„Az történt, hogy a kora délutáni filmvetítésen ketten ücsörögtünk a nézőtéren. Megnéztem a legújabb Bridget Jones-filmet.” Novák Zita szentimentális gondolatai.
Igaz, pár hónap már eltelt a bemutató óta. A Bolondulásig című könyvet (amelyből a film készült) régebben már olvastam, hiszen több mint tíz éve írta meg Helen Fielding. Pont huszonhárom éve követem nyomon a bolondos angol szingli életét, és ennek egyetlen oka van: Szeretem Bridget Jonest. A tök üres nézőtéren hol kacagva, hol pityeregve néztem végig a negyedik filmjét.
Nem szeretnék spoilerezni, lelőni a poént, a lényeg, hogy Mark Darcy, Bridget gyerekeinek apja meghalt egy humanitárius kiküldetés alkalmával. Így négy gyászév után újból beindul a szinglikerék, mert a barátok, a jó öreg csajok és pasik megint csak kirángatják Bridgetet a mókusodújából, ahol megtelepedett, és visszadobják az élet című nagy játszmába. A csajszi visszamegy dolgozni: az éles váltásnak vannak visszakövethető jelei is, például a kétgyerekes anyuka végre-valahára megfésülködik. (Saját emlékeim szerint nálam is ez volt az utolsó, ami eszembe jutott a négy gyerek mellett.) Ékes hajkoronám fodrászt, luxi sampont hosszú évekig nem látott, egyszóval éppúgy tönkre volt vágva, mint Bridget feje.
A film erős atmoszférájú képekkel dolgozik, melyek beleégnek a retinánkba. Kontrasztképp ugyanis megjelenik a többi, tökéletes sminkben és frizurában előtipegő szuperanya, akik mellett ott bénázik a tökéletlen anyák gyöngye, Bridget Jones. A pizsamában viszem a gyerekemet iskolába is betalált. Soha senkinek nem árulom el, mi volt a télikabátom alatt, pedig folyt a hátamon a víz a túlfűtött óvodai öltözőben. Vékony a hajszál, mégis van árnyéka... A kétgyerekes, ötven feletti Bridget vékonyabb, mint valaha (lelakták a gyerekek, vagy Renée Zellweger nemet mondott a hízókúrára?). Az előző részek a végeláthatatlan kalóriaszámolásról szóltak, a Pringles rágcsákról és egyéb egészségtelen kajákról; sportolni is csak érdekből kezdett Bridget, hogy pasit fogjon magának. Most kimaradtak ezek a kötelező körök, özvegyünk azonnal belevágott a pasivadászatba, főleg mert az egyik barátnő fellőtte őt a Tinderre (a szalmahajával).
As she is! Minden nő azonosulni tud valahogy Bridget Jones karakterével. Na jó, ha nem is mindennel, de azzal igen, hogy ő is szeretne egy társat, egy olyan pasit, aki úgy szereti, ahogy van. As she is.
A bohókás Bridget halad a korral, felvetődik nála is a kérdés: mennyi az ideális korkülönbség nő és férfi közt? Már igazoltan senki nem tudja a választ, annyi betonbiztos szabály dőlt meg az utóbbi években. A fiatal fiú – idős nő felállás viszont felvet pár dilemmát. Például hogyan szüljön gyereket egy negyvenvalahány éves nő a friss-ropogós harmincas pasinak, aki olyan távol áll a családalapítástól, mint ég a földtől? Amúgy meg nincs kisebb esélyük a boldogságra, mint a klasszikus két vagy öt év körüli korkülönbséggel együtt élőknek. A világban, vagyis a vén, öreg Európában zajló trendek szerint már nem a családalapítás – vagyis a fajfenntartás – az élet fő motívuma. A mai jelszó: Mindenkinek csak egy élete van, és abból igyekszik kihozni a legtöbbet és legjobbat.
Megöregedtünk. A film kendőzetlenül mutatja meg a ráncokat, az ősz hajat, a petyhüdt izmokat. Nagyon őszinte: hiába, a 25 év az 25 év. A ropogós fiatalokból jó karban levő ötvenesek lettek: ám az összes barátnő slank figurát villantott, teli szájas mosollyal. (Nyilván ebben rengeteg meló van, vagyis a valódi életben ez így van.)
