Kihaltak a lovagias férfiak. Csupa Neander-völgyi járkál a világban – panaszolják a nők. Hiánycikk lett a gavallér férfi. Nem vagyunk egy kicsit hibásak benne mi, nők is?
Mikor lányom az első fiújával járt, meglepetéssel hallottam, hogy mindig ő fizeti a saját kávéját. Az ebédjét és a vacsoráját is. – Van nekem pénzem – mondta öntudatosan. Hiába magyaráztam neki, hogy itt nem erről van szó, nem hallgatott rám. Ezek után már csöppet sem csodálkoztam, hogy nem a nyolcéves fiam bombázta szerelmes levelekkel kedvenc osztálytársnőjét, hanem a lány küldött neki forró SMS-eket. Valami nem stimmel ebben a „szép új” világban… Az úrvezető sofőr „ká”-nak titulál, mikor az útjába kerülők, az utcán a szembejövő szakállas negyvenes letapossa a lábam, és nem kér bocsánatot.
Tapasztalat, az van bőven. Edit a kolléganőnk. Nos, a téma az ő vesszőparipája (persze nem csupán az övé), sokat tudna mesélni erről, főleg amióta megszületett a fia.
– Udvarias férfi már nincsen, legalábbis nekem csak tahókhoz van szerencsém – mondja. – Amikor városi buszon kell utaznom a gyerekkel, mindig körülnézek, ki fog leugrani legelőször, hogy ne kelljen segítenie. A nők segítenek, bennük még van együttérzés. Legjobban az döbbent meg, ahogy az ötvenesek viselkednek. Meg nem mozdulnának, csak bámulnak ki az ablakon. Igazából nem is arról van szó, hogy nem akarnak segíteni a Nőnek. Inkább arról, hogy ez eszükbe sem jut. – Múltkor egy középkorú férfi élénken figyelte, hogyan ugrik oda a babakocsihoz egy fiatal lány. Amikor az nem tudta, hirtelenjében hol is fogja meg a kocsit, készségesen odaperdült: Csak ne a kereket fogja, mert a sógornőm is ott fogta meg, és letörött. Most már dobhatják a kocsit a szemétbe! Eszébe se jutott, hogy ő is segíthetne.
Edit már alig várja, hogy kisfia megtanuljon járni, mert akkor a kocsit végre leviheti a pincébe. De akkor máson fogja törni a fejét, azon, hogyan nevelje a fiát, hogy ne ilyen tahó fafej legyen majd belőle is. Elég lesz a nevelés és a jó példa? Vagy a lovagiasság a génekben van (vagy nincs)?
– Délelőtt ritkán járnak a városi buszok, ezért mindig tömve vannak – mesél tovább Edit. – Úgy volt ezen a napon is. Amikor már a harmadik autóbuszt hagytam elmenni amiatt, hogy tele volt, elfogott a méreg, és hazamentem. Egyetlen vezetőnek se jutott eszébe, hogy rászóljon az utasokra: Hagyják már felszállni azt a szerencsétlen asszonyt a gyerekkocsival.
A figyelmesség mint fegyver
Tizennégy éves voltam, amikor egy ismerős fiú meghívott a szalagavatójára. Amíg a többiek titokban a becsempészett bortól estek bódulatba, én a srác modorától. Mert ez a fiú igazi lovag volt – az első az életemben! Tökéletes gavallér. Nemcsak fantasztikusan táncolt, miközben szorosan, de illedelmesen átkarolt, hanem tánc után a karját nyújtotta, a helyemre vezetett, a legjobb széket juttatta nekem, ahonnan mindenkit láthattam. Ügyesen átlavírozott a tömegen két pohár pezsgővel, és egész este olyan könnyedén és természetesen társalgott, hogy teljesen el voltam bűvölve.
Még ma, tíz év elmúltával is könnyekkel a szememben emlékszem vissza lovagom híres (és azóta se hallott!) mondatára: Ha hölgy van velem, én fizetek! És távozáskor a kabátomat is felsegítette. (Sajna, napjainkban kevés férfi tudja, hogy valami hasonló gesztus kell ahhoz, hogy a nő a kabátot ismét levesse...)
Az udvarias férfiak világa
Minden férfi örül, ha a nő királykisasszony módjára viselkedik, aki a hős lovagra bízza magát. Van-e kellemesebb érzés és (biológiailag normálisabb) viselkedés, mint az, ha a férfi kényeztetheti a szeretett nőt?
Ennek ellenére ma alig találunk gáláns lovagot. A mai férfiak mainapság nem sok udvariasságot mutatnak. Gáláns udvariasságnak az utcán, étteremben és a munkahelyen egyáltalán nincs helye. A férfiak többsége legfeljebb a kutyáját vagy az autóját tiszteli – nem a barátnőjét.
A lovagiasság olyan, mint a tánc: koreográfiája van, báj van benne, és elegancia. Az udvariasság a mindennapok eleganciája! Mennyi grácia, óvás és féltés van például abban a gesztusban, hogy az (erős) férfi mindig a (gyönge) nő előtt lép a terembe, hogy megvédje őt az esetleges kellemetlen meglepetésektől. Vagy először a nő kabátját segíti le, s csak azután veti le a magáét (távozáskor fordítva!), nehogy a hölgy kimelegedjék. És a lépcsőn mindig a nő mögé kerül, hogy a karjával megvédje, ha az esetleg megbotlanék.
