Testimesék

Annyit gondolkozunk azon, vajon mi lehet velünk a gond, mit ronthattunk el – és a megoldást a külvilágtól várjuk. Pedig valaki más is becsatlakozna a beszélgetésbe. Ez a valaki pedig nem más, mint a saját testünk. Nagy Lívia (Budapest) szomatikus és traumaalapú konzulenssel beszélgettünk.

Nagy Lívia három és fél évig eszkortként dolgozott (kisgyermeke volt, egyedül nevelte). Ez adta az alapot ahhoz, hogy elkezdett az intimitással foglalkozni. Mély érzésű ember, s mentálisan megviselte, hogy csak használta a testét. Ezért keresni kezdte a gyógyulás útját. Képzéseket, iskolákat, workshopokat keresett, hogy tanuljon. Első workshopjára Dublinba ment, egy elismert amerikai szomatikus szexológusnál tanult, dr. Betty Martinnál. (Lívia akkor még külföldön élt.) 2016-ban, mikor hazaköltözött, térségünkben még senki sem foglalkozott szomatikus és traumaalapú módszerekkel, így úttörő volt. (www.testimesek.hu)

– A tisztázás érdekében: mit jelent a szomatikus terápia?

– A szomatikus terápia testalapú terápiát jelent, a testben tárolt blokkok vagy feszültségek feloldására szolgál. A kiindulási pont, hogy minden a testben tárolódik. A fő kérdés ilyenkor mindig az, hogy hogyan tudjuk felszabadítani a testet. Én hiszem, hogy minél szabadabb a testünk, annál szabadabban áramlik minden: az életünk, a karrierünk, és persze az intimitásunk. Állandóan döntünk, gondolkodunk, a fejünkben vagyunk jelen, a testünket pedig kihagyjuk az egészből, nem figyelünk az általa küldött jelzésekre. Fontos, hogy tudjunk kapcsolódni a saját testünkhöz.

– Traumákkal és elakadásokkal foglalkozol. Milyen testi jelei lehetnek a blokkjainknak? Mi segítheti a feloldást?

– A fascia, a kötőszövet izompólyaként behálózza az egész testet, olyan, mint egy neo­prém ruha, védőpajzs; s közvetlen kapcsolatban van az idegrendszerrel. Ha letapad, az fájdalmat okoz, az áramlás megakad. A fasciális elakadások kezelésére a MER – kötőszöveti lazító és energetizáló – masszázst alkalmazom, ezen kívül pedig nagy hangsúlyt fektetek a légzésre. Egyáltalán nem mindegy, hogyan veszünk levegőt: egy-egy szituációban a légzésünk árulkodik arról, mit érzünk. Továbbá alkalmazom az IFS – belső családrendszer – terápiát is, amely a pszichét különböző énrészekre és selfre – önvalóra – osztja. A self a mag, ami képes a belső részek vezetésére. A kliens megismeri és meggyógyíthatja a self segítségével a sérült vagy szélsőségesen viselkedő részeit. Tipikusan a mellkas és a rekeszizom, a torok, valamint a medence azok a testrészek, amelyek árulkodóak lehetnek. Ilyenkor nyomást érzünk a mellkasunkon, sekélyesebbé válik a légzésünk, torkunkban érezzük a gombócot – a nőknél pedig a medence lehet az elakadások tárolója. Nem véletlenül küszködnek annyian nőgyógyászati problémákkal. 

Megtanultuk elvágni a lelkünket a testünktől. Ez azt a paradox szituációt eredményezi, hogy képesek vagyunk érzelmek nélkül szeretkezni – és nem szeretkezni, miközben elárasztanak az érzelmek...

– Ha egy picit visszatérünk a gyermekkorunkba, mi vált ki a testünkből fájdalmasabb reakciót? A megtörtént vagy a nem megtörtént eseményekből származó trauma?

