Az egyházi szolgálatra sokan úgy tekintenek, mint csöndes, kiegyensúlyozott hivatásra, ahol a vasárnapi szószék a legfontosabb feladat, a többi nap pedig csendesen telik. A valóság azonban egészen más: az Úr mai szolgái sokrétű, gyakran emberfeletti feladatok között élnek.
Portrésorozatunkban három különböző felekezet szolgálóinak mindennapjaiba pillantunk be. Herdics György katolikus apát-kanonok, Erdélyi Pál református lelkipásztor és Kakas Zoltán baptista prédikátor mesélnek arról, milyen örömökkel és terhekkel jár ma papnak, lelkésznek, prédikátornak lenni. Szavaikból kirajzolódik: a szolgálat nem csupán hivatás, hanem életforma – tele felelősséggel, áldással, küzdelemmel és mély emberi kapcsolatokkal.
Herdics György katolikus apát – kanonok, Nádszeg, 41 éves
Nem mondhatom, hogy eseménytelenek lennének a napjaim. Ahogy mondani szoktuk, a modern kor az Úr szolgáinak az idejét is meghatározza. Maga az egyház is olyan kihívásokkal találkozik, melyek eddig ismeretlenek voltak. A civil foglalkozású emberek várják a hétvégét, amikor kicsit megpihenhetnek. Nekünk pedig vasárnapokon és az ünnepi időszakokban van a legtöbb feladatunk. Kissé rendhagyó az én papi életem, hiszen azon kívül, hogy lelkipásztori tevékenységet folytatok, a hazai magyar katolikusok hetilapjának, a Reménynek a főszerkesztője is vagyok.
A lelkipásztori elfoglaltságok közé tartozik az oltár szolgálata, a szentmise, a különféle liturgikus feladatok végzése, a plébániahivatal menetének ügyintézése. Ez számtalan megoldandó ügyet jelent: nemcsak a lelki, vallási élettel kapcsolatosakat, hanem sokszor anyagi jellegűeket is, és itt elsősorban a templom javítására gondolok. Mindebben munkatársaim is segítségemre vannak. A megszokott programon kívül más egyházközségekben is gyakran vannak imadélutánok vagy ünnepi szentmisék, amelyeken paptestvéreimmel együtt részt veszünk. Ha szónoknak hívnak meg valahová, az külön felkészülést igényel. Előfordul, hogy ilyen alkalmat összekötünk a házigazda lelkipásztor születés- vagy névnapjának a megünneplésével. Ilyenkor a mise után leülünk az ünnepi asztalhoz, és feloldódunk.
Herdics György
Lelkipásztori munkám során minden korosztállyal találkozom. Örömmel tölt el, ha például a ministránsok bátran kérdeznek, megmondják nyíltan, amit gondolnak. Az is jó érzés, ha a hívek támogatják a közös ügyet, ha készségesen segítenek, amikor az egyházközségben arra szükség van. És papságom alatt több olyan idős emberrel megismerkedhettem, akiket becsülök tisztességes életük miatt. A mai papoknak sok mindennel kell foglalkozniuk, sokszor olyasmivel is, ami nem az ő feladatuk lenne. A felgyorsult és kitágult világ ránk is hatással van. Nem tudjuk magunkat „kiemelni“ ebből a világból, de talán nem is lenne jó. Nekünk itt és most kell élnünk és szolgálnunk Istent az egyházban.
Ami a szürke hétköznapokat illeti, pozsonyi munkahelyemen igyekszem annyi időt tölteni, hogy elvégezzem mindazt a munkát, ami az újsággal, a különböző rendezvényekkel kapcsolatban felmerül. A szerkesztőségben először megnézem a napisajtót, majd telefonon intézem a szükséges ügyeket, megbeszéléseket folytatok munkatársaimmal vagy vendégeimmel. A Remény zarándoklatokat, előadásokat is szervez, ezeket is ilyenkor tervezzük meg.
