„Meddőség: ezt a szót eddig csak mások szájából hallottam. Most azonban magam szembesültem vele” – mondja Dóra. Manapság minden ötödik pár küszködik a meddőséggel. Dóra megfogadta, hogy ha egészséges kisbabája születik, akkor kitalál valamit, amivel segíthet más pároknak is. Így született az alábbi írás.
Minden pár esetében máskor jön el az a pillanat, amikor azt mondják: gyereket szeretnénk. Ez a perc lehet romantikus, meglepő és régóta tervezett is. Nálunk akkor jött el, amikor 2016-ban endometriózissal diagnosztizáltak. A diagnózis után gyorsan sor került az első műtétre, és jött az orvos figyelmeztetése: „Igyekezzen minél előbb teherbe esni.”
Ezért hát nagyon igyekeztünk. A hónapok teltek, és a reményt felváltotta a bizonytalanság. Egy év után el kellett ismernünk, hogy hiába igyekszünk, nem jön a baba. Mi legyen? Lombikbébi, azaz mesterséges megtermékenyítés? Erre gondolni sem akartam. Elképzelni sem tudtam, hogy belemenjek. Máshol kezdtem segítséget keresni. Jöttek a gyógyfüvek, a népi gyógyítók, a sámánok, a rituálék. De semmi sem segített. Az idő szaladt, és minden kudarc után rohamosan fogyott a remény.
Egy szám a rendszerben
Végül el kellett ismernünk, hogy jobb lesz, ha a nyugati orvoslás útját járjuk. Kiválasztottuk a klinikát, de már az első látogatás után láttam, hogy ez nem az, amit keresünk. Úgy éreztem ott magam, mint egy szám a rendszerben, nem pedig úgy, mint egy nő, aki az érzelmek és a fájdalom hullámai között vergődik. Néhány hónap után abbahagytuk a kezelést. Adtunk magunknak egyévnyi szünetet, és utána bejelentkeztünk a lakóhelyünkhöz közel eső kisebb klinikára. Hittem benne, hogy itt sikerülni fog. Csakhogy az endometriózis mellett felfedezték, hogy a szervezetemben nagyon alacsony az anti-Müller-hormon szintje – ez a hormon szabályozza a petesejt érésének folyamatait. Az első sikertelen beültetés után rá kellett döbbennem, hogy a modern orvostudomány sem képes csodákra. S hogy alázatosabbnak, türelmesebbnek kell lennem.
Nem voltam rá felkészülve, hogy ennek az útnak a bejárása nemcsak a szervezetemet, hanem a lelki életemet is erősen igénybe fogja venni. S hogy mind a kettő gondoskodást és ápolást igényel. Hat beültetésen vettem részt – és egyik sem sikerült. Az utolsó méhen kívüli terhességgel végződött, és akkor megértettem, hogy ebből a mókuskerékből ki kell szállnom. Szünetet kell tartanom. Nem szabad ilyen erősen a kisbabára fókuszálnom, mással kell törődnöm – az egészségemmel. A visszatéréssel az egészséghez.
Éreztem, hogy meg kell állnom. Sem a testem, sem a lelkem nem bírta folytatni a harcot. Teljesen kimerültem, ugyanakkor tudtam azt is, hogy ha folytatni akarom, akkor más úton és másképpen kell elindulnom. Lassabban, tudatosabban.
Tehát nekiálltam, hogy fokozatosan összeállítsak egy olyan szakemberekből álló csapatot, akikben megbízom, és akik segítenek visszatérni régi önmagamhoz. Az első ilyen ember egy speciális táplálkozási tanácsadó volt. Ő nyitotta fel a szemem. Kezembe adott egy listát a vérben vizsgálható markerekről, és azt ajánlotta, végeztessem el a vizsgálatokat. Az eredmény sokkolt. Több fontos vitamin és ásványi anyag is hiányzott a szervezetemből.
Az jutott eszembe: mit akarhatok én egy ilyen testtől? Azt akartam, hogy egy új életet hozzak létre – amikor a saját életemhez is alig volt energiám! Ez volt a megvilágosodás pillanata.
Erő és remény
A tanácsadóm az eredmények alapján átalakította az étrendemet, táplálékkiegészítőket ajánlott, s én életemben először tudatosan kezdtem étkezni. Többet és jobban aludtam, és azt is megengedtem magamnak, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, amelyek örömet szereznek. Egyszeriben másképp éreztem magam. Erősebb, nyugodtabb lettem. Háromhavonta vérképet csináltattam, és láttam, hogy az értékek lassan javulni kezdenek. Erősebbnek éreztem magam, és a remény visszatért. Ez volt a legnagyobb csoda.
