A gyerekorvos várótermében volt osztálytársammal, Hajnival futok össze. Eleven kisfiút vezetget. Mikor a nevét kérdezem, szemérmesen suttogja: – Áhim.
– No, ezt még nem hallottam – mondom vigyorogva. – Ne aggódj, az én lányomat meg úgy hívják, hogy Maja… Összenézünk, és jót nevetünk az egészen. Pár hét múlva egy újdonsült nagypapával találkozom. Minden nagyon jó, az unoka aranyos – de képzeljem, úgy hívják, hogy Alma! Szegény gyereket egy életen keresztül vásott almának fogják csúfolni! Igyekszem megnyugtatni a nagypapit: nincs semmi gond. Zoénak, Amirának és Tarának (kezdők kedvéért ezek női nevek); valamint Doriánnak, Dáriusznak és Christofernek esze ágában sem lesz gúnyolnia a kis Almát.
Az idősebb generáció nem érti, mi az a névhóbort, amely mostanában végigsöpör a felvidéki magyarságon. A gyerekeket sosem hallott neveken szólítgatják a szülők. Úgy tetszik, mintha hónapokig keresgéltek volna a névszótárakban, hogy valami igazán extrémet találjanak. Miért van ez így? – kérdezhetnénk. A válasz egyszerű. Az én generációm minden harmadik leányzóját úgy hívják, hogy Zsuzsa, Kati vagy Kriszti. A fiúnevek közül pedig a Zoli, Pista, Peti és Norbi viszik a prímet.
Márpedig a mai szülő igyekszik kivédeni, hogy a gyermeke „átlagos” legyen – ezért olyan nevet választ, amely különleges, egyedi. (Elvégre azért adunk nevet a gyermekeinknek, hogy megkülönböztessük őket a többiektől.) Persze, valószínűleg a szüleink se adtak volna annyi egyforma nevet, csak akkoriban uniformizált volt a világ, szigorúbbak voltak az előírások, summa summárum: minden gyanúsnak számított, ami eltér a nagy szürke átlagtól. És csak kevesen voltak olyan merészek, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban, ahol még a vezetékneveinket is szlovákosítani kellett, mondjuk a Kincső vagy a Koppány névvel ajándékozzák meg gyermeküket… Még régebben pedig az apa neve a fiúra szállt, az anyáé pedig a lányra – és a névválasztást is, mint sok minden mást – a szokásjog és a hagyományok szabályozták.
Azóta egyrészt sokat változott a világ, másrészt kinyílt: a tudósok világfaluról beszélnek (falunyivá zsugorodott a régen oly messzinek tűnő, tágas világ), és a tévé által Esmeralda közelebb került a szívünkhöz és lelkünkhöz, mint a szomszéd Mariska.… Nem véletlen, hogy az ő nevét adjuk inkább tovább!
A háromnevű Goda Ildikó: Godánéként mutatkozik be, személyi igazolványában Ildiko Godová áll, a hivatalos iratokra pedig Godaová Ildikót ír. Vajon szép szöszke lánya is örökli ezt a tudathasadásos névhasználatot?
Ez az egyik oka annak, hogy a névadásnál olyan gyakoriak a sosem hallott, „nemzetközi” nevek. Mellettük reneszánszukat élik az úgynevezett ősmagyar nevek, amelyek a valóságban ugyanannyira ismeretlenek és különlegesek, mint például a Zoé vagy a Dorián. Persze vitathatatlan, hogy egy magyar név szebben hangzik a magyar fülnek, elvégre értjük a jelentését. Tíz-tizenöt éve például a Virág vagy a Levente név szinte teljesen ismeretlennek számított – ma pedig tele vannak velük az óvodák.
Egyre gyakrabban találkozunk kis Lehellel, Örssel, Onddal vagy Bendegúzzal, a kislányokat pedig szívesen keresztelik a Napsugár, Kincső, Villő vagy Réka névre. A kisfiú nevekkel kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy a szülők – az ősmagyar és a ritka külföldi neveken kívül – szívesen adnak archaikusnak tűnő keresztény neveket is. Például mostanában nagyon népszerű a Domonkos, a Bertalan (Berci), a Márton (Marci) vagy a Benedek (Bence). Szintén elsősorban a férfi-vonalon él tovább az a szokás, hogy az apa neve a fiúra száll, így a „hagyományosnak” mondható nevek is fennmaradnak (István, Béla, András, Ferenc).
