Nővérkék

Nem véletlen, hogy a nővérkék – nők. A betegápolásban ugyanis odaadásra van szükség, s ebből több jutott a nőknek. A betegápolás áldozatos munka. S a nők, a nővérkék áldozatot is hoznak – innen elvesznek, oda odaraknak –, szüntelenül egyensúlyoznak a családjuk és a munkahelyük között. Hogyan csinálják, csak ők tudják. 

Az sem véletlen, hogy ahol nők dolgoznak, ott pénzből kevesebb van. Mintha az odaadást nem lehetne pénzben mérni, vagy éppen: nem kellene megfizetni. Pedig ha a női kedvesség és áldozatkészség egyik napról a másikra eltűnne, szürke és hideg golyóbissá válna a Földünk. (Fotók: Dömötör Ede)

Fábikné Kántor Krisztina

– Lassan tizenötödik éve, hogy az egészségügyben dolgozom. A komáromi kórház belgyógyászati osztályán kezdtem. Az elején bizony nehezen sikerült érzelmileg függetleníteni magam a munkámtól, megrázott, ha valamelyik betegünket elragadta a halál. Kislányom születése után már nem mentem vissza a kórházba, mert a férjem is műszakozott. Így egy nőgyógyászati rendelőbe kerültem. Ehhez viszont nem volt meg a szakképesítésem, ezért levelező tagozaton szülészetből és nőgyógyászatból tovább képeztem magam.

Fábikné Kántor Krisztina

– A sok nehézség ellenére szeretem a munkámat. A vérvételek, a törletek címkézése közben mindig szakítok időt arra, hogy váltsak pár kedves szót a betegekkel. Rengeteg a munka, hiszen rengeteg a beteg. Sajnos, már a fiatalabbak közül is egyre többen küszködnek komoly női betegségekkel. A töméntelen felvilágosító kampány ellenére sokan nem járnak el rákszűrésre,  csak a végső esetben szánják rá magukat, de akkor már késő. Bizony ezek nehéz pillanatok, de azért vannak örömteli napjaink is. Ilyen minden csütörtök, amikor a kismamák jönnek.

– A mosolygós anyukák, akik a babavárás örömteli napjait élik… Mikor második gyermekem, Balázs születése után otthon maradtam, bizony erős nosztalgiával gondoltam ezekre a felhőtlen napokra. És nem voltak kételyeim, hogy visszajöjjek-e dolgozni. Jó főnököm van, de hátrány, hogy egyedül vagyok, itt nincs helyettesítés. Ha a gyerekek megbetegszenek, nem maradhatok velük otthon. Igazság szerint a szüleim és a férjem segítsége nélkül nehezen boldogulnék.

Főleg most, hogy januártól heti két alkalommal még egy másik, körzeti rendelőben is dolgozom. Ilyenkor este hatig benn vagyok. Ezeken a napokon a párom foglalkozik a gyerekekkel, ő tanul velük.

Szépe Magdaléna, diplomás szülésznő

– Azt hiszem, hűséges természettel áldott meg a sors, hiszen harminc éve ugyanazon a helyen dolgozom. A komáromi kórház szülészeti osztályán kezdtem. És egészen addig, míg kézhez nem kaptam a főnővéri kinevezést, három műszakot húztam. Fárasztó évek voltak. A szabadnapokon nem vittem el a gyerekeket a bölcsibe, lázas igyekezettel próbáltam behozni a lemaradást, csak velük foglalkoztam. Ha visszagondolok erre az időre, az volt a legnehezebb, amikor tudván tudtam: beteg gyereket hagyok otthon.

Szépe Magdaléna

– Többnyire a férjem vagy az anyósom volt a gyerekekkel. Az elmúlt évek alatt bizony többször végigdolgoztam az ünnepeket. Fájt a szívem, de úgy rendeztem, hogy ebből a páciensek semmit ne vegyenek észre. Ettől eltekintve meggyőződésem, hogy mi itt a szülészeten könnyebb helyzetben vagyunk, mint a többiek: elvégre a szülőnő nem beteg ember. Minden baba világrajövetele csoda! Természetesen mi is találkozunk tragédiákkal, amikor egy-egy pici súlyos egészségkárosodással lát napvilágot. Szerencsére az ilyen esetek nem gyakoriak. Ma már minden szempontból könnyebb az életem, mivel a fiam, Tamás önálló, a lányom, Aneta pedig főiskolás.

