Szily Nórát rádiós és televíziós műsorvezetőként ismertük meg. Bár mostanában ritkábban tűnik fel a képernyőn, korántsem tétlenkedik. Tanít, konferenciák háziasszonya, és a Kampány a valódi szépségért szóvivője.
– Sajnos a szlovákiai háztartásokban nem érhető el a Reflektor Tv, ahol pár hónapja új beszélgetős műsorral jelentkezett Őszintén Szily Nórával címmel.
– Szakmai életem nagyobb része a televíziózáshoz kötődött. Az utóbbi években megtanultam nélküle élni, mert ebben a szakmában meg kell tanulni elválni, majd újrarajzolni magunkat. Szeretek rádiózni, csak a hanggal élni, játszani a szavakkal, de csillapíthatatlan szerelmem a tévé. Húsz évem van benne, nem akarom eljátszani a hitelemet. „Nóra, az a dolgod, hogy úgy beszélgess, ahogy te tudsz” – ennél kedvesebb mondat nem hangozhat el ebben a szakmában, és nekem ezt mondták! A Reflektor Tv saját gyártású műsora az Őszintén Szily Nórával – naponta fél óra. Nincs megkötve a kezem, ismert, híres vagy hírhedt emberekkel beszélgetek. Mert megszülettünk incifinci manóként, és aztán néhányan kiemelkednek a tömegből. Engem az út érdekel, ami révén az emberből Valaki lesz.
– Lapunk olvasói az utóbbi időben a Kampány a valódi szépségért szóvivőjeként hallhattak Önről. Mi volt az ok, ami miatt elvállalta ezt a felkérést?
– Két évvel ezelőtt a Budapest Rádióban dolgoztam. Kolléganőimmel gyakran beszélgettünk arról, hogy a reklámokban és címlapokon egy hazug, ám kényszerítő szépségkontúrt látunk, ami a nőknek megüzeni: hogyan is kell kinézni. Tóth Verával készült akkoriban egy interjú, aminek a fele sem volt igaz, és amibe bele volt téve egy mondat. Azért mondom, hogy beletéve, mert nem biztos, hogy Tóth Vera mondta: ha lefogy, akkor levetkőzik egy férfimagazinnak. Ezen kiakadtunk! Azért kell lefogyni, hogy az ember belekerülhessen egy férfimagazinba? Elkezdtük törni a fejünket, mit is tehetnénk. Ott voltunk sokan, sokféle nő, húszévestől ötvenig, és elvállaltunk egy fehérneműs fotózást, hogy megmutassuk, milyen is a valódi női test. „Nő természetesen” volt a neve az akciónknak. Amerikában éppen akkortájt indult el a „Kampány a valódi szépségért”, ami megérkezett Magyarországra is. És miután piciben mi is azt pedzegettük, amiről ez a kampány nagyban szólt: a két szándék találkozott.
Megkeresett engem ez a szépségápolással foglalkozó cég, amelyik nem tusfürdőt és testápolót kívánt velem eladni, hanem vitát gerjeszteni. Telitalálat volt! Az életem folyamán én is küzdöttem a kontúrjaimmal, én is nézegettem magam, hogy miért ekkora és nem akkora.
– Nemrégiben megjelent Ők, a nők című könyvében is ilyesmikről beszélget riportalanyaival.
– Felvállaltam az ügyet, ami aztán annyira összenőtt velem, hogy elkezdtem interjúkat készíteni ismert nőkkel és férfiakkal. Nagyon jó beszélgetések születtek, így készült el az Ők, a nők című kötet, amelyben 28 nővel és hét férfival beszélgetek, akik megfogalmazzák, hogy kicsit vissza kellene venni a tempóból, és elgondolkodni azon, ki is vagyok valójában. Mert ott a titok! Réz András mondta: sajnos, a mai kor üzenete az, hogy ne fogadd el a tested. Mert ha elfogadnánk olyannak, amilyen, akkor nem fogyasztanánk annyit. Kicsi pénzért adunk neked ruhát, amelyben szebb leszel, kicsi pénzért adunk kencét, és ha majd ez sem segít, kicsi pénzért kés alá lehet feküdni. A lényeg, hogy költs! Mert ha azt írjuk a zászlónkra, hogy szeresd magad, úgy, ahogy vagy, vállald önmagad, akkor másnap összeomlana a tőzsde! Iparágak épülnek arra, hogy nem vagyunk elégedettek.