Itt valami nem stimmel
Vannak persze kivételek szép számmal, mert azért nem minden férfi született tahó. Sok férfi van, aki szívesen lenne gavallér, csak a párja ezt nem engedi. Sok történet forog közszájon erről. „Én szívesen bókolnék naponta Nórának, de ő minden alkalommal, amikor megdicsérem a ruháját vagy a haját, csak elvörösödik mérgében, és odavágja, hogy mit gúnyolódom, ma úgy néz ki, mint a böjti boszorkány.” „Amikor az első randin odakormányoztam Lucát az asztalhoz, és hátrahúztam a széket, hogy le tudjon ülni, egyszerűen leült a földre!” „Minden egyes alkalommal virágot vettem Sárának. Csakhogy ő vagy a kávéházban felejtette a csokrot, vagy úgy fogta és hadonászott vele, hogy a virág teljesen összetört hazáig. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen nem tud mit kezdeni vele, hát többet nem vettem.”
A finom lelkű férfiak bizony nem tudnak mit kezdeni a mai öntudatos (és eldurvult – mert ez az igazság!) nőkkel, akik egyrészt azt akarják, hogy a párjuk a tenyerén hordozza őket, másrészt viszont kiteszik eléje a lábukat, és elakasztják őt.
Mennyivel egyszerűbb lehetett régen a férfiak és nők helyzete! A lányok fűzőt hordtak, a férfiak keménykalapot, vasárnap délután gardedám felügyelete alatt sétáltak a korzón, és az időjárásról beszélgettek. Mindenki tudta, hol a helye, mit szabad, és mit nem.
Szép új idők
Régen a kapcsolatok tiszták voltak, mint az üveg, és szilárdak, mint a kőszikla, mondogatta a dédmama. Ma illékonyak, mint a pára, és zavarosak, mint a tévében a hírek. Kedvenc fényképemen a dédmama és a dédpapa látható az esküvőjük napján. A dédpapa egy karszékben ül, a dédmama mellette áll, és a vállán nyugtatja a kezét. Igen, a dédpapa ül, a dédmama áll. És a dédmama ezen nem csodálkozik.
Mert persze az idilli délutáni korzózásnak fonákja is volt! Amint a pár átlépte a küszöböt, már nem a dédpapa adta fel a kabátot a dédmamára, hanem a dédmama a dédpapára. Előtte persze gondosan leporolta a kabát vállát. A mama nyitotta ki a papának az ajtót, amikor az reggel munkába ment, azután pedig szorgosan nekilátott, hogy kitakarítson, megfőzze az ebédet, kimossa a teknőben ázó szennyest, ami kemény munka volt. Hogy a férje mosni segítsen, vagy virágot hozzon, az olyan lehetetlenségnek tűnt, mintha segíteni akart volna kihordani a gyereket. Az ebédnél is először a dédpapa evett, utána a gyerekek, és csak végül a dédmama…
Az effajta lovagiassággal ma azért jobban állunk: a feleség is ott ül az asztalnál. Nem ildomos tehát mindenben a régi szép időket visszasírni.
Nincs olyan nő a világon, aki ne szeretné a virágot, ne örülne, ha előreengedik az ajtóban, vagy ne szeretné a bókokat… Mégis, hova tegyük azt a mellbevágó „új” szokást, hogy a randin mindenki fizeti a saját fogyasztását?
Lovagból faragatlan fickó
Amerikában szexuális zaklatásnak minősül, ha a férfi megdicséri a nő frizuráját. Ha bókol neki, börtönbe kerül. Ha udvariasan kinyitja előtte az ajtót, vád alá helyezik... Itthon csak nevetünk, mi minden megtörténhet Amerikában. A vén Európa még őrzi a régi szokásokat… Bár nem mindenütt. Az angol férfi például retteg, hogy szexmániásnak fogják tartani, ezért megtanulta, hogy ne vegye észre a nőiességet. Egy kinn dolgozó kolléganőm mesélte: egyik kollégája felajánlotta, hogy hazaviszi taxin. Hogy a hölgy ezt ne vehesse zaklatásnak, a sofőr füle hallatára kijelentette, azért teszi, mert az összeget leírhatja az adójából.
Nem az emancipáció a bűnös!
Köztudott persze, hogy az udvariatlan férfiak azzal védekeznek, hogy kisebbrendűségi érzésben szenvednek a sok (túl) okos, (túl) ügyes és (túl) emancipált nő mellett. Hazugság! Az effajta siránkozás nem lehet mentség azon férfiak számára, akik rendre úgy viselkednek, mintha most másztak volna le a fáról. Viszont számunkra sem lehet mentség az egyenlősdi. Mert nem csupán a tahó férfiak a hibásak! Bizony van „valami” (és elég tekintélyes a lista!) a mai nőkben, ami elriasztja a lovagiasságtól a férfiakat. Sok mai lány szinte félmeztelenül jár-kel az utcán. Nem csoda, ha nem éppen úri dámának nézik őket a pasik, és jól beszólnak nekik… A harmincas nők olyan csípőnadrágokat hordanak, hogy kilátszik a tanga pántja. A bérházban, ahol lakom, a nők a férfiak orrára csapják a liftajtót, és nagyot káromkodnak, ha nem nyílik a garázsajtó. A szomszéd fiút levegőnek nézik, mert szegény, a szembeni újgazdag bunkót pedig körülrajongják, mert tele a bukszája.
Egy szép új világról álmodom. Egy szép, új világról, ahol mindenki udvariasan viselkedik: a férfi udvarias a nőhöz, a nő pedig a férfihoz.