– A munka sem olyan kimerítő, mint régen: egyrészt a sokéves tapasztalat megedzett, céltudatosságra tanított, másrészt kevesebb a szülések száma. Kezdő nővér koromban évente háromezer szülést vezettünk le, de ez a szám az elmúlt évben 689-re csökkent. Ami demográfiai szempontból igencsak elszomorító, nekünk viszont könnyebb dolgunk van: jobban oda tudunk figyelni a kismamákra, javult az ellátás színvonala. Egyébként is az elmúlt években igencsak látványos fejlődésen mentünk át. Elfogadtuk a WHO előírásait: ma már a kismama választhat, hogy melyik beavatkozást igényli.

Ezenkívül foglalkozunk a kismamák lelki és testi felkészítésével, én vezetem például a kismamatornát. Számomra ez nem munka, hanem hivatás: nem tudom elképzelni magam más helyen.

R. Katalin ápolónő

– Kezdő nővérke koromban óriási lelkesedéssel kezdtem dolgozni. Akkoriban el sem tudtam volna képzelni, hogy egy napon más munka után nézek. Életem mégis másképpen alakult. Miután férjhez mentem, és megszületett a kislányom, egyre nehezebben bírtam az örökös műszakozást. Ráadásul egyre több kolléganőmet bocsátották el a leépítések miatt. A munka viszont maradt, azt könyörtelenül el kellett végezni. Így egy idő után azt vettem észre, hogy napközben majd elesem a fáradtságtól, és már nem tudok elég időt szentelni a családra. Hogy fizetni tudjuk a lakásra a törlesztést, túlórákat vállaltam. Volt olyan hónap, amikor ötven túlórám is volt, a kimerültségtől aludni sem bírtam, a fizetésem mégis nyomoronc volt.

– Ekkoriban találkoztam egy volt osztálytársnőmmel. Boldogan újságolta, hogy kiment Ausztriába ápolónőnek, ahol nem kell annyit gürizni, és a többszörösét keresi annak, amit én. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből, egyre többet gondoltam arra, hogy én is váltok. Igen ám, de mi lesz a családdal? Szerencsére a páromnak tetszett az ötlet, friss nyugdíjas édesanyám pedig vállalta, hogy besegít. Most már negyedik éve dolgozom egy Bécs melletti kis faluban.

– Munkám fizikailag nem megterhelő, hiszen a bácsi, akire vigyázok, nem szorul pelenkázásra. Főzök, mosok rá, kiosztom a gyógyszereit, elviszem őt orvoshoz. Két hétig vagyok vele, a kolléganőm vált fel. Mondhatnám, elégedett vagyok, hiszen sokat keresek, a munka is tűrhető, de azért bizony néha hiányzik a kórház: a fehér köpeny, a nyüzsgés, az adrenalin, a fertőtlenítőszag. Itt napi huszonnégy órán át ugyanazzal a 86 éves, beteg, megtört emberrel vagyok összezárva, nincs senki, akivel szót válthatnék. Persze a józan ész azt diktálja, hogy jól jártam!

A családom már megszokta, hogy két hétig nem vagyok otthon, viszont mikor itthon vagyok, nem kell mással foglalkoznom, csak velük. A mondás azt tartja: vedd el, és fizesd meg az árát! És én megfizettem, mert lemondtam arról, amit szeretek, de az áldozatomért cserébe szép pénzt kapok...

Vilimek Katalin diplomás nővér

– Amikor a belgyógyászatra kerültem, csalódott voltam, mert akkor még a sebészeti ellátás vonzott. Később azonban nagyon megszerettem ezt a munkát. A gyermekgondozási szabadság után egy üzemi rendelőbe kerültem. Attól tartottam ugyanis, hogy a gyerekek, Peti és Kati, megsínylik a műszakozást. Ráadásul a férjem is váltott műszakban dolgozott. A szívem azonban visszahúzott, így amikor a gyerekek felcseperedtek, visszamentem a belgyógyászatra. Itt aztán később kineveztek főnővérnek.

– A rendszerváltást követően egyre feszültebb lett a munkahelyi légkör, egyre több problémával találtuk szembe magunkat. Nem volt elegendő gyógyszer, és nemegyszer csak úgy tudtuk ellátni a betegeket, hogy más osztályoktól kértünk kölcsön, vagy az orvosok „megszabódták” a gyógyszergyárak képviselőit. A betegellátás minősége más téren is leromlott, már nem kaptunk támogatást ágyneműkre, elmaradt a festés és a többi.