– Én azt vallom: mindenki ismerje meg önmagát, és igyekezzen kihozni magából a legtöbbet, a legjobbat. Én sem leszek már húszéves, de 43 évesen is azt gondolom, hogy az aktívan élés és a magamért tevés a lényeg. Ami békességet ad, amelyben mindig van ösztönzés is, hogy menjünk tovább. És ebből születik meg a szépség! Nem olyan értelemben persze, ahogy azt a címlapokon látjuk. Mert nemcsak kontúrokról kell beszélni, hanem arról a sokféle gyönyörűségről is, ami az ember maga. Nem vagyunk egyformák: mindegyikünk külön-külön szeretnivaló! Azt szoktam mondani: ha én olyan szeretnék lenni, mint más, akkor miért gondolnám, hogy én vagyok méltó a szerelemre? Hiszen ha van belőlem egy sereg, akkor miért éppen engem választanának? Szerintem az egyéniséget kell kidolgozni, a felcserélhetetlenséget. Ez a kampány igazán a szívemből és a lelkemből szól.
– A lelkünk legmélyén ezt sejtjük, mégis hamis ideálokat kergetünk. Miért?
– Ez a kérdés többször felvetődött az interjúk során. Csernus Imre azt mondta: igazából belül van gond, önmagunkkal nem vagyunk jóban, amit külsőségekkel és takargatásokkal próbálunk megoldani. Vámos Miklós szerint mi, nők nem vagyunk egymással szolidárisak, egymást gerjesztjük, mert mindig lesz egy közülünk, aki odaül meztelenül egy szuperautó orrára, és nem mondja: a kocsit akarjátok eladni, vagy engem!? Kimegyünk a húspiacra! Tény és való, hogy az ember első információforrása a szeme, fontos az első benyomás. De ma túlzottan külcsínközpontú a világ! Franciaországban például nem szebbek az ottani nők, csak valahogy nem látom rajtuk ezt a sematizált küzdelmet, az ugyanolyanságot.
– Szerintem azok a nők lesznek uniformizáltak, akik nem találják saját különálló önmagukat. Az akar másra hasonlítani, aki nem találja a saját útját. Egyszerűbb követni valamit, mint a saját utat kitaposni. A reklámok megüzenik, hogyan is éljünk, és nincs idő elgondolkodni azon, mi lenne nekünk jobb. Néha be kellene csukni a szemet, és befogni a fület. Mert abban a pillanatban, ahogy kinyitom, mindenhonnan azt hallom, hogy mit egyek, mit vegyek, mivel mossak. Minden reklám a boldogság illúzióját ígéri. Szükség lenne kicsit megállni és végiggondolni, mi a fontos, és mi a hasztalan, min múlik a boldogságom. Biztosan azon, hogy tagadom az időt? A szemem körüli ráncokban ott vannak a mosolyaim, a sírásaim, a válásaim, a randevúim. Biztosan ezeket kellene leradírozni? Nem vagyok a plasztikai sebészet ellen. Ha valakit valami zavar, szabassa át! De ha belül ott marad a gombóc, azon nem fog segíteni semmilyen lifting. Vámos Miklós mondta: vissza a delphoi jósda feliratához, de nemcsak az ismerd meg önmagad fordításban, hanem abban az értelemben is, hogy fedezd fel a benned lakó istent. Én is ezt vallom.
– Abban egyetérthetünk, hogy ehhez a bölcsességhez el kell érni bizonyos kort?