Nézzük most már vezeték-, vagy másképpen családneveinket, amelyet, akárcsak a génjeinket, örököltük az őseinktől. Nevünk századokon keresztül szállt apáról fiúra, „nyomot” hagyva a birtokleveleken, a templomi iratokon, a sírköveken. A családnév minden ember legelemibb tulajdona – olyasmi, mint a szemünk vagy a hajunk színe. A miénk. Vagy mégsem?
Hivatalosan sokáig csak nevünk szlovákosított változatát használhattuk. Ezért aztán sokan még ma is hol így, hol úgy – hol amúgy nevezik magukat. Vegyük például azt a Mészáros Jánost, akinek személyi igazolványában Ján Mésároš áll, de a hivatalos iratokra Ján Mészárost ír. Felesége Mészáros Jánosnénak mutatkozik be, hivatalosan Mésárošová Zuzanának titulálják, a leveleket pedig Mészáros Zsuzsa névre kapja… Bizony, elég nagy a keveredés! Pedig neve mindenkinek csak egy van – és saját, szép magyar nevünket már régóta hivatalosan is használhatjuk.
Sokan mégsem élnek ezzel a lehetőséggel. Hanyagságból? Vagy valamiféle, be nem vallott, ki nem mondott félelemből? Az elmúlt száz évben politikai kurzusok jöttek-mentek, szüleinken, nagyszüleinken határok léptek át (úgy, hogy közben ők ki sem mozdultak ki a falujukból). A túlélés érdekében alkalmazkodniuk kellett.. A felvidéki magyar ember agyába pedig bevésődött, nem biztos, hogy megéri Mésároš helyett Mészárosnak lenni. Így aztán hol Lászlók, hol Ladislavokvagyunk, hol a Szabó, máskor a Sabó illetve Sabová vezetéknevet használjuk.
Tegyük a szívünkre a kezünket: nem egy kicsit tudathasadásos állapot ez? Kicsit hasonló ahhoz, amikor a magyar szülő szlovák iskolába íratja a gyermekét, vagy amikor a csoportos kiránduláson nem merünk magyarul megszólalni. A kisebbségi léttel együtt járó kisebbségi komplexust jó alaposan belénk verték. Még a saját nevünktől is hajlandóak vagyunk megválni, remélve, hogy cserébe talán békén hagynak… Ám önmagunktól (valamilyenségünktől: magyarságunktól) sehogysem szabadulhatunk… Ezért jobban tennénk, ha megmaradnánk annak, akinek születtünk: Szabó Lászlónak vagy Mészáros Jánosnak. Elvégre a nevünkre, a szüleinkre és a nemzetünkre is csak büszkék lehetünk!
Meglehetősen nagy zavart okoz az is a szlovákiai magyar ember fejében, hogy a szlovák helyesírás a történelmi neveket módszeresen elszlovákosítja. Így történhetett meg az is, hogy egy alkalommal kisebb fejtörést okozott kitalálnom, hogy ki is lehet az a Ján Zápolský. Kiderült, hogy szlovák testvéreink Szapolyai Jánosra gondoltak...
A vezetéknevekkel kapcsolatban külön szólni kell az asszonynevekről. Érdekes, hogy a nők, ahogy szerelmesek lesznek, igyekeznek olyannyira a férfi tulajdonává válni, hogy még a saját nevüket is elhagyják. (Magyarországon még mindig így mutatkoznak be – komoly pozíciókban nyilatkozó – nők is: Péterné, Józsefné. Mint akiknek nincs saját nevük, mint akik a férj tartozékaként léteznek csupán.) Még mindig viszonylag kevés az a nő, aki a házasságkötés után meghagyja a családnevét. A szokáson nehéz változtatni. Századokon át társadalmi és anyagi helyzetünk, egész létünk (életünk) a férfitől függött. A nőnek saját jogán nem volt se vagyona, se munkája, se semmije. Ha egy lány huszonöt éves koráig nem kelt el, életét szégyenben kellett eltöltenie.
Szerencsére ma már nincs így. A női nem egyenjogú a férfinemmel, megvan a maga becsülete a társadalomban. Nem kell szégyenkeznünk amiatt se, ha esetleg nem mentünk férjhez. Egyszóval nem kell feladni a nevünket, önazonosságunkat ahhoz, ha társadalmi szinten „Valakik” szeretnénk lenni.
