Szép élmény a szülés

Elmesélem a szüléstörténetemet, ami megváltoztatta az életemet... Mondják ma a nők, s el is mesélik. Jól sikerült szülésről kevesebbet hallunk, mint traumatikusról, pedig az előbbi ad erőt, abból táplálkozhatunk. Viszont derűlátóak vagyunk, bízunk abban, hogy mi, huszonegyedik századi nők mások tapasztalataiból is tudunk meríteni, s a jövőben majd merünk választani: testhelyzetet, dúlát. De választhatjuk akár a császármetszést is (mert nem bízunk az erőnkben), vagy mert nem szeretnénk szenvedni. Mindegyik választás rendben van, csak ne tévesszük szem elől a kompetenciaélményt, amelyik kimondja: A nő igenis tud szülni! Így vagy úgy.

Nem szeretnék senkit elriasztani a történetemmel, mert valóban szép élmény a szülés. Egy új élet kezdete. A csoda pedig maga a világra vajúdott, műtött vagy császármetszéssel kiemelt gyermek. Az életed onnantól kezdve már nem csak a tiéd, meg kell osztanod azzal a pici jövevénnyel, aki sötét szemével és pufók arcával rád néz először. Az idő megszépíti az emlékeket, de az elszenvedett trauma bevésődik. Ha másért nem, azért, mert naponta tükörbe nézünk, és a testünk magán viseli az életadás fizikai jeleit (striák, lógó pocak, szétvált hasizom).

A véghajrá 

A harminckilencedik hétbe lépve még a téli szemeszterből elmaradt vizsgáimat próbáltam letenni, miközben akkorára dagadtam, mint egy óriáspingvin. Az már csak hab volt a tortán, hogy pár méter séta után totyogtam és fulladtam, mintha maratont futottam volna. Valószínűleg a hízásnak és az iskola miatti folyamatos stressznek (be akartam fejezni az utolsó évemet) volt köszönhető, hogy a terhesség végére teljes ágynyugalomra ítéltek terhességi tachycardia (szapora szívverés) gyanújával. Azontúl betartottam az orvosi utasításokat, és hála iskolai oktatóimnak, akik elnézték nekem, hogy nem veszek részt a jelenléti oktatásban, az állapotom nem romlott tovább. A vizsgáimat kitűnőre teljesítettem, s nagyon igyekeztem, hogy még jusson időm a diplomamunkámra.

Esténként hozsannákban kértem segítséget a babámtól: Lécci, bírd ki még egy ideig. Szegény kislányom komolyan vehette a kérést, mert semmi jelét nem mutatta, hogy istenke szabad egére kívánkozna. A 41. hetet tapostam, mikor az orvos ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy terminustúllépés miatt be kell feküdnöm szülésindításra. Úgy látszik, ezek után a kislányom meggondolta magát, mert aznap este eltávozott a nyákdugóm. Viszont a magzatvíz még nem indult szivárgásnak. Annyit akkor már tudtam, hogy a legtöbbször a magzatvíz elfolyásával kezdődik a vajúdás. A magzatburok megreped, mintegy jelzi ezzel, hogy a baba készülődik. 

A vajúdás

Hajnali 1 óra volt, és arra ébredtem, hogy görcsölök. Tudtam, mit jelent ez, mert ilyet eddig nem éreztem. Ezek bizony nem jósló fájások voltak. Egyre erősebb méhösszehúzódásaim voltak, de még bírtam. Tágul a méhszájam, gondolkodtam hangosan, de otthoni körülmények között nemigen tudtam ellen­őrizni, hogy milyen mértékben. Felébresztettem a férjemet, de mivel a magzatvíz még nem ment el, kivártuk a reggelt. A nap lassan felkúszott az égre, mi meg beültünk az autóba: irány a kórház.

Férjem felkísért a 10. emeletre a szülészetre, majd indult a röntgenosztályra, ahol asszisztensként dolgozott. Egyre erőteljesebbek lettek az összehúzódások, szóltam is az orvosnak (nem volt fogadott orvosom), hogy hajnal óta rendszertelen fájásaim vannak. