Vádoljanak bennünket bár szentimentalizmussal, romantikától csöpögő lelkülettel, mondjuk ki bátran: Igenis, szükségünk van rá! Feltétlenül fontos visszacsatolása ez szerethetőségünknek, női mivoltunknak. Hogy szeretett társunk rendre kifejezze irántunk érzett tiszteletét, szeretetét, ragaszkodását. Ez ad nekünk biztonságérzetet, megnyugtató stabilitást.
Szerelmi vallomás címén nem kell mindenáron nagy horderejű, pátoszos kinyilatkoztatásra gondolnunk. A mindennapi, apró gesztusok is jelzik: fontosak vagyunk. Legyen az kézcsókkal viszonzott finom vacsora, egy a meghatottságtól mosolygó, oldalra fordított fejtartás, ágyba reggeli, nyilvános helyen is átfogott derék, aprócska ajándékédesség … bármi. Mindenki másképp csinálja! A lényeg, hogy csinálja! Mindenki máshogy szeret, különböző szeretetnyelvet beszél. Akár szóbeli, akár simogatós, akár tettekben nyomon követhető- nekünk egyformán kedves.
Az én történetem
Lőrincz Margit és férje, Tarics János (a Komáromi Jókai Színház nyugdíjas művészei) nyáron ünneplik 54. házassági évfordulójukat. Akik ismerik őket, tudják, ritka az ilyen szép és bensőséges, hosszú kapcsolat.
Lőrincz Margit
– Szerencsésnek érzem magam – meséli a művésznő. – János ugyanis ez alatt a majd 55 év alatt mindig a tenyerén hordott. Leginkább állandó, gondoskodó szeretetével vett le a lábamról. Ha nagyobb szerepet kaptam, és több időt kellett a színházban töltenem, igyekezett elmosogatni helyettem, amúgy férfi módra összekotyvasztani valami ebédet – rántottát, virslit vagy tésztafélét.
Mindegy mit: a gesztus a lényeg. Ha egy-egy turnéról éjszaka vagy hajnalban értem haza, ágyba hozta a reggelit: kávét vagy teát, a kis kalácsot.
– Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy mindez milyen jól eset, és hogy mindezért milyen hálás vagyok. A tettek többet érnek a szavaknál. János azonban udvarolni is gálánsan tudott – méghozzá egész életünkön át. Verseket írt hozzám, amelyek bizony megtöltetnének egy kisebb kötetet. Vannak köztük bensőségesek vagy olyanok, amelyek csak kettőnkre tartoznak. Egyet azonban elárulhatok az Új Nő olvasóinak is:
Szemed két fekete bogár
Mosolyod nyíló rózsa
Kiskertem féltett virága
Lelked lilioma
Óvlak minden széltől
Virágágyad ápolom
Jó kertész féltő gondjával
Simogatlak minden hajnalon.
Erős Marianna, Hetény, 28 éves, adminisztratív munkaerő
– Tavaly már kora tavasszal elkezdtük tervezgetni a párommal, hogy hova megyünk nyaralni. Órákon át nézegettük az utazási iroda kínálatait, ábrándoztunk. Végül egy csehországi kirándulás mellett döntöttünk. Nagy hévvel kezdtem neki a szervezésnek, gyorsan elintéztem a szabadságolást. Mikor végre minden elrendeződött, a kedvesem közölte velem: vissza minden, mert neki pontosan azon a héten továbbképzésen kell részt vennie. Csalódott voltam és szomorú, de aztán túltettem magam rajta. Aztán a szabadságom előtt pár nappal bejelentette: mégis megyünk! Csupán azért viccelt meg, hogy még nagyobb legyen az örömem. Mindent megszervezett, elintézett, rám csak a pakolás maradt. És hogy milyen volt a nyaralás? Egy ilyen kezdet után ez nem lehet kérdés.
Erős Marianna
Vincze Mónika, Vágkirályfa, 19 éves, gimnazista
Kedvesével, a 23 éves Tamással még viszonylag friss a kapcsolatuk, alig néhány hónapos. Hogy hogyan érzékeli a növekvő érzelmeket? Gábor a nyugodtabb, meggondoltabb, ő a temperamentumosabb: például imád táncolni, szereti a mozgást.
Mónika úgy gondolja, hogy a vallomásnak nem kell feltétlenül szóban elhangzania, vagy valami direkt cselekvésben megnyilvánulnia. A test beszédét eleve kifejezőbbnek tartja a szavaknál. Szerinte a legbiztosabbak a gesztusok, amelyekről az illető maga „sem tud”. Ilyen lehet például egy tekintet vagy testtartás, ami árulkodik, vagy egy mosoly, esetleg egy elejtett hangsúly.
Vincze Mónika
Renczes Péter, 25 éves, Dunaszerdahely, az Új Nő grafikusa:
– A történetem csupán egy kis gesztusról szól, de nekem annál kedvesebb. Három-négy hónapja lehettem együtt jelenlegi barátnőmmel, mikor egy este vacsorához készülődtünk a szüleinél, s ő elugrott bevásárolni. Vacsorához szokásom elfogyasztani egy sört, ezen az estén is jólesett volna, de elfelejtetem szólni. S mivel kedvesem nem nagyon kedveli a sört (még a szagát sem), le is mondtam a drága nedűről: most sör nélkül vacsorázom. Ehhez képest előhúzott a szatyrából egy doboz hideg sört. Én mosolyogva felkiáltottam: „Hoztál nekem?! Egyem a szíved! De ha ezt most megiszom, sörszagom lesz...“ De ő mosolyogva átkarolt, és csak annyit mondott: „Nem baj, sörszagúan is szeretlek...“
Renczes Péter
