Önök milyennek képzelik egy szobrászművész birodalmát? Elárulom, bennem a filmekből ismert klisé élt. Így aztán a nagykaposi Ferenc György háza-műterme felé tartva a rend „művészi” átértelmezésére számítottam. A kerítés mögött azonban nem kis meglepetés várt rám. Színpompás virágok, gondosan lenyírt pázsit, a műhelyben pedig példás rend fogadott.
– Ilyen harmóniát csak az tud teremteni maga körül, akinek nyugalom honol a lelkében.
Ferenczi György
– Á, egy embernek, aki művészettel foglalkozik, örökös kétségek és vívódások nehezítik az életét. Persze mind a művészetben, mind a hétköznapjainkban törekszünk a harmóniára, a művészi szép megteremtésére.
– Talán minden ember számára a legnehezebb megtalálni a saját útját. Neked hogy sikerült?
– Nem volt könnyű. Sok volt az akadály. Gyerekkoromban Leleszen volt egy ügyes kezű bácsi, aki csodálatosan faragott. Minden mozdulatában benne volt az anyag tisztelete. Jó volt nézni. Tíz-tizenkét éves koromban kezdtem el én is faragni.
– Ha tudtad, hogy a fát szereted, akkor miért gépészeti technikumban folytattad tanulmányaid?
– A régi rendszerben, pláne egy kis faluban, egy kamasz keveset tudott a világról és a benne rejlő lehetőségekről. Aztán középiskolás koromban a kassai ipariból elvittek minket Löffler Béla szobrászhoz műteremlátogatásra. A többség számára „lógás” volt, számomra meghatározó élmény. Ott döbbentem rá, hogy én is szobrász szeretnék lenni. Csak hát az élet nem fekete-fehéren ír. Korán megnősültem, diákkori szerelmemet vettem feleségül. Aztán megszületett a lányunk, majd a fiunk. A családot pedig el kellett tartani. Huszonöt évig dolgoztam a vajáni hőerőműben, szabadidőmben pedig szobrászkodtam. Autodidakta módon tanultam, nemegyszer a saját hibáimból.
Később a feleségem biztatott, álljak a saját lábamra. Zokszó nélkül vállalta a nehézségeket, azt, hogy egyszer hopp, másszor kopp. Pont azokban az években voltak egyetemisták a gyerekeink Budapesten.
– Idővel, gondolom, beindult a szekér, hiszen a kisebb szakrális szobrok mellett rengeteg monumentális alkotásod – mint az Elhurcoltak emlékműve, valamint Dobó István, Balassi, II. Vak Béla és Egressy Béni szobra – díszíti Nagykapos és a keleti régió községeinek tereit.
– Igencsak döcögősen indult a szekér. Ebben a régióban az emberek a mindennapi betevőjükért küzdenek, a felkérések pedig nem mindennaposak. Mióta kővel dolgozom, gyakrabban találnak meg. Azt még mindig nem engedhetem meg magamnak, hogy megcsináljak egy kiállításra való anyagot. Minden alkotásomat el kell adni, hogy meg tudjak élni.
– Évtizedekig dolgoztál fával. Miért váltottál?
– Az évek során mindent megtanultam a faanyagokról. Pontosan tudom, hogy viselkedik a kezem alatt az akác-, a tölgy-, a diófa. Ha lehasad egy darab, azt már visszarakni nem lehet. Pontosan kell rámérni az ütéseket, vésni, faragni. Itt találkozik a mesterségbeli tudás a művészettel. De én úgy tapasztalom, hogy ha az ember szívvel-lélekkel áll hozzá, akkor nem érik kudarcok. A természet mellé áll, és végül a fa és a kő megadja magát.
– Szentesi andezittel, ladmóci mészkővel, s ha kell, akár gránittal is dolgozol. Ez fizikailag megerőltető?
– Mindig is önsanyargató voltam. Szeretek megdolgozni mindenért. Pénzért, vállveregetésért. Vannak időszakok, amikor napi tizenhat órát töltök a műteremben, kizsigerelem magam. De nekem ez kell! Azt gondolom ugyanis, hogy művészet nélkül lehet élni, de minek. Én erre tettem fel az életem.
– A pár centis szobrocskáktól a négyméteresig, több száz alkotás került ki eddig a kezed közül. Soha nem kerültél alkotói válságba?
– Ihlet kell, de ölbe tett kézzel várni rá nem lehet. Dolgozni kell, és akkor előbb-utóbb megjön. Amikor harminchárom évnyi házasság után az addig makkegészséges feleségemet pár hónap alatt elvitte a méhnyakrák, teljesen magamba zuhantam. Úgy éreztem, nélküle nincs értelme az életemnek. Nehezen küzdöttem meg a démonjaimmal. Több mint egy évembe telt. Sokat segítettek a gyerekeim, akik ha csak tehették, jöttek Pestről, ahol élnek. Az Úr és a védőangyalaim megszántak. Adtak mellém egy csodálatos asszonyt, aki szeret, akit szerethetek. Múzsa?!
