A Sobieski-Szeiff család leszármazottai ma elsősorban Pozsony, Dunaszerdahely, Győr és Budapest környékén élnek. Dr. Győrszigeti Szakács Lajos, Szentendrén élő történész, katonatiszt 22 éven keresztül kutatta családfáját.
– Én és testvéreim Sobieski meséken nőttünk fel – mondja a történész úr. – Édesanyám lefekvés előtt gyakran mesélt nekünk a nagy lengyel királyról és hadvezérről, aki az ősünk volt. Engem egyre jobban érdekelt családunk története. A családunkban rengeteg újságcikk, birtok-, keresztlevél és más irat halmozódott fel. Hatalmas volt a rendetlenség – nemcsak az asztalfiókokban, hanem a fejekben is… 18 évesen tudatosult bennem, hogy itt valamit tenni kell. Úgy döntöttem: minden iratot összegyűjtök. Magam sem hittem, hogy ezzel 22 éves kutatómunkának látok neki.
A Sobieski-Szeiff címer
– Milyen lépésekben göngyölítette fel családfáját?
– Először is rendszereztem, esetenként lefordíttattam a családunkban fellelhető anyagokat. Már ez hatalmas munka volt. Aztán ezen iratok alapján elindultam az egyes plébániák, anyakönyvi hivatalok, levéltárak felé. Magyarországon, Lengyelországban és Szlovákiában mindenütt segítő kezekre találtam: lassan kibontakozott előttem a családunk története. Mintegy 800-900 ősömről (12-14 generáció) és 200-300 élő leszármazottról volt ismeretem (ez körülbelül 70 ma élő családot jelent). A végén már a házam minden szegletében Sobieski-Szeiff feljegyzések hevertek… A sok papírfecninek végül sikerült valamiféle formát adnom: a témáról 1000 oldalas disszertáció, egy kandidátusi értekezés született meg. Könyvem első felét szinte teljes mértékben a különféle genealógiai táblázatok alkotják.
– Hogyan lehet ilyen hatalmas adathalmazt rendszerezni? Hogyan kell praktikusan elkészíteni egy genealógiai táblázatot?
– Többféle táblázat létezik, amelyek közül a genealógusok kettőt részesítenek előnyben: a leszármazási és az őstáblázatot. Én mindkettőt elkészítettem. A leszármazási táblázat lényege, hogy kijelölünk egy őst – adott esetben Sobieski Jánost. Megnézzük, kik voltak a gyermekei, aztán azoknak a gyermekei és azoknak a gyermekei és a többi. Ha mindezt papírra vetjük, egy piramis bontakozik ki a szemünk előtt. (De megcsinálhatjuk egyszerűsítve, azaz egyenes ágon is, csak ránk vonatkoztatva, kihagyva minden testvért, rokont.) Az őstáblázat esetében éppen fordítva járunk el. Saját magunkból indulunk ki, aztán folytatjuk szüleinkkel, nagyszüleinkkel, dédszüleinkkel, ükszüleinkkel. Ekkor egy fordított piramist kapunk. Természetesen ilyen távlatban – 12-14 generáció – lehetetlen a család minden tagját felkutatni. Maguknak a táblázatoknak az elkészítése sem egyszerű. Én egy A4-es papírra három generációt rajzoltam le, értelemszerűen kapcsolódva az előző laphoz.
Sobieski János 1674 és 1696 között a lengyelek utolsó nagy nemzeti királya volt. Nevéhez hatalmas, a törökök ellen vívott győzelmek fűződnek – nemcsak Lengyelországban, hanem hazánkban is. Halála után fiait üldözték. Egyik fia, János Mihály Győrben talált menedékre. Itt nevelkedett fel, nevét Szeiffre változtatva. Leszármazottai jelenleg Győr, Pozsony, Dunaszerdahely és Budapest környékén élnek.
