Tisztelt Szerkesztőség! Mindig arról beszélnek, a férfiak hogy kiszúrnak a nőkkel – írja egy kassai olvasónk – arról soha, hogy ez egyre inkább fordítva is igaz.
2005-ben nősültem – őszinte szerelemből. 33 éves voltam akkor, már érett gondolkodású férfi. Mérnök vagyok, jól keresek – 31 éves kedvesemmel együtt úgy éreztük, tényleg itt az ideje a családalapításnak.
Már nagyon vágytam az apaságra. Hívő keresztény családból származom, és habár én már nem járok templomba, ezt az értékrendet igyekszem követni. Én úgy érzem, mindent megtettem feleségemért. Munka után hazajártam, a pénzt hazaadtam, illetve együtt költöttük el, és mivel eléggé házias vagyok, besegítettem a házimunkába is.
Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van közöttünk, soha nem hallottam tőle panaszt. Egy év múlva aztán boldog hírrel örvendeztetett meg: gyermeket várt. A kilenc hónapig végig mellette voltam, arról álmodoztam, milyen szép lesz majd, ha megszületik a kicsi – első gyermekem. Egy kicsit csodálkoztam rajta, hogy a feleségem nem enged magához a terhesség ideje alatt – de naivan elfogadtam azt az érvet, hogy félti a gyereket. Hogy nem papás szülés volt, hanem inkább az anyósomat vitte be magával, sem rajtam múlt.
A gyerek megszületése hatalmas öröm volt a számomra. Amikor csak lehetett, rohantam haza, büszke voltam, hogy fiam született.
A feleségem azonban kezdett egyre furcsábban viselkedni. A szüleim például, akik már szintén nagyon várták a baba érkezését, hiszen az első unokájuk és már hatvanon túl vannak, hat hétig a kezükbe sem foghatták, csak a szoba másik végéből nézegethették, nehogy fertőzést kapjon a kicsi. Én is mindent rosszul csináltam, a feleségem egyre hisztisebb és hisztisebb lett. Türelmes voltam – gondoltam, az egész csak a szülés utáni stressztől van. Aztán egy szép napon – a baba alig volt két hónapos volt – arra mentem haza, hogy üres a ház. Csak egy levelet találtam az asztalon – miszerint nem lehet velem együtt élni…
Azóta pokol az életem. A gyereket, akire annyira vágytam, elvették tőlem. Kéthetente egyszer láthatom, mivel még nagyon kicsi, természetesen az anyjával együtt, aki azóta sem adott magyarázatot semmire. A szüleimet nem engedi be magához, az unokájukról csak rosszul sikerült fényképeket küldözget emailen… Úgy érzem magam, mint egy tenyészállat: csak arra kellettem, hogy megcsináljak egy gyerekeket – és hogy persze fizessem a tartásdíjat.
Üdvözlettel: P. Zoltán
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