A testem ápolása mellett megértettem, hogy a lelkemet is gyógyítanom kell. Pszichoszomatikus konzultációra jelentkeztem, a lelkem mélységeiben kutakodtunk. Régmúlt helyzeteket és érzelmeket idéztünk fel, amelyek stresszesek voltak, feszültségeket és félelmeket gerjesztettek. Megértettem, mennyire igyekszik a testem, hogy megmentse magát – s hogy milyen fontos, hogy szeressem magamat. A doktornő egy egyszerű, de fontos mondatot mondott: „Arra van szüksége, hogy mint nő felszabaduljon. Táncoljon többet, járjon ki a természetbe.” Lehet, hogy ez banálisan hangzik, de számomra nagy lökés volt.
Kapcsolatba léptem egy életvezetési tanácsadóval is, aki nagy segítségemre volt. Segített feloldani azt a bennem rejtőző mélységes félelmet, hogy talán soha nem lesz gyerekem. Neki köszönhetően képessé váltam nevet adni ennek a félelemnek, és elfogadni. És elkezdtem újra hinni magamban.
A következő fontos lépés a nőgyógyászati fizioterápia volt. Még ma is kevés szó esik erről a módszerről, pedig alapvető segítség lehet a termékenység támogatásában.
A gyengéd, de pontosan célzott fizioterápiával javítani lehet a reprodukciós szervek vérellátásán, és így javítani a működésüket, valamint megszüntetni a testben levő feszültséget, ami szintén útjában állhat a foganásnak.
Az én esetemben foglalkoztunk a szervezetemben lévő régi műtéti hegekkel is. Soha nem jutott eszembe, hogy ezek is akadályt jelenthetnek. Pedig a test mindenre emlékszik, minden beavatkozásra, esésre, fájdalomra.
Hormonok és táblázatok világa
Az egyik legnagyobb félelmem az IVF (in vitro fertilizáció, szervezeten kívüli megtermékenyítés, tehát a lombikbébi-eljárás) volt. Az orvosok, kórházak, hormonok, táblázatok világa pánikot keltett bennem. Az volt az érzésem, hogy egy olyan rendszerbe lépek, amelyben elveszítem önmagam. S az a gondolat kezdett gyökeret verni bennem, hogy az én kudarcom, hogy nem megy minden természetesen. Hogy mint nő csődöt mondtam.
Éppen ezért fontos volt számomra, hogy tudatosan járjam végig az útnak ezt a részét. Több online konzultáción vettem részt a meddőség és az asszisztált reprodukció szakértőjével. Neki köszönhetően megértettem, hogy részt venni az IVF-ben nem azt jelenti, hogy selejtes vagyok, kevésbé vagyok nő. Nagy segítségemre volt a személyre szabott jóga is, amely megtanított helyesen lélegezni. Mindez együtt a lassú mozgással és a testemre összpontosító meditációval segített visszatérnem a jelenbe, amikor gondolataim a félelemhez és a pánikhoz kalandoztak. És bár tudatosítottam, hogy sok mindent teszek a testemért, valahol mélyen mindig ott motoszkált a gondolat, hogy talán így sem fog sikerülni. De a szakértővel végzett közös munkának köszönhetően hinni kezdtem magamban. Nem kell erőltetni semmit. Csak létezni kell.
Az utolsó kísérlet
Ezért elhatároztuk, hogy még egyszer megpróbáljuk. Még egy kísérlet, még egy remény. Ezúttal minden másképpen történt. Egészen más energiákkal léptem be a klinikára. Nyugalmat és erőt éreztem magamban. Nem azt a görcsös vágyat, mint a korábbi kísérleteknél, hanem egy mély belső meggyőződést: most már igazán felkészültem. És ott, a váróteremben ígéretet tettem, hogy ha anyává válok, akkor tapasztalataimat megosztom másokkal is. Nem tartom meg magamnak, és mindent megteszek, hogy a többi nő is megtudja: nincs egyedül a problémájával.
És ekkor valóban minden rendben volt. Az utolsó, hetedik kísérlet sikert hozott. Megszületett a fiunk, Krisztián. Az egész terhesség csodálatos volt. Úgy éreztem, hogy a testem pontosan tudja, mit kell tennie, hogy egyensúlyban van. Meggyőződésem, hogy ez annak volt tulajdonítható, amin előzőleg keresztülmentem. Annak köszönhettem, hogy helyesen tápláltam a testemet – az utolsó sejtig. És hogy lenyugtattam az elmémet. Az elmúlt hat év alatt mérhetetlen segítségemre volt a férjem. Ő volt az, aki hitt bennem akkor is, amikor én már nem hittem magamban. A legsötétebb pillanatokban átölelt, és azt mondta: „Én tudom, hogy sikerülni fog. Mi is szülők leszünk.” Nyugodtan ejtette ki a szavakat, szilárd hittel, amelyet én már nem tudtam érezni – de támaszkodhattam rá. És igaza lett.