Vilimek Katalin

– A kilencvenes évek elején aztán az akkori vezetőség az osztályok átszervezése mellett döntött. A két belgyógyászati osztályt összevonták, és engem huszonnyolc év munkaviszony után létszámcsökkentés miatt elbocsátottak. Életem legnehezebb időszakában maradtam munka nélkül! Nem sokkal előtte halt meg a testvérem, és a felesége lemondott a gyermekeikről, így azok az én gyámságom alá kerültek. Felelős voltam most már értük is, a sajátjaim mellett. Szerencsére hamar sikerült elhelyezkednem, bár pár helyen elutasítottak azzal, hogy túlképzett vagyok. Az újfalui szociális otthonba kerültem. Itt a bennlakók egy része mentálisan sérült, a többiek pedig pszichés megbetegedéssel küszködnek.

– Bizony nem könnyű velük dolgozni, hiszen sok köztük a nehezen kezelhető beteg. Nappal, amikor itt vannak a nevelőnők, nem olyan nagy a felelősség, de az éjszakai műszakban, mely tizenegy órát tart, csupán ketten vagyunk ügyeletben. Azt tapasztalom, hogy a kívülállók viszolyognak, mikor a betegeinkről beszélek, pedig nagyon is szerethetőek. Sőt, fokozottan igénylik a törődést, és hálásak minden kedves gesztusért. Sokan közülük egész életüket intézetekben töltik, sokuktól pedig elfordul a családjuk.

De van olyan szerencsés helyzetben lévő betegünk is, akit hétvégeken, ünnepeken hazavisznek. Nem bántam meg, hogy idekerültem, mert az élet egy másik oldalát ismertem meg, ahol rengeteg szeretet kapok.

Zlatica Halmová, vezető főnővér

– Azt hiszem, nekünk, egészségügyi dolgozóknak valahogy nehezebb, mert több akadályt kell leküzdenünk, ha működőképes családot szeretnénk Elvált kolléganőimtől tudom, hogy  nehezen tudják megszervezni a gyermekfelügyeletet, és néha bizony rettenetesen kimerülnek. Ők ugyanis nem tudják a terhet megosztani: nekik otthon is erősnek kell lenni, nem engedhetnek le. Nekem jó férjem van, de időnként még ma is bűntudatom van, hogy sok esetben nem tudtam a gyerekeim mellett lenni a fontos pillanatokban. Ők ezt nem vetették soha a szememre – mégis. Most, hogy már mindketten egyetemisták, könnyebb velük, mindent meg tudunk egymással beszélni.

Zlatica Halmová

– A családom számomra mindennél fontosabb, a kimerítő munkanapok után az igazi pihenést az jelenti, ha együtt vagyunk. Feltöltődésre pedig a mi hivatásunkban nagy szükség van! Most már tizenegyedik éve dolgozom a komáromi kórház onkológiai és radiológiai osztályán főnővérként, s ezzel párhuzamosan a vezető főnővéri munkakört is betöltöm. Azt hiszem, hogy ez a leginkább embert próbáló részleg, hiszen a halál árnyékában dolgozunk. Sajnos évről évre több a betegünk. Ráadásul hiába fejlődik rohamléptekkel a tudomány, hiába az orvosok áldozatos munkája, ha a beteg nem kerül hozzánk időben. Sokan elfelejtik, hogy elsősorban mi magunk vagyunk felelősek az egészségünkért. Vagy a másik oldal: sokan inkább betegen is dolgoznak, csak ne kelljen hiányozni a munkából.

– A legmegrázóbb, ha fiatal beteget veszítünk el. A statisztika kegyetlen, azt mutatja, hogy az alattomos kór egyre fiatalabb korban támad. A kezelések pedig igencsak igénybe veszik a legyengült szervezetet: a kemoterápiának és a sugárkezeléseknek rengeteg a mellékhatása. Tartani kell a betegben a lelket akkor is, amikor már jártányi ereje sincs a sok hányástól, mikor már kihullott a haja, hiszen ha feladja a harcot, ha megbékél a halál gondolatával, akkor mindennek vége. A legnagyobb siker, mikor a beteg öt év tünetmentesség után kimondhatja: Legyőztem a rákot! Sokszor megkérdezték már tőlem, hogyan lehet mindezt végigcsinálni és nem tönkremenni. Hát csak úgy, hogy hiszek abban, hogy a munkámnak van értelme, hogy segíteni tudunk. Elviselni pedig? Nem hiszem, hogy a családom nélkül sikerülne.