ugyan, de még 42 évet élt. Ez idáig minden próbálkozásom zátonyra futott. Például Etelkáról, aki negyven évig fotózta a somorjaiakat és környékbelieket, egyetlen fotóm sincs. Vilmáról is csupán egyetlenegy öregkori amatőr fotóm van. Reménykedem, hogy „felforgató” tevékenységem nyomán esetleg még valami előkerül. Ezúton is megkérem az olvasókat, ha bárkinél vannak Németh-fotók, lépjenek velem kapcsolatba.
– A családod is elkísér felfedező útjaidra?
– Olykor a fejüket fogják, hogy megint a temetőt kell járni, de támogatnak mindenben. Főleg amióta a saját családfánkkal is foglalkozom. Jövőre lesz Vilma kisasszony születésének 130. évfordulója. Legalább a kézirattal szeretnék addigra elkészülni.
Képünkön a régi Somorja
– Van ennek a kutatásnak praktikus hozadéka? Megelevenednek a történetek, amikor végigsétálsz a városon?
– Nem is tudod elképzelni, hogy mennyire velem vannak! (Nevet) Sokszor mintha más idősíkban mozognék, mikor a városban sétálok, mert látom magam előtt a régi utcákat és az utcákon sétáló embereket. A régi fényképek kimerevednek. Úgy nézek egy új épületre, hogy nem is azt látom, hanem a régit, amelyiknek a helyén áll. Sőt, az ott lakókat is látom, az ott dolgozó mesterembereket, akik régen ott éltek…
– Mit gondolsz, miért fontos ezekkel a régi tárgyakkal foglalkozni?
– Ezek a tárgyak mesélnek, és megmaradnak az örökkévalóságnak, akárcsak Brasch Izidor cipőkanala –, túlélnek bennünket. Minden ismerősömet arra ösztönzöm, amit nem muszáj, azt ne dobja ki a családi hagyatékból: járjon utána, őrizze a családi legendáriumot, jelölje meg a régi fotókat, hogy az utókornak is maradjon valami. Csak így tudjuk megismerni a gyökereinket és magunkat is. A fotó számomra a leghitelesebb médium, a legtöbb köze pedig az elmúláshoz van.
A Németh-fotókon vidáman mosolygó gyerekek közül alig él már valaki. Ezek a fotók olyan pillanatokat ragadnak meg, melyek soha többé nem térnek vissza. Megismételhetetlenek.
Részlet a készülő könyvből: Méry Erzsébet: VILMA – 99 év – 99 kép
„Az 1970-es évek vége felé járunk, amikor egy napon nagyapám – akit imádok és minden délután meglátogatok a majoroki házában – izgatottan fogad, jó hírt kapott, hamarosan meglátogatja őt egy régi kedves ismerősük Magyarországról. Tízéves lányka voltam, még sosem jártam Magyarországon, pedig élnek ott rokonok, néha jönnek is... Nagyapának még a hanghordozása is megváltozik, ahogy a titokzatos látogatóról kezd beszélni, szépen, finomkodóan ejti a szavakat. Aztán kioktat, hogy Vilma kisasszonynak kezet illik csókolni, és szeretné, ha én is kezet csókolnék neki.
Dacosan tiltakozom. Egy pionír (úttörő) ilyet nem tesz, okítom nagyapát. Sőt, egyáltalán nem érdekel engem egy ilyen fura kisasszony...
Fénykép Németh Béláné műterméből
Eltelik pár nap, nagyapa szorgalmasan takarít, az udvaron is, nagyanya akkor már pár éve nem él. Én meg csak nem tudom kiverni a fejemből a kézcsókot, azt se értem igazán, hogy lehet valaki kisasszony, aki jócskán elmúlt nyolcvan. Másnap iskola után szembejön velem a városban egy jelenség... Kosztüm, kalap, retikül, fűzős cipő és hozzá egy elegáns, ám kicsit hajlott testtartás. Rohanok nagyapához, és levegőért kapkodva darálom, hogy szerintem pont most láttam a városban az ő kisasszonykáját. Nagyapa hiszi is meg nem is, de mivel nem szokásom találgatni, rendet rak az asztalon.
Kisasszony nélkül telik el a délutánunk, csalódottak vagyunk mindketten.
Másnap délután vendég ül nagyapa konyhájában: Vilma kisasszony, a jelenség – valahonnan Magyarországról. Engem vár, mert kíváncsi rám, kíváncsi arra a kislányra, aki egy nappal ezelőtt felismerte őt a városban (és aki sok-sok évvel később majd egy könyvet ír róla). A kézcsók elmarad, nagyapa se forszírozza, annyira meg van hatódva, egész belepirult az izgalomba. Hiába, egy igazi kisasszony nyolcvan-akárhány évesen is kisasszony...”