– Igen, de az a rossz vicc, hogy mikor elérek az érettségnek erre a fokára, a társadalom rám legyint nőként. Kikérem magamnak! Ennyi idősen lassan már célcsoportnak sem vagyok jó? Azt üzenném a nőknek, hogy ne azért sóhajtozzanak, mert már elmúltak 25, 30 vagy 40. Az idő megállíthatatlan! Viszont minden sejtünk lobogva él tovább. Pezseg, mert dolga van. Azt szeretném, hogy méltósággal lehessen most is vágyam, huncutságom, mindenem! Azért hazug az egész, mert a várható élettartam növekszik, a társadalom idősödéséről beszélünk, egyre nagyobb a fa lombja, ahol ugye a középkorúak és az idősebbek vannak. Ehhez képest viszont az üzenet úgy szól: csak 18-22 között érdemes létezni! Miközben egyre több időt fogunk reményeink szerint egészségben eltölteni.
A nőkkel a világ még mindig szigorúbb, a férfiaknál sokkal jobban megengedi a sokféleséget. Tarthatatlan, hogy életünknek több mint a felét úgy kellene eltöltenünk, hogy ez már leszálló ág. Fiatalnak maradni csak akkor lehet, ha az ember fiatalon hal meg!
– Megdöbbentették-e Önt a kampány során végzett közvélemény-kutatás eredményei? Például az, hogy 100 nőből mindössze 2 tartja szépnek magát.
– Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, áttanulmányoztam a szépség modern kori irodalmát, pszichológusokkal, szakemberekkel beszélgettem. Naomi Wolf feminista amerikai író A szépség kultusza című könyvében találtam ezt a gondolatot: ma már nem az a kérdés, van-e élet a halálon túl, hanem az, van-e élet a negyvenedik életéven és a negyvenes ruhaméreten túl. A közvélemény-kutatás adatai igazából azt támasztották alá, amit én is éreztem. Nem leptek meg, de azért kicsivel kegyetlenebbek, mint amit az ember remél. A nők több mint hatvan százaléka – ha tehetné – megváltoztatna magán valamit. Ha egy férfit megkérdezek, hogy látott-e ma kellemes, vonzó nőt, akkor mindegyiknek elkezd huncutul csillogni a szeme. És nem százból kettőnek! Azt szoktam mondani, hogy Polgár Judit sakkzsenijét nem lehet címlapra fotózni. Ha valaki szép formákat kap, az nagy adomány. Nos, van, akinek a fejében van az adomány, másnak a kézügyességében. Mindenki tud valamiben nagyon jó lenni, és nő lenni. Csernus Imre azt mondta: attól, hogy nőneműnek születik valaki, még nem nő. Azt meg kell tölteni igazi nőiességgel. Hát töltögessük!
– Lányos anyukaként tapasztalom, hogy bizony már a 10 éveseket is komolyan foglalkoztatja kinézetük, lábuk formája, combjuk vastagsága.
– Erősek a külvilág sugározta képek, amelyek teljesen sematizálják a nőt. Pszichológiából annak idején azt tanultam: minden kor szorongásairól a pszichiátriai osztályok árulkodnak. Ma már leírt kórkép a beautizmus: a nők abba betegednek bele, hogy szépek maradjanak. A kampány részeként testbeszédtréningeket szerveztünk középiskolákban. Megkértük a diákokat, hogy ne arról beszéljenek, mit nem szeretnek magukon, hanem arról, ami tetszik. Mi az, amit magadon vagy a másikon jónak látsz? Megtanultuk ugyanis, hogy csak azt látjuk meg, ami nem jó. A tükörben sem azt nézzük, hogy jaj, de szép a szemem ma reggel, hanem jaj, mi az a folt alatta. A gyereknek szava nincs arra, hogy magát szeresse! De akkor miért szeressen más, ha én nem tartom magamat méltónak arra, hogy szeressenek? Nagyon jó volt a Kampány a valódi szépségért bevezető plakátkampánya, ahol például egy formásabb lányról megkérdezték: testes vagy formás? Külföldön volt egy negyvenes hölgyet ábrázoló plakát az alábbi kérdéssel: érett vagy öreg? Mert nagyon nem mindegy, hogy én egy érett nő vagyok, vagy egy lejárt lemez!
Bernád Emese
