Miképpen lehet boldog gyermekkorral megajándékozni gyermekeinket? Erről mesél három nagycsaládos anyuka.
Nem divat ma több gyereket vállalni, mert – úgymond – „a gyereket el is kell tartani”. Ez ma a közvélekedés. Akinek pedig több gyereke van, az kicsit furcsa. (Pedig Nyugaton a három gyerek egyáltalán nem furcsa. A család a gyerekkel-gyerekektől család!)
Hazánkban a magyar nagycsaládok érdekképviseletét a Fecske-Nagycsaládosok Társulása vállalta fel. Hogy a szervezet miben tud segíteni a hozzájuk fordulóknak, arról annak vezetőjét, Sallay Terézt kérdeztük meg.
– Mikor és milyen célból alakult a nagycsaládosok szövetsége?
– A Fecske-Nagycsaládosok Társulása 2001-ben alakult meg: ekkor jegyeztettük be önálló szervezetként az SzK Belügyminisztériumában. Már előtte is működtek ugyan családi klubok, egyesületek, de idővel beláttuk, többre van szükség, hogy pályázhassunk, és elláthassuk a nagycsaládosok érdekképviseletét. Végül három szlovákiai magyar családszervezet alakult: a mi szervezetünk székhelye a Zoboralja, Kolon, de van csoportunk Pozsonyban és annak tágabb környékén is. Legfőbb célunk, hogy egyfajta „ellenszélben“, az előítéletes gondolkodás ellenében megmutassuk: a több gyermeket vállaló családok nem felelőtlenek, hanem a jövő értékteremtői. Szeretnénk rámutatni, hogy a gyermek és az anyaság érték, amely védelmet érdemel. A család pedig pótolhatatlan és ezért segítséget, támogatást érdemel a társadalom, a közösség részéről is. És itt nem csak az anyagiakról van szó.
– Jelenleg hány tagot tartanak nyilván?
– Szervezetünk tagjai három- és többgyermekes családok, de támogatóként akárki beléphet.
Jelenleg 60 család tartozik hozzánk, amelyek részt vesznek a rendezvényeinken, bekapcsolódnak munkánkba.
– Miben tudnak segíteni a tagoknak?
– Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy érdekképviseleti szervezetként is működünk majd, tehát javaslatokat fogalmazunk meg, és eljuttatjuk azokat a megfelelő intézményekhez. Sajnos, szélmalomharcot folytatunk, bár pár helyi kezdeményezésünk eredményes volt, például Kolonban a szemétdíjnál csak 3 gyereket számítanak be. Rendezvényeinkre szociális, oktatási, nevelési szakembereket hívunk, akik tanácsadást is vállalnak. Példaképünk a magyarországi NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete), amely sokrétű tanácsadási szolgáltatást tud nyújtani tagjainak és a rászorulóknak.
– Melyek azok a problémák, melyek a leginkább érintik a nagycsaládosokat?
– Az utóbbi évek változásai nem kedveztek a családoknak, nem táplálják a gyermekvállalási kedvet. A statisztikák azt bizonyítják, hogy az egy főre eső jövedelem a többgyermekes családokban a legalacsonyabb. Gyakorlatilag semmiféle kedvezményt nem élvezünk, hiszen „minden gyermek egyenlő“ alapon a jutatott támogatást (családi pótlék, adóbónusz) a gyermekszám nem befolyásolja. Nálunk nincs támogatás az esetlegesen felmerülő kollégiumi költségekre se, utazási vagy étkezési hozzájárulás pedig csak a legszegényebbeknek jár. Ha a szülő dolgozik, nem jogosult semmiféle támogatásra. Nincs családi jegy színházba, múzeumokba (néhány kivételtől eltekintve), családi utazási kedvezmény, strandbelépő. Arról nem is szólva, hogy a fiatalok lakáshelyzete ma nem olyan, hogy bátran vállalhatnák a népesebb családot.