Megjelenik Daniel Casanova bácsi is lehengerlő dumájával, sármosan a még sármosabb kamasz fia mellett. Ámde öreg, öreg! Rakoncátlankodó szíve miatt végül kórházba kerül: a jelenetben bepillantást nyerhetünk a hálóing alatt jól látható visszértartó térdzokni valóságába.
Az apa emléke is megjelenik a filmben, aki hatalmas ajándék volt Bridget számára, a hab a tortán. Mindig meghallgatta, vigasztalta, ha marhaságot követett el: ő bezzeg sosem látta Bridgetet tökéletlennek. Arra ott volt az édesanyja, aki mindig csak azt sipákolta a telefonba, hogy mit kell tenni, hogyan kell tenni. Mert vérforraló, ahogy a tökéletes partit, Mark Darcyt már többször is elszalasztotta... A végén azért neki is igaza lett, hiszen Mark mellett állapodott meg ez a bolondos lány, mert ő olyannak szerette, amilyen.
Az új és egyben utolsó film azzal ér véget, hogy Bridget társra lel. Olyan társra, aki elfogadja olyannak, amilyen, és aki gyermekei életét is kordában tartja. Ölel, lehajol, magyaráz, elrak, észben tart...
A kissé szomorkás Billy fiúnak és a szeleburdi kishúgának éppen erre van szüksége. Nem utolsósorban Bridgetnek is. És a szex sem felejtős, még ebben a korban sem. Hogy ebből lesz-e holtodiglan-holtomiglan, erre a film nem ad választ, de ez nem is baj. Aki már átélt ezt-azt, az tudja, hogy egy biztos dolog van csak az életben: a bizonytalanság. Ami viszont hangsúlyos a filmben, hogy minden korban lehet élni. ÉLNI nagybetűvel, akár bolondulásig, ha olyan a habitusunk. Mert nem elég túlélni, bizony ám.
A film egyébként kapott hideget-meleget, sokan nehezményezték, hogy Bridget most sem tud mással flexelni, mint a kacsajárásával, esti ivászatával, és az óvszervásárlós jelenetet is kipécézték. Való igaz, de kérdem én: Miért kellene megváltoznia a nőnek attól, hogy anya lesz? Mit vártunk, hogy Bridget soha többet nem bont fel egy üveg bort? Kényes területre tévedünk, mikor az anyaság vonalán bóklászunk, mert mindenki, aki gyereket nevel, csakis a legjobbat akarja a gyerekének. Ámde ez nem úgy megy, hogy snitt. Mostanáig ilyen voltam, mostantól ennek teljes ellentéte. Bridget úgy a legjobb anyja a gyerekeinek, hogy éppen olyan maradt, mint amilyen volt bohókás szingli korában. Mert az ember nem is lehet más.
Jelenet a legújabb Bridget Jones filmből
Tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be legalább magunknak: mi, tökéletlen anyák mit oldottunk meg azzal, hogy mást mutattunk a külvilágnak, mint amilyenek vagyunk? Hiszen épp az a lényeg az életben, hogy vállaljuk magunkat (ahogy Bridget is vállalja gumicsizmás kacsalépéseit a suliba igyekvő kislánya mellett). A gyerek akkor is szereti a szülőjét, ha nem szuperanya, ha kicsit tökéletlen. Mert ő az, aki kizárólag az övé. Persze, kamaszkorban ez azért bonyolódik, de ezt bízzuk Bridgetre és a sármos új pasijára. Mi a saját életünkért vagyunk felelősek. S éppen ebben érzem a film erősségét. Elgondolkodtat bennünket, hogy hol tartunk az életben. Talán épp az ezüstlakodalmat üljük a férjünkkel, és az ünnepi asztal körül ott szaladgálnak az unokák... Merem remélni, hogy van ilyen is. De nem mindenkinek alakult így az élete. És ez sem baj, az élet már csak ilyen.
Egy biztos. Mindnyájan vágyunk arra, hogy tartozzunk valakihez. Figyelő tekintet után sóvárgunk; szeretetre, érintésre áhítozunk. A gyerekek egy idő után kirepülnek, a munkatársak lecserélődnek, a barátok elmaradoznak. Jöhetnek viszont új emberek, új távlatok, akár egy másik társ. Így lesz kerek a mi életünk. Valódi, támogató emberi kapcsolatokra mindannyiunknak szüksége van. Arra, hogy úgy szeressenek bennünket, ahogy vagyunk.
