Sokan egyetértenek Paolo Coelho állításával, miszerint: „Ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsd.” Szerintem ez egyáltalán nincs így. Az én életfilozófiám inkább ez: „Ne görcsölj rá a dolgokra, hagyj szabad folyást a történéseknek!”
Erre legújabb példám a paradicsom, ami még mindig vígan érik a balkonra kitett agyagcserépben. Ebben nem volna semmi figyelemre méltó, ha ültettem volna paradicsomot. Csakhogy nem ültettem.
A cserépbe a fiammal zöldborsót ültettünk. A borsó azonban kiszáradt, amikor a szünidő elején elutaztunk, és nem volt kire bízni a növényke gondozását. Csak összeszáradt borsószemeket szüretelhettünk (jövőre jó lesz vetőmagnak). A száraz növényi szárakat kitéptem, más nem történt. A földet nem öntöztem (kinek jutna eszébe üres földet öntözni?).
Igen ám, de egy idő után valami zöldellni kezdett a cserépben. Először azt hittem, napraforgó, amit a madarak „ültettek el” – mivel napraforgómaggal etetjük őket. Többször megfigyeltem, hogy nem minden magot fogyasztanak el, hanem egyet-egyet a cserép szélére repülve beledugnak a földbe. Főleg a fakopáncsok. Talán azért, mert az evolúció megtanította őket arra, hogy így lesz élelmük a következő évben is. De az én növényem nem látszott napraforgónak. Amikor tíz centiméteres lett, már nem volt kétséges: paradicsom lesz belőle. És később még több tő bújt elő a földből, összesen nyolc. Hogyan kerülhettek bele?
Végül megoldódott a rejtély: a magok abból a paradicsomból származhatnak, amit valamelyik lakó dobott ki a konyhai hulladékkal együtt a panelház mögött levő komposztálóba. A komposztáló ügyes ötlet – alul van rajta egy nyílás, ahonnan földet lehet kivenni, mert a komposzt alsó rétege már elbomlott, és termőfölddé vált. Mi is innen hoztunk földet a borsóhoz. Nem tudom, melyik szomszédnak köszönhetjük a termést, viszont az tény, hogy korábban párszor már próbáltam paradicsomot nevelni a balkonon, de csak egy-két satnya darab termett a nyeszlett növényeken.
Most viszont a tövek virultak, és még szeptember végén is szüreteltük róluk a paradicsomot! Úgy látszik, a Mindenség akkor működik legjobban, amikor nem akarjuk...
Ugyanez történt imádott munkámmal, az újságírással kapcsolatban is. Gyerekkoromtól kezdve szerettem írogatni, mindig írtam valamit a fiókomnak, de soha nem jutott eszembe, hogy ezzel kereshetném a kenyeremet. Az egyetem után tanítani kezdtem, de éreztem, hogy ez nem teljesíti ki az életem.
Az akkori párom egy nap megkérdezte, mit csinálnék legszívesebben. „Újságot szeretnék írni – mondtam –, de nem tanultam újságírást, úgyhogy ez sajnos lehetetlen.” De ő tovább kutakodott, hogy mégis milyen újságra gondoltam. „Napilapra, de ez csak álom, mert semmi tapasztalatom nincs.” Azt javasolta, hogy ne törődjek a tapasztalattal, hívjak fel pár szerkesztőséget, hogy nincs-e véletlenül üres hely. Én pedig telefonáltam, és volt üres hely. Közel húsz évig dolgoztam annál a lapnál.
Sok esetben nem is kell „nem akarni”, elég, ha szabad folyást engedünk az eseményeknek. A kemény munkát hirdető ázsiai kultúrák valószínűleg nem értenének egyet velem, de nekem a várakozás mindig bevált. Biztos előfordul, hogy a sok-sok befektetetett energia és a rengeteg ráfordított óra meghozza a gyümölcsét, csakhogy nem biztos, hogy az általunk hőn áhított cél a mi utunk, s lehet, hogy a rengeteg energiát okosabb dolgokra is lehetne fordítani.
Nekem az a tapasztalatom, hogy ha az ember vár, ugyanaz megtörténik stressz és görcsölés nélkül.
Csak egyet nem tudok: mi legyen az agyagcseréppel? Ha megint a komposztálóból hozok földet, kibírom, hogy ne akarjak hasznos növényt látni benne?
