A nemesi családba született, finom modorú Jókait anyja kitagadta a családi örökségből, barátja, Petőfi megszakított vele minden kapcsolatot. Bűne annyi volt, hogy feleségül vette Laborfalvi Rózát, a nem erkölcsös életet élő színésznőt.
Romantikus jelenetnek lehetett tanúja a 1848. március 15-én, a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásán a forradalmi mámorban úszó tömeg: a Gertrudis királyné szerepét alakító színésznő, Laborfalvi Róza saját kezűleg tűzte fel nemzetiszín kokárdáját Jókai Mór kabátjára. Az eset a szemtanúknak bőven adott okot találgatásra: vajon Róza, akit régóta tartó, titkos viszony fűzött a nála nyolc évvel fiatalabb férfihoz, már ekkor szerelmes volt?
Jókai Mór és Laborfalvi Róza
A Pilvax kávéház asztalainál is pajzán célzásokat tettek a kortársak, amelyek ellen Jókai sokszor pirulva tiltakozott. Nem sokáig. Egy napon ő maga mutatta meg barátjának, Degré Alajosnak azt a házisipkát, amelyet Róza horgolt neki a márciusi nap emlékére. A szép Laborfalvi Róza, akinek pikáns, kalandos múltjáról sok pletyka keringett akkoriban Pest-Buda-szerte, még pályakezdő színésznő volt, amikor beleszeretett a kor sármos színészébe, a nős Lendvay Mártonba. A viharos kapcsolatból egy kislány született, Róza, akit anyja később egy nevelőintézetben „rejtegetett” Budán. A színész, színigazgató Szigligeti Ede házában is – ahol a kor minden valamirevaló művésze megfordult akkoriban – szóbeszéd tárgya volt az asszony múltja. Szigligetiné „pergő nyelvecskéjére” nehezen lehetett lakatot tenni: „Tessék hinni, van ő egy tisztességes, derék leány. Mikor gyerek neki van, maga aztat szoptat és nem szégyenli.” Az elkottyantott mondatnak fontos fültanúja akadt: Jókai édesanyja, aki akkor jót mosolygott a pikírt megjegyzésen.
Két barát vitája
Laborfalvi Rózáról csak egyetlen ember nem akarta elhinni mindazt, amit hallott: a fülig szerelmes Jókai. Sokra tartotta Róza színészi tehetségét is. Tudta azt is, hogy a 31 éves színésznő nagy utat tett meg a teljes ismeretlenségből a hírnevet jelentő pest-budai színpadokig: a Nemzeti Színház „első hősnője” lett. Róza keményen megdolgozott a sikerért. Tavasszal sok színész feladta pesti lakását, és többen a Svábhegyen béreltek szállást. Róza később sokszor emlegette, hogyan tette le „bíborpalástját és koronáját” a késő esti előadások után, és indult neki gyalog a hegynek éjjel tizenegykor, kezében vacsorájával, egy savanyú uborkával, hogy utána másnap délelőtt ugyanígy induljon vissza próbára.
Jókai nemcsak a nőbe, a „tüzes fekete szemű, hosszúkás, lágyan telt arcú” Rózába szeretett bele, hanem a művésznőbe is. Ahogy később Mikszáth Kálmán is lejegyezte: mert „a szellem birodalmában teljesen egyenrangúak” voltak. A házasságot sem akarták sokáig húzni.
Róza 1848 nyarán többször Jókai szemére vetette, hogy miért nem utazik haza, és kér végre engedélyt az esküvőhöz az édesanyjától. Félt, hogy az író mégis tudomást szerez törvénytelen gyermekéről, a kis Rózáról.
1848 augusztusának második vasárnapján Róza ebédre hívta Jókai legközelebbi barátait, köztük Petőfit is. Régi barátság volt az író és a poéta között, amely a közös pápai kálvinista kollégiumi évekre nyúlt vissza. Az árnyas fák alatt falatozó vendégeknek az ebéd végén jelentette be Jókai a házasságot. Petőfi lecsapta evőeszközeit, és faképnél hagyta a döbbent társaságot. Másnap a régi barátok hevesen összeszólalkoztak közösen készített lapjuk, az Életképek szerkesztőségének szobájában. Petőfi, akinek a szemében Róza csak a „gazdag arisztokraták barátnője” volt, dühösen támadt Jókaira: „Ilyen nőt nem szabad elvenned, vagy különben sohase fogok veled kezet! – fenyegette, majd indulatosan elrohant, de még visszakiabált Jókainak a küszöbről: – Nem engedem, hogy a vesztedbe rohanj!”