– Minden tudás és tapasztalás a múltunkból származik. Miattuk (is) olyan dolgok miatt aggódunk, amelyek nem is biztos, hogy a jövőben meg fognak történni. Elsősorban azt kell felmérni, hogy érdemes-e egyáltalán aggódni, pánikolni. Nem is biztos, hogy az adott szituációra reagálunk, csak épp a testünk, az idegrendszerünk valamikor megtanult valamit, s most ahhoz nyúl vissza. Amikor a reakció nem passzol, akkor a múltból eredő információkat használjuk. A túláradó energia, valaminek a „túlcsinálása” például jelezheti, hogy valamivel nem akarok szembenézni, valamit nem veszek figyelembe, mert az túl fájdalmas lenne számomra. Ezért elterelem a figyelmemet, akár túl sok munkával, akár telefonozással. A másik tipikus jel a lefagyás: érzéketlenné válok, hogy ne kelljen a problémámmal foglalkozni, mintegy „lekapcsolom az idegrendszeremet”. Hasonló reakció az alvás: átveszi a kontrollt a félelmem, s inkább elalszom, mintsem próbálnám megoldani a gondomat.

– Másképp jelennek meg a megakadások a nők és a férfiak életében? 

– Az elakadások mindkét nemre jellemzőek, csak más módon. Például a férfiaknál is megjelenhet a medence blokkoltsága, mikor nem áramlik szabadon az energia. Náluk ez a szexualitásra hat ki, a nőknél pedig egészségügyi problémákhoz vezethet, inkontinenciához, a szervek előreeséséhez és a többi. Viszont a nőkre jellemzőbb, hogy alárendelődnek, elfojtanak bizonyos reakciókat, magukra veszik az áldozat, a „kislány” szerepét, s ebből az üzemmódból kommunikálnak. Amire a férfinak persze az lesz a válasza, hogy ő, a férfi nem elég jó, ő nem tud eleget és elég jót teremteni. 

– Tudjuk, hogy a férfi is manipulál, nem csak a nő...

– A férfiak inkább narcisztikus zavarokkal küzdenek, az önfontosság, a csodálat kényszeres igényével, a nők pedig a „szegény én” funkciót kapcsolják be. A spektrum két végletéről van szó, de a módszer ugyanaz. Fontos a szembenézés, hogy felismerjük, kik vagyunk és hogyan élünk, hisz a körülményeinket mi magunk teremtjük meg, a mintákat is együtt működtetjük.

– Mit tudunk tenni annak érdekében, hogy változtassunk a berögzült válaszokon?

– Nem kell egész életünkben szenvedni. Fontos változtatni, másként mindig ugyanoda esünk vissza. Ilyenkor kerül képbe, hogy mit láttunk otthon, édesanyám miként viselkedett nőként, édesapám miként viselkedett férfiként. Vizsgálni kezdjük az önbecsülésünket, azt, hogy mennyire ismerjük és szeretjük magunkat. Ilyenkor sokan átmennek a túlzó spiritualitásba, viszont elmarad a megérkezés a testbe. Pedig ahogy változik a testünk, úgy alakul át az elménk: vagyis ez vice versa, oda-vissza is igaz. A testet nem hagyhatjuk ki semmiből, hiszen a testünkben élünk.

– Miért olyan gyakori, hogy a saját testünket kevésbé értékesnek ítéljük meg, mint másokét?

– Mindig meg kell vizsgálni, hogy honnan eredhet ez az érzés. Ha jóban vagyunk magunkkal, ha tudjuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit akarunk, az magabiztossá tehet bennünket. Nem a mi felelősségünk, hogy gyermekkorunkban mihez szoktattak bennünket – de ahogy most élünk, az már a mi térfelünk. Sajnos, sok ember nem akarja magára venni ezt a felelősséget, inkább kifelé nézeget, és a külvilágban keresi a visszaigazolást. Pedig minél inkább hallgatok a megérzéseimre és a testemre, annál inkább jóban leszek magammal. Az én belső tartásom a fontos, nem az, hogy ki mit mond, hogyan ítél. Nem vagyunk megoldandó problémahalmazok. Rengeteg az elvárás felénk, éppen ezért fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal.

