Kevesen tudják, hogy citerán nem csupán magyar nótákat játszhatunk, hanem akár a Napoleon Boulevard dalait is. Aki citerázni kezd, hamar sikerélményben lesz része. Ám szívvel citerázni csak az tud, akinek szívéig hatol a hangszer hangja. A citeramuzsika betölti a szobát, s akár táncolni is lehet rá. Éppen ezért mindig is a házi mulatságok kedvelt hangszere volt. Nem kellett egész vonós zenekart fogadni, a citera mindig kéznél volt. S ma is szól, hangja betölti a teret. Mit játszik egy citerazenekar 2025-ben Ebeden, ahol a citerázásnak ötvenéves (!) hagyománya van? Lássuk!
Az ebedi citerázás kerek ötven évvel ezelőtt kezdődött, egy hosszabb szünet után 2000-ben alakult újjá az együttes. Ez az időpont azért is érdekes, mert Ebed község akkor vált külön a szomszédos Párkánytól. A falu lakosai igyekeztek újjáteremteni a közösség életét, ezért szívügyük volt, hogy feléledjen hamvaiból a nagy múltú citerazenekaruk is. Novák Zita az ebedi citerások próbáján járt. (© Fotók: Dömötör Ede)
‒ Könözsi Pali bácsitól tanultam citerázni, itt Ebeden – mondja Szlávik Rutai Judit. Ma ő a zenekar rangidős tagja (akkoriban tizenéves kislány volt). Ma a csapat többi tagja az ötvenes korosztályhoz tartozik. Jutka, aki civilben pedagógus, hangolókulccsal kezelésbe veszi a citerákat. – Pali bácsit is meghívjuk ősszel, hogy megünnepeljük ezt a fél évszázadot – folytatja. – Örömzenélni szeretnénk a régi tagokkal! Pali bácsi egyszerű falusi ember módjára tudott bánni a hangszerrel, mi ennél kicsit tovább léptünk.
„Mivel hármunknak van zeneiskolai képzettsége, ismerjük a kottát – a zongora volt a hangszerünk. A magyarországi népzenei táborokban szerzett ismereteink is sokat lendítettek az összhangzáson. A mai napig kamatoztatjuk ezt a tudást, azelőtt mindenki csak a dallamot játszotta...”
Általában a prímciterák viszik a dallamot az ebedi citerazenekarban: a többiek pedig akkordokat játszanak kíséretnek. A bőgőcitera a legnagyobb hangszerük: azt a funkciót tölti be, mint a népi vonósoknál a bőgő. Adja a mély alapot.
A citera népi hangszerünk, egyszerű rajta játszani. Hazai történetéről kevés adat maradt fenn. Kodály Zoltán írta róla, hogy a szegények hangszere volt, mert akár egy zenekart is pótolni tudott. A Károli Gáspár-féle bibliafordításban a citera már hangszernévként szerepel. Egész Európában vannak a magyar citerához hasonló hangszerek, sokak szerint német területről került hozzánk. Viszont a legrégebbi múzeumi példányok is csak a 19. századból maradtak fent. Mások azt mondják, hogy keletről hoztuk magunkkal.
Igazság szerint annyira közkedvelt hangszer volt régen, hogy fel sem merült az, hogy különösképpen foglalkozni kellene a történetével vagy a gyűjtésével. Pedig micsoda érték lenne, ha többet tudnánk róla! Hisz az idősek sokszor könnyes szemmel hallgatják a citeraszót: életük esszenciáját idézi meg.
Míg a hölgyek a fellépőruha ujjait igazgatják, és megkötik derékon a szalagot, megtudom, hogy a citerazenekar gördülékeny működését Potfay Bernadett biztosítja. Ő felel a koncertek és a fellépések szervezéért, mert szívügyének tekinti a citerás közösség munkáját. A családi vállalkozásukon keresztül a férjével együtt mindenben támogatják a zenekart. Kisbusz szállítja a tagokat a fellépésekre, ruhástul, hangszerestül, s Bernadett a sofőr. Testvérével, Páldi Erzsébettel citerázik a csoportban, akinek kimerítő ápolói munkája mellett kikapcsolódást jelentenek a próbák és a koncertek.