– A szomszédos országokkal összehasonlítva nálunk mennyire sűrű a szociális háló?
– Azt hiszem, ha összehasonlítjuk a helyzetet Magyarországgal, akkor nagyon rosszul állunk. Nálunk a megszorító intézkedések után javultak a gazdasági mutatók, tehát elvárnánk, hogy jobban odafigyeljenek ránk. Szép dolog, hogy az elsőszülöttre magasabb támogatást adnak, de nem csak az első picit kell támogatni, hiszen minden további gyermekkel csökken az egy főre jutó bevétel a családban. Ezt kellene kiegyenlíteni, hogy egyenlő esélyt adjunk a gyermekeknek. Ezzel párhuzamosan a nagycsaládos gyermekek tanulását is támogatni kellene.
Maitz Gabriella, Lándor (Komárom mellett), 42 éves, egészségügyi nővér. A gyerekek: Csaba 15 éves, Gellért 13 éves, Kinga 12 éves, Csanád 10 éves, Bottyán 7 éves, Csongor 1 éves
– Amikor a testvérem felvállalta, hogy a járásban újraindítja a cserkészetet, még nem sejtettem, hogy ennek fogom köszönni a házasságomat. Itt ismerkedtem meg ugyanis Csabával. Sok mindenben egyeztünk. Már a házasságunk elején sok gyerekben gondolkodtunk, bár más-más okból. Őbenne mély nyomokat hagyott, hogy egy szem gyerekként magányosnak érezte magát, én viszont nagycsaládban nevelkedtem. Édesanyámék is kilencen voltak testvérek, így számomra ez a követendő minta. Igaz, utolsó fiam, Csongor már váratlanul érkezett, de annál több örömet ad. Jó kedélyű emberke, így aztán a testvérei is kényeztetik.
– Hat gyermek eltartása, nevelése azonban „itt és most” nem könnyű feladat. Ma már el sem tudom képzelni, hogy a férjem gátőri fizetéséből és az én gyermekgondozási segélyemből hogyan tudtunk volna megélni, ha bent maradunk a városban. Vadregényes, gyönyörű helyen élünk, bár szolgálati lakásban, mert a férjem a vízügyi hatóság alkalmazottja. A városba már nincs visszaút! Tavaly egy bocit is sikerült szerezni, így nem kell majd a napi öt-hat liter tejet megvenni. A szülőktől és a testvéreimtől sok segítséget kapunk. Sokan azt gondolják, hogy a nagycsaládokban több a házimunka. Ez tévhit. Kicsit több, de ma már a háztartási gépek sokban tehermentesítik a háziasszonyt, s én az így megtakarított időt a gyerekekre fordítom. Mert ahhoz, hogy boldog gyerekeket neveljünk, nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az együtt eltöltött idő!
– Amikor játszunk, beszélgetünk, vagy csak lazán együtt vagyunk. Így tudjuk formálni a jellemüket, átadni nekik azokat az értékeket, amelyeket mi is a szüleinktől kaptunk. A két nagyobbik fiam már a Komáromi Selye János gimnázium diákja. Reggel a férjem beviszi őket a városba, délután pedig értük megy. A kocsink huszonöt éves, bizony néha elfog a szorongás: mi lesz, ha felmondja a szolgálatot? Remélem, ha én is keresni fogok, javul az anyagi helyzetünk. Bottyán születése után is visszamentem dolgozni, mert nagyon szeretem a hivatásomat – még akkor is, ha a tizenkét órás műszak nagyon kimerítő.
Csak aztán mikor meglátom az én kicsi „gyerekhadamat”, elszáll a fáradtságom. A szeretetük kárpótol mindenért, a sok lemondásért, a fáradságért. Mert ennyi gyerek mellett azért vannak emberpróbáló, nehéz pillanatok is!