Petőfi hazaérve dühében levelet írt Jókai családjának, amelyben arra kérte az író nővérét, Esztert és az idős Jókaynét, siessenek azonnal Pestre, „segítsenek neki egyetlen barátját olyan veszedelemtől megmenteni, amely annak egész életét tönkretevéssel fenyegeti”. Mire Petőfi a levél végére ért, haragja is csillapodott. Úgy döntött, nem küldi el az írást, vár vele pár napot. Hátha azalatt sikerül Jókait jobb belátásra bírnia. Tévedett. Amikor újabb vitára került sor közöttük a költő egyik verse miatt – amelyet Jókai nem akart az Életképekben megjelentetni –, Petőfi egy ravasz mondattal akarta barátját jobb belátásra bírni: „Jól van, Móric, én engedek neked, de csak úgy, ha te is engedsz nekem abban az ügyben, hiszen tudod melyikben.”
„Nem, soha” – hangzott Jókai válasza. Mérgében Petőfi elküldte a kétségbeesett hangvételű levelet a Jókay családnak. A komáromi postaládába 1848 augusztusában még egy boríték érkezett: Jókai levele, amelyben maga közölte nősülési szándékát édesanyjával. Bízott benne, hogy az akaratos nagyasszony végre áldását adja a házasságra, és egész családját köszöntheti az augusztus 30-ai kézfogón. Reményei nem teljesedtek be.
A lázadó fiú
A levelek kézhezvétele után az író édesanyja és nővére, Eszter felkerekedtek, és meg sem álltak Pestig, ahol azonnal felkeresték Petőfit. Együtt mentek Jókai Hatvani utcai lakására, ahová Petőfi kérésére a házmester bocsátotta be őket. Amikor Jókai hazatért, szívszorító jelenet játszódott le anya és fia között: Jókayné becsmérlő szavakkal illette Rózát, akinek „mástól van gyermeke, s aki Móricot gonoszul behálózta”. Jókai, aki korábban soha nem ellenkezett anyjával, ekkor fellázadt: „Ne illesse sért ő szavakkal azt a nőt, kit én imádok (...) azt az angyalt, kinek múltját csak az irigy rágalom igyekszik bemocskolni!” „De Mórickám – csitította anyja a fiát –, legkedvesebb barátnője azzal dicsérte, hogy a gyerekeit szoptatja!”
A felettébb kínos jelenet alatt Petőfi azt a tervet eszelte ki Eszterrel, hogy elviszik az írót abba a nevelőintézetbe, ahol Róza a kislányt rejtegette. Bíztak benne, hogy Jókai akkor talán elhiszi az asszonyról terjengő pletykákat, és eláll házassági szándékától. A heves szóváltás után Eszter elhajtott Móriccal Budára, a nevelőintézetbe. Ott megtörtént a találkozás Benke Róza, a „göndör, szénfekete hajú, magas, karcsú, eleven leányka” és Jókai között, aki az első döbbenettől először szóhoz sem tudott jutni. Utána közölte nővérével, hogy visszatér velük szülővárosába, Komáromba. Petőfi még aznap este vacsorára hívta a „komáromi hölgyeket” a lakására, és feleségével, Szendrey Júliával jó tanáccsal is ellátták őket: „Móricot otthon társaságba kell majd vinni, mert szerelmet csak szerelemmel lehet gyógyítani.”
Laborfalvi Róza fiatalkorában
Reggel azonban hiába várta Eszter és az anyja Jókait, hogy együtt utazzanak vissza Komáromba. Ekkor újra felkeresték Petőfit, aki meg-tudta, hogy Róza „kétheti szabadságot kért magának”, és kinn tartózkodik a Svábhegyen. Petőfi másnap reggel útnak indult Jókai nővérével a színésznő villájába, hogy hazavigyék Móricot. Tudták, hogy Jókai csak vele lehet. A kertben legnagyobb meglepetésükre egyetlen szurtos szolgálóleányt találtak. Tőle megtudták, hogy a „nagysága falura utazott”, de a veranda sarkába támasztott ezüstfogantyús bot – amelyet Jókai még Esztertől kapott – elárulta a szerelmeseket.
Kinyittatták a cselédlánnyal az ajtót, Petőfi benn átkutatott mindent, de Rózának és Jókainak már csak hűlt helyét találták. A szolgáló azt hazudta nekik, hogy a lakók egy órája mentek el, de valójában Jókai és Róza épphogy csak meg tudott szökni a kellemetlen látogatók elől. Jókai még a kalapját sem ért rá megkeresni. Abban a bizonyos házisipkában távozott, amelyet Róza horgolt neki. Petőfiék eredménytelenül tértek vissza a Fehér Hattyú fogadóba Jókai anyjához, aki még aznap teljesen összetörve utazott vissza Eszterrel Komáromba.
Az író Rózával meg sem állt Rákoscsabáig, ahol a tervezettnél egy nappal korábban, két tanú jelenlétében megkötötték a házasságot.