– Kutatásai során, gondolom, nem csak évszámokkal találkozott…
– Természetesen nem. Lassan-lassan felsejlettek előttem a legfőbb családi jellemzők – szellemi képességeink, lelki adottságaink. Egyik ősöm például egy harc során átlőtt lábbal és vállal, vértezetben beleesett a kavargó Visztulába. Hatalmas fizikai ereje lehetett, mert szó szerint megúszta. Meglepett az is, amikor arról olvastam, hogy Sobieski János hadvezér azt kérte a feleségétől az egyik hadjárat során, hogy küldjön már neki egy festőkészletet, hogy addig se unatkozzon, amíg várakozik az ellenségre… Megértettem, hogyan lettünk a lengyel Sobieskiből magyar Szeiffek.
Szakács Lajos
– Ez is érdekes történet lehet…
– Sobieski János választott lengyel király volt. (Lengyelországban a királyság nem öröklődött.) Sobieski azonban dinasztiát akart alapítani. Ezért aztán halála után üldözni kezdték a fiait. A két nagyobbat börtönbe záratták, a legkisebbiket, János Mihályt azonban sikerült Magyarországra menekíteni. Egyértelmű volt, hogy nevet kell változtatni. A Sobie név szablyát jelent, ők pedig generációkon keresztül hatalmas törökverők voltak. Talán ezért esett a választás a Szeiff névre, amely a szablya török megfelelője. Mi ennek a János Mihálynak vagyunk az egyenes és oldalági leszármazottai. A család az évszázadok alatt elmagyarosodott.
– Egyenes és oldalági leszármazott. Mi a különbség?
– Ma már semmi, hiszen a biológia nem ismeri a feudális jogokat. A huszadik század előtt viszont volt jelentősége, hiszen a vagyont mindig az elsőszülött fiú örökölte (ez az egyenes ág). A többieket neki kellett kifizetnie. De ez ma már nem érvényes: nincs különbség az utódok között.
– Az Ön őse egy nagy uralkodó. Mi történt a hatalmas királyi vagyonnal?
– Sajnos, szinte semmink sem maradt, ugyanis a 19. század második felében Csejtey Eleonóra dédöreganyám (talán az utolsó Csejtey) igazi dzsentri módjára majdnem mindent elherdált. Pozsonyban, Dunaszerdahelyen és Bécsben voltak szállásai, emellett egy csomó bérlakása és birtoka, amelyeket szinte egytől egyig elmulatott, eljátszott. Így a 20. század elejére az alsó középrétegbe kerültünk. Ez a társadalmi rajzolat kisebb-nagyobb eltérésekkel ma is megmaradt – mind a hetven családban.
Többségében értelmiségiek vagyunk. Sok közöttünk a tanár, pap, geográfus, agrármérnök, de tisztességes kétkezi munkás és – Sobieski János génjeit örökölve – magas rangú katona is. Jómagam is az vagyok, de az öcsém és unokaöcsém is. Ezért számomra Sobieski János mint katona (hadvezér) is nagyon fontos. Nem véletlen, hogy disszertációm másik részében az ő magyarországi hadjárataival foglalkozom.
– És melyek azok a vonások, amelyek jellemzőek a Sobieski-Szeiff családra?
– Többnyire makacs, energikus, öntörvényű emberek vagyunk. Jellemző, hogy széles az érdeklődési körünk, mindenhez szeretünk egy kicsit konyítani, autodidakta módon elsajátítani. Családom tagjainak nem okoz gondot egy házi csillagvizsgáló, egy napóra vagy más, érdekes szerkezet megalkotása. Szeretünk filozofálni az élet nagy dolgairól, de írogatni, festegetni is. Környezetünk számára gyakran afféle csodabogarak vagyunk. Jellegzetes a humorunk, „savanyújóska” nem nagyon akad közöttünk. Érdekes: ahogy megismerkedtem a többiekkel, szinte azonnal egy húron pendültünk.
– És fizimiskájuk alapján is egymásra ismertek?
