Van, amikor egy fotó, egy rövid hír vagy az utcán egy hang hirtelen megállít bennünket a mindennapi rohanás közepette. Egy pillanatra belesajdul a szívünk mások fájdalmába, aztán gyakran továbbmegyünk, mert tehetetlennek érezzük magunkat. Mit ér egy apró adomány, pár perc figyelem vagy egy-két jó szó a világ bajaihoz képest?
Ritkán kerülök olyan nagyvárosba, ahol úton-útfélen kéregetővel találkozom. És ha mégis, bizony ritkán adok neki pénzt. Segíteni másképp is lehet. A segítségnek apró, mégis nagy jelentőségű formái is vannak, hiszen embernek maradni néha annyit jelent, hogy nem fordítjuk el a fejünket...
Csepp a tengerben
Vegyük például az árvizek és más természeti katasztrófák károsultjait. Nem kell magunkra vállalni a kár helyrehozásátegy árvíz sújtotta övezetben. A mobilszolgáltatók megkönnyítik a segítségnyújtást. Igazán nem sok az az egy-két euró, amit egy SMS elküldésével adhatunk a végösszeghez, de sokat jelent, ha sok ember adja.
Emelem kalapom azok előtt, akik aktívan kiveszik részüket a homokzsákok töltésében, a fuvarozásban vagy az önkéntesek ellátásában. Nem tudom, milyen árvízkárosultnak lenni (nem is akarom), nyilván senki sem jókedvében telepedett le olyan helyen, ahol erre nagyobb az esély. Én még a hétvégi házak tulajdonosait is sajnálom (a miniszterrel ellentétben), mert rossz érzés lehet látni a kis vityillónkat, ahogy nyakig áll a vízben…
Az egészség a legdrágább!
A beteg ember tehetetlen. Hát még a beteg gyermek! A szociális hálókat elárasztják a különféle segítségkérések, fotók a betegről. Az ember szíve belesajdul… Aztán tovább görget, hiszen mindenkinek nem tudjuk megoldani az anyagi problémáit. Meg aztán kinek is utaljuk át azt a húsz-harminc eurót, amit rá tudnánk szánni? Vigyázni kell, mert egyre több a csaló, ezért azt tudnám ajánlani, hogy személyesen ismert rászorulónak, vagy hivatalos társulásokkal karöltve segítsünk (nálunk ilyen például a ludialudom.sk vagy a dobryanjel.sk).
Mélyen meghajolok a véradók előtt is. Az élethez szükséges legdrágább folyadék felajánlásával életeket mentenek, pedig azért nem olyan egyszerű dolog ez.
Pénz…
Mindannyian eljátszottunk már a gondolattal, hogy mire költenénk a pénzünket, ha nyernénk a lottón. Sokszor halljuk, hogy valaki nyereménye vagy fölös jövedelme egy részét eladományozza, felajánlja intézményeknek, kórházaknak vagy rászorulóknak. Ez egy szép gesztus. Eszembe jut egy teljesen átlagos család története, akik egész évben spóroltak, hogy három gyermekük a nyáron tíz napig táborozni tudjon. Látták, hogy ez a tábor jót tesz a gyerekeknek, ezért minden hónapban perselybe raktak egy bizonyos összeget, s egy rászoruló gyermeknek is kifizették a tábort, aki enélkül nem jutott volna el a Tátrába.
…és idő
Ez a másik, ami nagyon értékes a ma emberének. Van, aki pénz helyett az idejét szánja arra, hogy jobbá tegye egy embertársa életét. Gondolhatunk egészségügyben, táborokban, ruha- és ételosztó pontokon tevékenykedőkre. Az önkéntes tűzoltók mindig eszembe jutnak, amikor városunkban megszólal a tüzet vagy balesetet jelző sziréna. Olyankor ők otthagynak csapot-papot, s rohannak a szertárba beöltözni. Pedig az önkéntesek is (bármilyen tevékenységben is vegyenek részt) éppolyan emberek, mint bárki más. Családjuk van, munkájuk. Sokszor még anyagilag is hozzájárulnak, ha valamire szükség van a szervezetük működéséhez. Nem keresik a kifogásokat, hogy „segítsen, akinek van pénze, a kis fizetésünkből éppen alig él meg a saját családunk is”. S bizony mi is sokszor hangoztatjuk: És nekem ki segít? Ezzel el is van intézve, lelkiismeret megnyugtatva – segítsenek a gazdagok, hiszen mi sem vagyunk azok.
Koldusmaffia
Nem adok mindenkinek pénzt, aki rászorulónak néz ki. Sokan ugyanis nem maguknak, hanem másoknak gyűjtik a pénzt. Az összegyűjtött összegből pedig épp csak annyit kapnak, hogy éhen ne haljanak. Két történetem is van ezzel kapcsolatban. Az egyik egy közeli ismerősöm szomszédja, aki majdnem 30 éve nyújtogatja a markát az élelmiszerboltok előtt az apróért. Már ezerszer elkergették, rendőrt is hívtak; ilyenkor eltűnik egy kis időre (azalatt egy másik nagyváros boltja előtt szobrozik), majd visszatér, mintha mi sem történt volna. Este meg hazabuszozik, és leadja a sápot a gazdájának. Cserébe enni kap, és elalhat a fűtetlen nyári konyhában. (Valamikor az ő háza volt ez, csak az a fránya uzsorakamat…)
Másik: a római metró aluljárójában egy aprócska, bájos, 4-5 éves forma kislány táncolt, pörgött előttünk ócska kis szoknyájában, majd a markát nyújtotta. Mikor látta, hogy senkitől nem kap pénzt, odébb szaladt. Akkor vettük észre, hogy fal mellett áll az anyukája, nagy batyuval a hátán, s egy goromba alak valamit morog neki. A kislány tovább könyörgött, mire az egyik férfi olaszul odaszólt: Menjen el dolgozni az anyukád!
A kislány hatalmas barna szemét rászegezte a férfira, nem értette a szót, így anyukájához futott (akit már otthagyott a kétes kinézetű férfi). Románok – mondja az olasz. Megérkezik a metró, mindenki felszáll. Más állomáson próbálnak szerencsét. Az ember szíve elfacsarodik: milyen élete lesz annak a kisgyermeknek?
Nem ítélem el azokat, akik a kikönyörgött aprópénzből alkoholt vesznek! Megértem őket: már csak így, ezzel tudnak túlélni. Akkor nem érzik olyan nagyon az otthontalanság, a feleslegesség vagy a szeretethiány kínzó marását. A hajléktalanok NOTA BENE újságját Pozsonyban rendszeresen vásároltam. Mindig udvarias, kedves, szolid emberkékbe botlottam, akik alázattal nyújtották felém a műanyag tartót, hogy én húzzam ki a lapot. Ők nem értek hozzá. Soha semmilyen konfliktusom nem volt ezekkel az emberekkel, még könyvet is vettem tőlük. (Na, nekik is befellegzett a magas áfa miatt…)
Segíteni mindenkinek viszont nem tudunk, ezért ésszel, okosan kell dönteni. És ha mégis, valamilyen oknál fogva elfog az érzelgősség, és azért segítünk, mert megérinti a lelkünket egy sors, egy kép, egy történet: úgy is jó. Ott fent minden jó cselekedet számon van tartva.