Rácz Diana, 30 éves, könyvelő, Komárom. A gyerekek: Zsolt József 9, Péter Barnabás 7, Tamás 5, Eszter 3
– Az első kisfiunk, Zsolt súlyos egészségkárosodással született. Az orvosok kezdetben nem sok jóval kecsegtettek. A kezelésekkel javítani tudnak ugyan az életminőségén, mondták, és így – talán – majd felnőtt korában teljes értékű életet élhet. Mostanra már tizenhat műtéten vagyunk túl, a következő a nyár folyamán esedékes. Igyekszünk úgy megoldani, hogy Zsolt lehetőleg ne hiányozzon az iskolából, bár a tanulás nem okozott neki soha gondot. A gyakori felutazgatások Pozsonyba az orvosokhoz, a sok pluszkiadás megterheli a költségvetésünket. A férjem, Zsolt, kőműves, én pedig esténként, amikor a gyerekek már alszanak, cipőket varrok, de így is, miután kifizetjük a rezsit, alig három-négy ezer koronánk marad. Nem könnyű beosztani a pénzt, de már megszoktuk, hogy kevésből kell kijönni.
– A legnehezebbek azok a hetek, amikor Zsoltikával bent maradok a kórházban, mert ilyenkor férjem van itthon a kicsikkel, és ez bizony meglátszik a fizetésén. Szerencsére a gyerekek nem válogatósak, mindent megesznek az iskolában, az óvodában, de vacsorára is mindig főzök vagy sütök valami finomat, mert az olcsóbban jön ki, mint ha hideget ennénk. Az F&K pékség nagylelkűségének köszönhetően az előző napi kenyeret megvásárolhatjuk a száraz kenyér áráért – ezért nagyon hálásak vagyunk. Két kis szobában lakunk, fekete-fehér tévénk van, rezsón főzünk – mindez mások számára szörnyűségnek tűnhet, mi azonban nem kesergünk. A ruhákkal nincs nagyobb gond, hisz a fiúk örökölnek „egymásról”, csak a pici lánynak, Eszterkének kell időnként valami szép „lányos” darabot venni.
– Mindegyik szeret rajzolni, társasjátékozni, így az ajándékok „közös használatúak”. Néha még én is csodálkozom, hogy nincs meg bennük a gyermeki önzés, annyira megosztanak mindent egymás között. Sajnálom, hogy délután nem engedhetem ki őket az udvarra, mert szociális lakásban lakunk, s itt nem csak rendes „népek” vannak: mindennapos a verekedés, szinte nincs olyan nap, hogy a rendőrségnek ne akadna itt dolga. Így aztán, ha időm engedi, kisétálunk a Duna-partra. Igaz, az iskolába, óvodába is gyalog járunk, ami tőlünk jó pár kilométer, de már megszoktuk.
A gyerekek élvezik, mert szép időben útközben virágot, csigát gyűjthetnek, kérdezgetnek a fákról, a virágokról. Mind a négyen nagyon beszédesek, állandóan csicseregnek. Ha végignézek rajtuk, úgy érzem: nem cserélnék senkivel. Boldog vagyok.
Cseriné Kocsis Kinga, Nagyölved, 38 éves. A gyerekek: László 16, Kristóf 11, Ágoston 3, Flóra-Kata 7 hónapos
– Többször kérdezték már tőlem, hogy ebben az embertelen világban miképpen volt bátorságom vállalni öt gyermeket. Nem hiszem, hogy bátorság kérdése, inkább az elfogadásé. Fontosnak érzem, hogy gyermekeink ne legyenek-maradjanak egyedül a világban, ha mi már nem leszünk. Már lány koromban megfogalmazódott bennem, hogy négy gyermeket szeretnék.
– A férjem, László, aki vállalkozó, szintén a nagy család híve, így mindig örömmel fogadta az újabb gyermekáldást. Tanítónő vagyok, egy ideig tanítói lakásban laktunk, viszont egyre szűkösebben fértünk el. Sikerült vennünk egy hétszemélyes autót, de ezzel a gondunk még nem oldódott meg, hiszen a dupla babakocsi ebben sem fért el. Így később visszaköltöztünk a férjem szüleihez (ahol eredetileg „kezdtünk“), és a nagy családi ház teljes felső emeletét lakjuk.