A másik ok, amiért sok nő felveszi a férje nevét, általában az, hogy szerelmese „gesztusként” ezt elvárja tőle. Megbántódik, ha a névcsere elmarad. Úgy érzi, nem szereti eléggé a kedvese. Ha pedig az ember lánya szerelmes, akkor enged. Annál is inkább, mert erre szocializálta az anyja (Lányom, a nőnek sokat kell tűrnie, ha békességet akar!), mert ezt látja a környezetében, és mert nem szeretne kilógni a sorból. Később persze megbánja a döntését – főleg, ha válásra kerül a sor, ami manapság bármikor, bárkivel megtörténhet. Hiszen a házasságok fele válással végződik, a holtomiglan-holtodiglan csak pár évig tart. Akkor pedig kellemetlen visszavenni a lánykori nevet, akár többször egymás után!
Furcsa helyzetbe került Ilona is, aki egy fontos intézet vezetőjeként állandó szereplője volt a sajtóhíreknek. Férje után Varga Ilonaként ismerte meg a világ – csak hét évnyi házasság után elvált. „Sokáig gondolkodtam, most mit tegyek. Vegyem vissza a lánykori nevem? Magyarázgassam, hogy ugyanaz az ember vagyok, semmi nem változott, csak a nevem, a férjem után voltam Varga, igazából Nagy vagyok? Eesetleg használjam továbbra is a férjem nevét, azt a nevet, amit a válási hercehurcában meggyűlöltem? Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, a félreértések elkerülése végett megtartom az exférjem nevét. Nem fogom mindenkinek mesélgetni, hogy elváltam.” Tény, hogy Ilonka jól döntött, mert azóta másodszor is elvált – de előrelátóan második férje nevét már nem vette fel…
Sok nő túlbuzgalmában, önmagát teljesen megtagadva mutatkozik be férfinéven: Jánosné, Tamásné stb. Európa nőtársadalmában a magyar(országi) magyar nő megy a legmesszebbre: neki a házasságkötés után nincs többé saját neve.
Dr. Vörös Ottó nyelvész, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola tanára, valamint hazai magyar egyetemeink vendégelőadója szerint az az újabb keletű szlovákiai gyakorlat, amely kificamítva és szlovákos írásmóddal rögzíti a történelmi magyar személyneveket (pl.: Pázmaň, Rakoci, Ziči, Vešeléni, Pálfi stb. – Pázmány, Rákóczi, Zichy, Wesselényi, Pálffy helyett) zavart, jelentésbeli és tartalmi beszűkülést okozhat. Az 1990-es évek elején született és politikai indíttatású szabályzatmódosítást lényegében 7 szlovák nyelvész hagyta jóvá, és a tudományos, illetve az ismeretterjesztő szlovák szövegekben a nyelvi lektorok erre hivatkozva írják át (illetve: ferdítik el) a szóban forgó neveket.
Vörös Ottó úgy látja, hogy ez mindenekelőtt a szlovákok problémája, hiszen a nemzetközi folyóiratokban németül vagy angolul publikálva ezt az írásmódot nem alkalmazhatják. Ez talán igaz lehet, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy az utóbbi években a szlovák történelemről tucatnyi szlovák nyelvű ismeretterjesztő könyv látott napvilágot (és a dömpingnek még egyáltalán nincs vége). És ezekben következetesen a kificamított nevek szerepelnek – nemzedékek sora ebben a formában rögzíti az ismereteket…Vörös Ottó egy figyelemre méltó javaslatot is megfogalmazott: a magyar nevek használatáért és a szlovákiai magyarok meggyőzéséért masszív kampányt kellene indítani a sajtóban és a Csemadok keretében, hiszen a törvény biztosítja számunkra nevünk magyaros használatát. (Forrás: Szabad Újság, 2007. 02. 24.)
A honfoglaló magyarok a nevet azonosnak tartották a lélekkel, ezért aztán nagyon komolyan vették a névadást. Úgy tartották: a névvel együtt az újszülött azokat a tulajdonságokat is megkapja, melyeket a név jelent. Rendes körülmények között tehát olyan nevet adtak a gyermeknek, amely erőt, egészséget adott az embernek az életútjára (például Tarhos, Üllő= fejedelem, Solt = szultán, Vajk = gazdag; a női nevek közül Nyuszt, Bíbor, Gyöngy, Tükör stb.). Ha a gyermek, de a felnőtt is, nagybeteg lett, úgy próbáltak segíteni rajta, hogy megváltoztatták a nevét. Ezt a szertartást lélekcserének nevezik. Világszerte divatozott ez a szokás. Ha a családban már meghalt egy kisgyermek, az újszülöttnek, hogy a rontó erők előtt letagadják őt, olyan csúnya nevet adtak, mint: Nemvagy, Nemvaló, Ketüd (másodszülött) vagy Korcs, Balog stb. Lévén, hogy nincs neve a gyereknek, nem lehet őt megrontani, megbetegíteni sem. A családi lélekvándorlás hitének megfelelően az ősök nevei öröklődtek a családban. Ezért nem volt szabad élő családtag (pl. nagyapa) nevét adni az újszülöttnek.