– A legtöbb esetben igen. Azt mondják, a gének hetedíziglen öröklődnek. Mikor egyik, Amerikába elszármazott rokonommal először találkoztam, körülbelül 200 méter távolságból egymásra ismertünk. Én a nagybátyjára, ő pedig a nagyapámra hasonlított… Ő is a mi kutyánk! – szokták mondani. Vagy egy másik érdekes eset: egyik nőrokonom egy skóciai utazása alkalmával nagyon hasonlított egy vár 18. században élt úrnőjére (pontosabban a róla festett arcképre). Nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, míg ki nem derült: az úrnő ősének, Sobieski Jánosnak az unokája.
Az „ősanya“: Maria Kazimiera, Sobieski János felesége
– Az őseiről szóló igaz történetek megváltoztattak Önben valamit?
– Két dolgot emelnék ki. Megszerettem a történelmet. Megtanultam tisztelni a magyar nemességet. Megértettem, hogy nem voltak mindnyájan Pató Pál urak, mint ahogy azt nekünk a szocializmusban tanították, hanem ellenkezőleg: hazájukért sokat tevő, alkotó réteg volt. Noblesse oblige – a nemesség kötelez, szokták mondani, és én ezt a gondolatot a magamévá tettem. Mindez helyrehozta az identitásomat, megértettem a helyemet a nagy családi, és ezáltal nemzeti folytonosságban.
A rendszerváltozás óta ismét kedvelt téma a családkutatás. Egyre többen keresik a „kutyabőrt”, de sokan nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. A családkutatás hosszadalmas, bonyolult és fáradságos munka – az eredmény viszont sokszor bizonytalan kimenetelű, mert tudás és ismeret, valamint kitartás és szerencse kell hozzá. Ha mégis úgy döntöttünk, nekilátunk, akkor a következő tanácsokat adhatjuk:
Kezdjük a kutatást otthon. Kérdezgessük nagyszüleinket, idősebb rokonaikat, nézzünk utána a családunkban található iratoknak. Ha arra vagyunk kíváncsiak, kik voltak az őseink, nem árt leírni azt sem, milyen emberek voltak. Ezzel többet nyerhetünk, mint a születési és halálozási adathalmazzal.
A következő lépésben keressük meg az egyházi és állami anyakönyveket. Itt nem árt tudni a következőket: (A történelmi) Magyarországon a legkorábbi két anyakönyv a soproni evangélikus (1624) és a kőszegi katolikus (1633). A többi településen az anyakönyvezés csak a 18. század elejétől indult, így általában a családfákat is eddig lehet visszavezetni. Az állami anyakönyvezést 1895-ben vezették be. Szlovákiában az összes település anyakönyvi kivonatait egy pozsonyi központba gyűjtötték össze.
- Könnyebb a dolgunk, ha családfánkban nemesre bukkanunk. A nemesek ugyanis „kész“, levezetett családfával rendelkeznek, hiszen ezzel kellett bizonyítaniuk, milyen joguk volt a nemesi birtokhoz. Az ilyen családfa kincsesbányának tűnhet, de vigyázat: előfordulhat, hogy vagyonszerzés céljából őseink meghamisították azt…
- Ha őseink polgárok vagy parasztok voltak, sincs baj. Rájuk is találhatunk utalásokat, adatokat az adott helytörténeti kiadványokban.
Ma már sok érdekességet találhatunk az interneten is. Érdemes bepötyögtetni a „gugliba” azt a szót, hogy „családfa”, és máris rengeteg érdekes és kevésbé érdekes, fizetős és nem fizetős oldal áll a rendelkezésünkre. A következő oldalakat érdemes meglátogatni:
- www.csaladfa.hu
- családfa-generátor – www.oseim.hu
- www.myheritage.hu
- www.radixindex.com
Azt azonban tudomásul kell venni, hogy az internetes őskutatás inkább kellemes szórakozás, ámde ha komoly munkát akarunk végezni, akkor előbb-utóbb el kell látogatnunk a levéltárakba.