Nőként még mindig úgy vagyunk kondicionálva, hogy akkor jó a szexualitásunk, ha a férfinak jó. Férfialapúan vagyunk beállítva: még mindig a férfi mondja meg, hogy milyen legyen a szex. A nők többsége nem tudja, hogy mi a jó neki, s kérheti-e azt.

– A szomatikus terápia tárgya a szexualitás is és az intimitás is. Mennyire vagyunk tisztában a kettő közti különbséggel?

– Az intimitás nem az ágyban kezdődik. Esther Perel mondta, hogy az erotika a szexualitás művészete. Az intimitás viszont a mindennapi apróságokról szól, arról, hogyan viselkedem a másikkal szemben, miként jutunk el az együttlétig, milyenek az előzmények. Sajnos, mikor a szexualitást tanuljuk – ha egyáltalán tanuljuk –, általában férfialapúan tesszük. Az van benne a kollektív tudatban, hogy a szexualitásunk akkor jó, ha a férfinak jó. 

– Ebből fakad a nő alárendelődése is?

– Igen. Ámde ez így hamis! Az intimitás női princípium, s ha a férfiak végre elismernék, mennyire más tud lenni az együttlét, ha a nő biztonságban érzi magát, akkor egészen másképp viselkednének velük szemben. Viszont ez a nők ügye is: a nők ugyanúgy részt vesznek a játékban, amikor a gyermeteg, játszmázós viselkedéshez folyamodnak. Szintén Esther Perel, a mostanság nagyon kedvelt belga származású pszichológus mondta: Mutasd meg, hogy szerettek, s én megmondom, hogy szeretsz-e, vagy csupán szeretkezel!

– Az érzésekre gondolt, amelyek ilyenkor elárasztják az embert?

– Az idők során megtanultuk elvágni a lelkünket a testünktől. Ez azt a paradox szituációt eredményezi, hogy képesek vagyunk érzelmek nélkül szeretkezni – és érzelmekkel telítetten nem szeretkezni. Nem merünk százszázalékosan szeretni, sőt, még ötvenszázalékosan sem, mert azt tanultuk meg, hogy az érzelmek megélése veszélyes pálya! 

– Egyáltalán beszélgetünk erről egymással?

– Az intimitás és a szexualitás mindig páros játszma! Egyedül nem lehet szeretni. Ezért megdöbbentő, hogy mennyire nem beszélgetnek egymással az emberek. Sem szexuális, sem egyéb témában nem akarják vagy nem tudják kifejezni az igényüket, mert az van a fejükben, hogy ilyesmiről nem illik beszélni. A másik fél viszont nem gondolatolvasó. Igazság szerint nincs egy fejlett szexuális kultúránk. Az örökös feszültségek elakadásokhoz vezetnek, melyek később testi jeleket produkálnak.

A nő állt mindig az érzékiség középpontjában. Ez az idők során eltűnt. Maradt a játszmázás, sokszor a megjátszás. Pedig a nőnek van szexuális hatalma, ereje és energiája is. Csak éppen elfelejtette.

– Mekkora szerepet játszik ebben a szégyen?

– A szégyen nagyon mélyen belénk van kódolva. A legrosszabb, hogy a mély valónkat tagadja: azt szégyelljük, akik vagyunk. Attól félünk, ha kiteregetjük a lapjainkat, akkor elutasítanak bennünket, mert kevesek vagyunk, nem vagyunk elég jók. Óriási belső frusztrációhoz vezet, ha soha nem vállaljuk fel magunkat. A fájdalom csak akkor múlik el, ha beszélünk róla, ha kimondjuk. Minden kapcsolódásnak a kommunikáció az alapja. 

– Milyen lépéseket tehetünk afelé, hogy jobban megértsük a testünket?

– A testünk érez. Pont ezért tiszteljük a testünket, és hallgassuk meg! Figyeljünk a jelzéseire, ne utasítsuk el! Lassuljunk le, álljunk meg, amikor érzünk valamit. Próbáljuk meg összegezni az érzéseinket, akárcsak a nap végén. Merjük a saját életünket élni!

Bóna Friderika