Ami a szabadidőt illeti, szívesen olvasok. Nagyon szeretem a verseket, az írók közül pedig leginkább Márai Sándort. Kassai szobránál többször beültem a székbe, és elgondolkoztam azokon a dolgokon, amelyek őt is foglalkoztatták.
Már gimnazista koromban megszoktam és megszerettem a színházat, s olykor ma is elmegyek egy-egy színházi előadásra. Szeretem a zenét is, leginkább könnyűzenét hallgatok, hogy kikapcsolódjam. Pihentetően hat rám az is, ha egy túlzsúfolt, fárasztó nap végén autózni tudok egy kicsit.
Vannak barátaim, akikkel szívesen találkozom. Nemcsak katolikusok, hanem más vallásúak is, illetve az egyháztól távolabb állók vagy éppen nem magyarok. Meggyőződésem, hogy a jó szándék és a nemes szív nem köthető kizárólagosan valamilyen valláshoz, világnézethez vagy éppen nemzethez.
Nagytiszteletű Erdélyi Pál lelkipásztor, Vágfarkasd, 37 éves
A köztudatban a mai napig él egy téves elképzelés, hogy nekünk a vasárnapi istentiszteleteken kívül egyéb feladatunk nemigen van. Még a barátaim is élcelődnek velem, hogy nekünk a legjobb: reggel felkelünk, és ezzel le is telt a napunk. Tény, hogy nagyapám idejében jóval kevesebb feladat hárult a lelkészekre. Ő még kényelmesen be tudta osztani napjait. Megvolt nála, hogy melyik napon intézi az egyház hivatalos ügyeit, melyiken látogatja a gyülekezet tagjait, és volt egy-egy napja, amikor csak passzióinak hódolt. Édesapám, aki esperes volt, már sokkal megfeszítettebb munkatempóban volt kénytelen dogozni, hogy eleget tudjon tenni a sokrétű kötelezettségének. Talán ezért is távozott közülünk viszonylag fiatalon. Ma pedig még több feladat hárul a lelkipásztorokra.
Igyekszem minden napomat csendes órával kezdeni, amikor igét olvasok, és imádkozom, így kérek áldást és erőt napi teendőimhez. A lelkész feladatköre általában pásztori és hivatali szolgálatokból áll. Mivel adminisztratív munkaerőt nem alkalmazok, így a lelkészi hivatal vezetése is rám hárul, de a templom felújítási munkálatainak megszervezése is nagy körültekintést igényel. Őszintén megvallom, hogy ezek a hivatali és pénzügyi teendők nem állnak közel hozzám. Igazi örömöm a pásztori szolgálatokban lelem, mert azok sokkal inkább ember- és diákközpontúak. Áldásos alkalmak a család- és beteglátogatások, de a pedagógiai megbízatásoknak is szívesen teszek eleget. Hétfőnként előadásokat tartok a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán, kedden és csütörtökön pedig hittanos napjaim vannak két iskolában is.
Erdélyi Pál
Délutánonként konfirmációi előképzést és bibliakört tartok, és sajnos, gyakran koporsók mellé is odaszólít a részvét, ahol a vigasztalás igéit hirdetem. Emellett több nemzetközi konferencia küldötteként is számon tartanak, rendszeresen felkérnek előadásokra, illetve teológiai publikációk megírására, valamint német szövegek fordítására. Ez is eléggé időigényes. Jó, ha az ember tud egy kis időt megspórolni arra, hogy képezze magát, hiszen a „jó pap holtig tanul”.