Én hogyan segíthetnék?
Nem sokkal a fiam születése után kezdtem el foglalkozni azzal, hogyan is tudnék másoknak segíteni. Végül saját őszinte vallomásaimat kezdtem el közzétenni. Akkor még nem tudtam, hogy milyen sok téma kapcsolódik össze. Olyan volt ez, mint amikor kinyílik Pandóra szelencéje, amely tele van bánattal, hallgatással, de reménnyel is. Az első témák egyike a nőkre gyakorolt nyomás volt. Hosszú ideje olyan írásokba botlottam, amelyek azt szajkózták: „A nők későbbre halasztják a terhességet.” Az orvosok gyakran elmondják, hogy a szülésre legalkalmasabb életkor a huszadik és harmincadik év közötti időszak. Ugyanakkor kevesen beszélnek arról, hogy ebben a korban nagyon sok nőnek még nincs megfelelő társa, vagy olyan egészségügyi problémái vannak, amelyekről nem beszél, mert túlságosan személyesek.
S végül egyáltalán nem esik szó a férfiakról. Arról, hogy sok harmincéves férfi még nincs felkészülve az apaságra, vagy egyáltalán nem is akar családot alapítani.
De a nyomás mindig a nőkre nehezedik. A harmincadik életévüket betöltött nők bekerülnek a „karrierista, világban csatangoló” skatulyába, ahol azt szajkózzák nekik, hogy „a biológiai óra bizony ketyeg”. A közösségi médiának köszönhetően egész csomó olyan nőt ismertem meg, akik évek óta vágynak gyerekre – csak nincs kivel családot alapítaniuk.
Tanácsok helyett ölelés
A másik témakör, amely hosszú utam során végigkísért, a kéretlen tanácsok sokasága, amelyek a rokonoktól, barátoktól, munkatársaktól, sokszor idegenektől záporoznak ránk. Sokszor a legjobb szándékkal, de a helyzet ismerete nélkül. Ezek a látszólag ártalmatlan kommentárok mélyen sérthetik a címzetteket. Ott találnak célba, ahol a legjobban fáj. „Ha végképp nem sikerül, majd dajkálhatod a mi kisbabánkat.” „Ne gondolj mindig a gyerekre, akkor menni fog, meglátod.” „Szabadságra kell mennetek, ott majd sikerül.” Ilyen mondatokkal bombázzák a szerencsétlen nőket. Ezek helyett elég volna, ha a barátnőt vagy ismerőst átölelnénk, és az mondanánk: „Engem mindig megtalálsz. Ha akarsz beszélni róla, beszélj. Ha nem, azt is megértem.” A csendes elfogadásban több a szeretet, mint száz jó tanácsban.
Kedves nők, rátok gondolok, akik az orvosi várótermekben üldögéltek, illetve otthon, naptárral a kezetekben – és csendben reménykedtek. Tudom, hogy ez mennyire fáj. Tudom, hogy mennyire igazságtalan. És azt is tudom, milyen nehéz életben tartani a reményt. Arra kérlek benneteket, legyetek türelmesek. Jogotok van rá, hogy belefáradjatok. Arra is, hogy sírjatok. És ha segítségre van szükségetek, merjetek kérni. Vannak nők, akik hozzátok hasonló utat jártak végig.
A BABAVÁRÁS TÍZPARANCSOLATA
- A termékenység az általános egészségi állapot tükre. A felkészülést a babatervezés előtt 6 hónappal kell elkezdeni.
- Csináltass teljes vérképet, hogy megtudd, nem hiányzik-e valami a szervezetedből. Az eredmény kiértékelésére szakembert kérj fel (orvost, funkcionális orvoslással foglalkozó terapeutát).
- A táplálkozás az alap – fogyassz minél több minőségi élelmiszert, készíttess listát személyre szóló étrendkiegészítőkből.
- Fordíts figyelmet a lelki és szellemi életedre.
- Ne feledkezz meg a mozgásról – legyen az jóga, tánc, séta a természetben. Ugyanilyen fontos a pihenés és a jó minőségű alvás.
- Kerüld a stresszt, lazíts. Foglalkozz a légzéseddel, valamint azokkal a tevékenységekkel, amelyek örömet szereznek neked.
- Ne fogadd el, ha a nőgyógyász azt mondja: „Várunk egy évet.” Ne szégyellj további kivizsgálásokat kérni vagy orvost változtatni.
- Egy csónakban evezel a partnereddel – kapcsold be őt is a felkészülésbe, például kérd meg, hogy végeztessen spermavizsgálatot.
- Keress olyan szakembert, akiben megbízol – táplálkozási tanácsadót, fizioterapeutát, pszichológust…
- Éld az életedet – nem a gyerekszülés a nő értékének fokmérője.