Barát nélkül, kitagadva
Jókai anyja Károlyt, Móric bátyját küldte Pestre, hogy tudakozódjon: valóban megtörtént-e a kézfogó. A férfi azzal tért vissza, hogy Jókai valóban megnősült, és „bocsánatot kér” édesanyjától. Jókayné ekkor újra kifakadt: „ Bocsánatot?! ...a megcsalt anyától?!...Soha! Soha! Sohasem fogok neki megbocsátani! Átkozom azt a percet is, melyben neki életet adtam! ...Átkozom a szívemet, amiért olyan igen szeretni tudtam!...” Ezután befeküdt az ágyába, és gyermekei, Eszter és Károly ellenzésének dacára lediktálta végrendeletét, amelyben Móric fiát mindennemű földi vagyonából kitagadta.
Petőfi is felmondta az Életképek társszerkesztését. Jókai vállalta a családi viszályt, és elvesztett egy régi barátot. Cserébe Laborfalvi Róza egy életen keresztül bizonyította Jókainak, hogy benne, a kétes hírű, tehetséges színésznőben a szépreményű író mégis igazi szerető társra talált. Az 1848-49-es szabadságharc idején az asszony ahová csak tudta, mindenhová követte a menekülő férjét. 1849 januárjában, amikor a magyar kormány áttelepült Pestről Debrecenbe, ők is útra keltek. Szolnokig vasúton, onnan gyékényes szekéren tették meg az utat a városig, ahol egy szűrszabó házában húzták meg magukat egészen tavaszig. Jókai Jolán (az író bátyjának a lánya) így ír erről emlékirataiban:
„A konyhának nem volt ablaka, csak ajtaja, az is olyan, mint falun szokás, köziben kettévágva, alsó részét beteszik, hogy a tyúkok be ne mehessenek, felső része nyitva van, hogy a világosság jöjjön be. Ebben a szerény konyhában főzött Róza télen, iszonyú hidegben.”
Jókai és Róza idősebb korukban
Hiába a könyörgő szép sorok, Jókainak ekkor még várnia kellett az anyai megbocsátásra. 1849 júliusában újra el kellett hagynia Pestet, de ekkor már arra kérte Rózát, hogy ne tartson vele, mert kockázatos. Az asszony most sem hallgatott férjére, és nem sokkal annak távozása után követte őt a Szeged alatti magyar táborba. Zabolay Pista, az író egyik barátja saját úri fogatán segített kijutni Rózának Pestről, mellékutakon kerülve ki a városban portyázó ellenséges csapatokat. Az asszony Szegeden két vénkisasszonynál szállt meg, akiknél már korábban is lakott, amikor a városban vendégszerepelt. „Első feladat volt szállást keresni kettőnk számára - írta később Jókai -, mert e tiszteletremélt ó kisasszonyok házában soha szerelmes sóhajtás a napsugárban táncoló port meg nem reszketteté. (...) Én itt népgyűlést tervezek, kétségbeesettek légióját alakítani szándékozom, s akkor a végzet ide hozza elém az élettársamat. Tudatja velem, hogy életem nemcsak a magamé, hanem az övé is.”
A világosi fegyverletétel után mindketten tudták: Jókai csak úgy menekülhet meg a megtorlástól, ha sikerül megfelelő búvóhelyet találnia.
A legenda szerint Róza Tardonán, egy Miskolchoz közeli faluban rejtette el az írót. Itt adta át neki 1849 karácsonyán a kapcsolatai révén megszerzett híres menlevelet, amellyel aztán Jókai biztonságban visszatérhetett Pestre.
A család bocsánata
Jókai édesanyja csak 1850-ben bocsátotta meg fiának, hogy nőül vette Rózát. Amikor Jókai Tardonáról visszatért feleségével Pestre, egyetlen rokona élt a városban, az özvegy Szűcs Lajosné. Az asszony megsajnálta a nélkülöző, magára maradt házaspárt, és minden egyes komáromi látogatása alkalmával azon mesterkedett, hogy összebékítse anyját és fiát. Az özvegy 1850 nyarán azzal tért vissza Pestre, hogy az idős Jókayné békülni szeretne. A találkozásra Komáromban került sor. Az akaratos, fiáért még ekkor is aggódó Jókayné nem véletlenül enyhült meg Róza iránt. Sokat nyomott a latban menye szépsége és helytállása. Tetszett özvegy Jókaynénak az a hódolat is, amellyel a komáromi polgárok adóztak Laborfalvi Rózának, a nagy művésznőnek és szépségnek.
A békülés nemcsak a családi nyugalmat hozta el Jókai számára, hanem biztosította jövőjét is. Édesanyja a békülés után a családi vagyont igazságosan felosztotta a gyermekei között. A korábban kitagadott Mór is megkapta a rá eső részt. A szabadságharc leverése után Laborfalvi Róza még húsz évig maradt a színpadon. 52 évesen vált meg végleg a hírnevet hozó deszkáktól.