‒ Egyidőben évente megrendezték a Tavaszi szél vizet áraszt népzenei vetélkedőt, én ennek kapcsán kerültem a citera közelébe. Megszólítottak, jöttem. Mindez 1984-ben történt! – meséli a civilben pedagógus Mandák Adrianna, aki visszaemlékszik, hogy egyszer továbbjutottak az első fordulón, másszor nem. – Nekem nem volt más zenei alapom, nem jártam zeneiskolába, csak citerázni tanultam meg – teszi hozzá.
Kinél van a bőgőcitera?
Buglos János az egyetlen férfi a csoportban. Úgy került a zenekarba, hogy 2002-ben a citerások éppen Bécsbe készültek egy István-napi fellépésre, s kellett még egy köcsögdudás. Később ebből lett a bőgőcitera, más néven basszuscitera. János hallás után tanult meg zenélni, autodidakta módon sajátította el a játékot. Civil foglalkozásának nincs sok köze a zenéléshez, az állami vasutak alkalmazottja.
– Milyen így együtt muzsikálni?
– Felemelő érzés, rendszerint már egy pillantásból tudjuk, hogy éppen mi a helyzet. Zenei téren Jutka a vezetőnk, ő állítja össze a dalcsokrokat, de természetesen közösen beszéljük meg, kinek mi tetszik, ki melyik dalnak örülne. Amikor fent állunk a színpadon, csak egymásra kell nézünk, s belevágunk a zenélésbe és az éneklésbe. Teljesen egymásra vagyunk hangolódva.
– Mit tudnának elmondani erről a hangszerről?
– A népi citera húros hangszer, pengetőt használunk a megszólaltatásához, ezért olyan éles a hangja. A húrokat a bal kezünk ujjaival fogjuk le. Mindegyik citera G hangolású, csak a prím szólal meg egy oktávval feljebb, ezért más a hangszíne, és általában dallamot játszunk rajta. A tenor citerák kíséretként funkcionálnak, akkordokat fogunk rajtuk. Egy oktávval mélyebben szólal meg a bőgőcitera, ennek csak két vastag húrja van. Előfordul, hogy az öt citera mindegyike mást játszik, vagy pedig a két prím és a két tenor ugyanazt. Mindez az adott dal hangszerelésétől függ. Ezért nem lehet hiányozni sem a próbákról, sem a fellépésekről, mert akkor már foghíjas lenne az előadás.
– Honnan szerezték be ezeket a szép népi citerákat?
– Magyarországi citerakészítőket kerestünk fel, és a kérésünk alapján készítették el a csoport számára ezt az öt szép hangszert. A hangolás nem is olyan egyszerű, a húros hangszerek rendkívül érzékenyek. Megtörténik, hogy a tökéletesen behangolt citera a páratartalom és a hőmérséklet-ingadozás miatt fél hangot is ereszt, így az utolsó pillanatban Jutka kezdheti elölről a hangolást.
– Ezt a csoda szép fellépőruhát ki álmodta meg?
– Közös döntés eredménye. Újragondolt magyar motívumokat szerettünk volna a fellépőruhákra, s az elképzelésünket egy komáromi hölgy hímezte kézzel a fehér anyagra. János inge is ebben a stílusban készült, hogy összhangban legyünk. Ha ilyen ruhákban állunk a színpadon, az ad egyfajta vizuális-esztétikai élményt a zene mellé. Kiegészíti azt.
„Van több fellépőruhánk is, valamikor ebedi vagy erdélyi népviseletben adunk elő. Ez a mostani hímzett ruha a legújabb, szépnek érezzük magunkat benne, és a színpadkép is összhangban van. Gyakran megdicsérnek, hogy öröm ránk nézni.”
– Milyen a zenei repertoár? Mi mindent játszanak a citerán?
– Elsősorban magyar népdalokat játszunk, s közben éneklünk is. Vannak tájegységek szerinti, például szatmári, mátyusföldi, zoboraljai, magyarbődi dalcsokraink. Igyekszünk alkalomhoz illő műsort összeállítani, s templomban is rendszeresen fellépünk. Itthon minden évben elvállaljuk az egyik adventi gyertyagyújtást. A falunapon akár operettekre is rázendítünk, sőt az egyik évben meseslágereket dolgoztunk fel, magyar rajzfilmek dalait. Az ember azt hinné, hogy azok egyszerűek, mert fülbemászó a dallamuk, de megszenvedtünk velük. Viszont olyan jó volt énekelni a Vukkot, a Mézga családot, A nagy ho-ho-ho-horgászt... Csak úgy zengett a kultúrház udvara! Legújabban retró slágereket gyakorlunk. Kétszázhúsz felett a Neotontól, a Noxtól a Tűztánc vagy a Napoleon Boulevard dalai... Széles a repertoárunk, mindig kitalálunk valami újat, hogy a közönség jól érezze magát.