A lelkész nem nyolcórás munkaidőben dolgozik, nekünk állandó készenlétben kell lennünk. Néha még az estéink sem szabadok, hiszen ilyenkor szoktak lenni a presbiteri gyűlések, és ezek nemegyszer akár este tízig is elhúzódhatnak. Ez a nagy megterheltség okozhatja, hogy bizony vannak lelkipásztorok, akik idő előtt kiégnek. Hogy ezt elkerüljem, tudatosan vigyázok arra, hogy szolgálataim minden terhét és gondját arra az Úr Jézusra vessem, aki segít azokat elhordozni, és aki köztudottan erőt ad a megfáradtaknak és gyengéknek. Ugyanakkor fontos a kikapcsolódás, a rendszeres testmozgás és a rendezett magánélet is, amelyek az erőgyűjtés áldott alkalmai. 9 éven át sikeresen edzősködtem a helyi diákcsapatnál, sajnos, a közelmúltban ezzel a kedves passziómmal fel kellett hagynom, mert nem győztem idővel.
Azonban, ha tehetem, most is szívesen eljárok barátaimmal focizni, kocogni vagy kimegyek a határba a kutyámmal egy jót sétálni. A legfontosabb, hogy legyen elég időm szeretteimre, elsősorban szívem választottjára, aki valóban igaz segítőtársam.
Kakas Zoltán baptista prédikátor, Komárom, 35 éves
Nagysallón születtem. Sose hittem volna, hogy az Úr szolgálatában fogom eltölteni az életemet. Gépészeti technikumot végeztem, éltem a fiatalok gondtalan életét. Az egyik hétvégén a barátaimmal készültem szórakozni, de a húgom kérlelt, hogy menjek el vele a baptista gyülekezetbe. Másnap tudtam meg, hogy a barátaim komoly autóbalesetet szenvedtek. A történtek megráztak, átgondoltam addigi életemet, és úgy éreztem: Isten más utat jelölt ki számomra. Egyre gyakrabban látogattam el az igehirdetésekre, segítettem a helyi prédikátor munkáját, majd elvégeztem az egyetemet.
A gyülekezetem alig számlál száz tagot, mégis sok a feladatom. A reggeli órákban általában a bürokratikus tennivalóimnak kell eleget tennem, majd készülök a prédikációkra. Hetente kétszer van nálunk igehirdetés, a felkészülés sok időt felemészt. Nem szeretek rögtönözni, akkor tudok csak nyugodtan fellépni a szószékre, ha a mondanivalóm a lélekhez szól. Magyar és szlovák nyelvű híveink is vannak, hát mindig összefoglalom a prédikációmat a másik nyelven is. A délutáni órákat legtöbbször család- és beteglátogatásoknak szentelem. Mivel Marcelházán is van missziós állomásunk, oda is kijárok. Az embernek jólesik, ha kiöntheti a lelkét valakinek, így rendszerint örülnek a látogatásaimnak. A fennmaradó időmet a gyülekezet kórusának és zenészeinek szentelem. Énekkarunk egyelőre húsz főt számlál, és bár hangzásvilágunk elmarad a gospel kórusokétól, igyekszünk. A feleségem segítségével hetente egyszer kismama- és gyermekklubot is tartunk.
Kakas Zoltán
Késő délután pedig, ha csak tehetem, igyekszem haza. Nem szeretném, ha egyszer a lányaim, Rebeka (5 éves) és Emma (3 éves) azt mondanák: mindenkire volt időm, csak rájuk nem. Meg aztán nézetem szerint a szülő kötelessége, hogy nevelje a gyermekét, nem várhatunk mindent az iskolától. Bárhol vagyok, bármit teszek, mindig hiányoznak a szeretteim, hiszen a szeretetről hitelesen csak az tud szólni, akinek szívében ott lakozik ez az érzés.
Most, hogy ismét gyermekáldás elé nézünk, próbálok minél több terhet levenni a feleségem válláról. Vannak napok, mikor késő estére érek haza, mert az elöljárósági gyűlések és a kerületi prédikátorok találkozója néha elhózódik. Nyaranta mindig elvállalom a kokavai baptista ifjúsági táborban a felügyelői teendőket. Itt végre találok időt a sportra is, mert itthon csak hetente egyszer van alkalmam elmenni a gyülekezet tagjaival röplabdázni.
