Beköszöntött az utolsó nyári hónap: használjuk ki a hátralévő szabadságot és olvassunk verseket!
Összeállításunkban legjobb költőink verseit válogattuk össze.
Zalán Tibor: A római kert
Tavasz
Elroppant szájában a jég
megborzong a semmi bokra
tőled indul el majd feléd
Nyár
Minden széthull darabokra
fel sem sóhajt s máris elég
rózsatűz-máglyán lobogva
Ősz
Mézzel telnek meg a terhes lassú kasok
ködök emelik meg a fájdalmakat
múlt pereg az ágakról emlékkel telten
és füst oldja fel a kósza árnyakat
Tél
Hol eddig szarvasok jártak most farkasok
hol csermely folyt most iszapos áradat
Perc sem fordult meg és már tél lett a kertben
az idő vászna hirtelen átszakadt
Varró Dániel: Augusztus
Mekkora a rumli a hajnali utcán!
Még lumpol az éj, a nyakunkba kacag.
Most túlad végre sok hajdani cuccán,
kidobálja, mi limlom és ócska kacat.
Lepotyognak az égről a csillagok, ajjaj!
Látnád, ha kinyitnád most szemedet,
hogy narancssárga ruhát vesz a hajnal,
s felsöpri – nahát – az ezüst szemetet.
Tóth Krisztina: Esős nyár
Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma,
jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van mondva,
mélyebbre alszom, követem tapogatva és nem hallok semmi mást,
rövid, zubogó képletté szűri az esőt, mint Einstein a relativitást,
egy hosszú-hosszú mondat, ami egész a Teremtésig ér le,
olyan öblös és mély, hogy a legalját nem hallom én se,
ott van a gázóraszekrényben a titkos mondatkezdet,
a lecsukott dobozban a cérnák egyféle kódra tekerednek,
egy mondat, amelyben látszik a szemed és ott van a fiam,
folyékony, sok nyelven szól és halál ellen való áfium,
befelé húz, ragyogó vízér, barlang közepén íriszhártya,
egy mondat, az a mondat, valami kezdete vagy folytatása-
Lackfi János: Nyári villamos
Sanzonett
Körös-körül a vad forgás,
pénz, ruha, test, anyag,
a végeredmény csak forgács:
hússzobrok mállanak.
És minden mellhez melltartó,
és popsikon bugyik,
és minden nőhöz eltartó,
eltartott tartozik.
És mire föl e torlódó
lábak, farok, karok,
ha elviszen a tornádó,
s meghalunk, meghalok?
Miklya Anna: Betakarítás az almáskertben
Itt van az ősz. Féltem a fáimat,
rettegek tőled. Megállsz előttem,
a kezedben metszőolló és kosár,
azt mondod, ez a szüret
az utolsó közös kötelességünk.
A hideg egy selymes szőrű, apró
állat összetekeredve a gyomromban,
egyelőre nem éhes. Azt nem mesélem el,
hogy ma reggel ismét eszembe jutott
a halál, nem emlékszem, pontosan miről.
Álltam a teraszon, kezembe fagyva a reggelid.
A reggeli a nap legfontosabb étkezése.
Soha többé nem eszem gyümölcsöt,
mondod, és hogy furcsa, még mindig
szépnek látlak. Ostoba vagy, a gyümölcs
jelen, a szépségem múlt idő.
A kezem ma reggel elfagyott gallyakból,
könnyen törhető ujjakból áll, és reszket,
a fene egye meg. Nem akarlak etetni többé,
és nem akarom nézni ezeket a fákat.
Terveket készítesz a reggelid fölött. Hogy
mennyi ideig tart lecsupaszítani itt mindent.
Hogy hány kosárral szedünk majd, és kinek
ajándékozzuk tovább. Görcsösen nevetek.
Megbántva nézel.
Pedig csak elképzeltem a termést,
ahogy fonott kosarakban, kilónként vagy
darabonként beterítjük vele a várost,
minden ismerősnek juttatva
egy harapást a gyűlöletünkből.