– Ez a citerazenekar viszont nem maradt meg a falu határain belül vagy a közvetlen régióban, hanem a tagok jóformán Ebed nagykövetei lettek. Hogyan kerültek a világ egy távoli pontjára, Indiába?
– A történet ott kezdődött, hogy 2019-ben részt vettünk egy prágai nemzetközi folklórfesztiválon (kétszer is voltunk ezen a rangos zenei eseményen). Nagyon sok országból érkeztek fellépők. Meghallgattak bennünket, s úgy látszik, megtetszettünk nekik, mert felkértek minket, hogy citerázzunk a marokkói világfesztiválon. Majd jött a következő meghívás Indiába. A Covid miatt akkor sajnos elmaradt, viszont 2024 őszén eljutottunk Új-Delhibe. Ez is egy nemzetközi folklórfesztivál volt, de Európát csak mi képviseltük. Nagyon sok Indiai csoport volt jelen, de Iránból, Malajziából és Baliról is jöttek fellépők.
– Ismerték ott a citerát?
– Nem, a csodájára jártak. Kértünk asztalokat a színpadra, azokat viszont egymás mögé rakták, hiszen el sem tudták képzelni, hogyan fogunk játszani a hangszereinken. Végül nekünk kellett elrendezni az asztalokat. A fellépések után pedig jöttek, hogy közelebbről is megnézzék a citerákat. Nagyon kíváncsiak voltak rájuk. Elmagyaráztuk, hogy ez egy régi, magyar népi hangszer.
‒ Mi volt a legemlékezetesebb az indiai út során?
‒ Új-Delhiben és Marrákesben is abban az élményben volt részünk, hogy amint elkezdtünk zenélni, a pódium előtt rögtön táncra perdültek az emberek. Felemelő érzés volt! Azzal is el kell dicsekednünk, hogy Új-Delhiben mi vezettük be a szlovák nagykövetet a vörös szőnyegen a színpadhoz. Róbert Maxián a feleségével vett részt a zenei fesztiválon, s a nyitóbeszédében elmondta, hogy Európát egy szlovákiai magyar népi citerazenekar képviseli. A háromnapos zenei rendezvényen a tenyerükön hordoztak minket a szervezők, igazán életre szóló élményekkel gazdagodtunk. Megmutatták nekünk Ó- és Új-Delhi nevezetességeit, és betekintést nyertünk a városok mindennapi életébe, ami európai szemmel valami csoda. Még a Tádzs Mahalt is meglátogattuk!
– Apropó, kedves János, milyen együtt zenélni a hölgyekkel?
– Nagyon jól érzem magam közöttük. Mondják is nekem, hogy „áldott vagy te az asszonyok között”. (Nevet.) És annak is érzem magam! Jó a hangulat, örömmel tölt el a közös zenélés.
– A fiatalabb generációt érdekli a citerázás?
– Volt két nagyon ügyes fiatal tagunk, akik sajnos kiestek a sorból. De bízunk benne, hogy ők is visszatalálnak majd a citerázáshoz. Mi nagyon jól érezzük magunkat együtt így öten. Összetartozunk, és sokat nevetünk. Az egész heti munka után a péntek esti próbák igazi feltöltődést jelentenek számunkra. A családtagjaink is mindenben támogatnak minket, mert látják, hogy milyen jót tesz nekünk a zene és ez a közösség.
A beszélgetés végeztével egy kis házi koncertben van részem: Jutka, Bernadett, Adrianna, Erzsébet és János a húrok közé csapnak, s az Esik az eső kezdetű magyar népdal után a Marica grófnő operett híres slágere, a Ringó vállú csengeri violám dallama csendül fel, végül Johann Strauss Radetzky-indulójával zárnak. A citera markáns hangja még akkor is a fülemben zúg, amikor az autóm már rég elhagyta Ebed község határát. Trarara-trarara-trararattatta...