– Igazság szerint jónak tartom, főleg a gyerekek szempontjából, hogy több generáció – négy! - él itt egy fedél alatt. Egyrészt így a gyerek korán megtanulja, hogy nemcsak én vagyok, hanem mindig ott van a másik is, akire szintén figyelni kell. Másrészt itt mindig „kéznél van“ valaki, ha segítségre van szükségünk. Anyósomék nagyszerű emberek, sokat segítenek a gyerekek körül, viszont a nevelésbe nem szólnak bele. Részben nekik köszönhetem, hogy megszerettem a nyugalmas vidéki életet. Így anyagilag is könnyebb: kitermeljük, kigazdálkodjuk azt, amire szükségünk van. A néptánc a hobbim, és kezdetben bizony hiányzott a táncház, de aztán elkezdtem a faluban vezetni a néptánccsoportot, amelynek Kenderes a neve. Amíg a gyerekeim picik, nem szeretnék visszamenni tanítani, mert elsősorban anya vagyok. Nálam nincs szerepkonfliktus, most ebben a szerepemben teljesedem ki: nekem a családom a legfontosabb!
Strédl Terézia pszichológus
– Egy testvér vagy több testvér? Ha ezt a kérdést a gyermekeknek tennénk fel, akkor látnánk, hogy minden gyermek testvért szeretne. Vagyis a nagy teremtő és a szülő döntése valójában, hogy hány testvérünk van. Az elején különbséget kell tennünk a két dolog között: a gyermeknek nem biztos, hogy baj az, amit a szülő érez, vagy problémaként kezel. Erre hiteles választ a csak a gyermektől kapunk, ezért kérdezzük meg őt! Mit mire cserélne, kit kire, vagyis mi a jobb a számára: az egykeség vagy a több testvér? Élő, meleg emberi kapcsolatra mindenkinek szüksége van! A nagycsaládokban a gyerekeknek anyagiakból, dologi tételekből kevesebb jut, de emberi kapcsolatból, odafigyelésből, élő játékból bizony több! Ezért ezek a gyerekek figyelmesebbek, empatikusabbak, együttműködőbbek, mint egyke társaik.
Strédl Terézia
– Az pedig, hogy anyagi javakból vagy szeretetből mi az elég, relatív fogalom. A legjobban szituált családokban is vannak érzelmileg elhanyagolt gyerekek, akiknél a biztonság, a szeretet szükséglete nincs kielégítve. A másik oldalon: akinek mindene megvan, az kevésbé kreatív, mert nincs rá szüksége. Akinek az ajándékokat ki kell találnia, mert nincs rájuk pénze, az mindig találékonyabb. Sok fiatalnál tapasztaljuk, hogy nincs jövőképe, hiszen minden kívánsága teljesül, mindent azonnal megkap. Azok a gyerekek, akik terveznek, célokat követnek, hiszen be kell osztani mindent, meg kell beszélni egymással, figyelemmel kell lenni egymásra -- sokkal életképesebbek. Csupán arról nem szabad elfeledkezni, hogy a szülő a gyermek példaképe! És ha az anya mindig azon kesereg, hogy ők milyen szegények, mennyire nem telik semmire, vagy az apa nehezen veszi az akadályokat, nem képes megoldani a problémáit: ott a gyermek is nyűgként élheti meg az élethelyzetüket. Az ő attitűdje, alapállása is hasonló lesz majd, mint a szüleié!
– A mai napig teamjátékos vagyok, nem szeretek egyedül. Az együttműködő készséget nem az életben tanultam meg, hanem nagycsaládban „formálódott ki” bennem. Boldog vagyok, hogy ilyen gyermekkorom volt! Mi öten vagyunk testvérek, és bizony felejthetetlenek azok a kártyacsaták, amelyeket egykor vívtunk…