Szegény őseink nem jószántukból váltak meg gyönyörű neveiktől, hanem mert a római egyház betiltotta azokat, mondván, hogy a „pogány” nevek rontást hozhatnak viselőjükre. Így hát nem volt más választás: a nyugati szentek nevei közül kellett válogatni. Körülbelül ekkor alakult ki az a szokás is, hogy az elsőszülött fiú és lány az apa illetve az anya nevét örökölte. Körülbelül a 13. századig mindenki azt a nevet viselte, amit a keresztelésnél kapott – a vezetéknév igen ritka volt. Elterjedésük fokozatosan történt a 14.-16. században, a megkülönböztetés végett. Használatuk inkább a nemesekre volt jellemző. Kialakulásuk négyféleképpen történt:
- -fi, -fia képző hozzáadással, pl.: Péterffi, Pálfy, Abafi
- Helynévhez kötve az -i képzővel, pl.: Vághy, Gömöri, Zrínyi, Hunyadi, Falussy
- (Nem nemeseknél és inkább később) mesterséghez kötve, pl: Szabó, Varga, Molnár
- Tulajdonsághoz kötve, pl.: Balog, Fekete, Sánta, Szép
Vezetékneveiket őseink hol így, hol úgy használták – néha hozzábiggyesztettek egy -y-ont vagy egy -f-et, néha meg elvettek belőle. Gyakran fittyet hánytak mindenre, és csak úgy írták, ahogy a nép ejtette, például: Zarka helyett Szarka. Képzeljük csak el, miféle összevisszaság uralkodott a különféle fontos birtokleveleken! Ezt a helyzetet II. József, a kalapos király elégelte meg a 18. században (többek között azért, mert különböző összeírásokat, népszámlálásokat végeztetett). Mindenki számára kötelezővé tette a vezetéknevek használatát – és azt is megszabta, hogy egy nevet csak egyféleképpen szabad leírni. Akinek tehát eddig nem volt, annak gyorsan ki kellett valamit találnia.
Különösen kellemetlenül érte ez a zsidókat, akik eddig csak -ben, azaz a -fia elnevezést használták. II. József ugyanis abbéli buzgalmában, hogy az egész országot németté tegye, kötelezővé tette, hogy minden zsidó német nevet válasszon magának. Ekkor jöttek létre a zsidók „tipikus” német nevei. Például Goldstein, Goldmark (az arany szóból), Grün (Zöld), Roth (Vörös), Weiss (Fehér).
Érdekes, hogy kalapos királyunk önszorgalma nem terjedt ki a roma kisebbségre. A magyar országrészbe ebrudálta őket a német területekről; újmagyaroknak nevezte őket, és nyugodtan választhattak maguknak magyar vezetéknevet is. (Lakatos, Kolompár, Sárközi, Rigó) A férj családnevének viselése a magyar nyelvterületen nem olyan régi, csupán egy-két évszázados szokás. Sőt a magyar nagyasszonyok mindegyikét a lánykori nevén említi a történelem. Báthory Erzsébetet (Nádasdy Ferenc felesége volt), I. Rákóczi Ferenc nejét, Zrínyi Ilonát, Szendrey Júliát (Petőfi Sándor), Laborfalvy Rózát (Jókai Mór), Takács Évát (Karacs Ferenc) vagy árva Bethlen Katát stb.
Nomen est omen!
A szállóige Plautus római komédiaköltő egyik vígjátékából terjedt el. Azóta tartja magát a mondás, hogy az embernek a neve meghatározza a sorsát. Miért viselkedünk mégis oly nagy közömbösséggel a nevünk iránt?
Péter alapiskolában tanít csillogó, értelmes szemű nebulókat. – Szerintem már a gyerekkorban kezdődik – mondja gondterhelten. – A múltkor osztályfőnöki órán megkérdeztem a gyerekeket, milyen név szerepel a születési bizonyítványukban. Hozzáteszem, igazi "elit" hatodikosaim vannak, a tanulmányi átlag 1,5 körül mozog, a szülők öntudatos magyarok. Mégis... A fiúk keresztlevelében Jozef, Ladislav, Gabriel, Ľudovít állt. Csak két kislány szülei vették a fáradságot, hogy bemenjenek az anyakönyvi hivatalba, és visszamagyarosítsák gyermekeik nevét.
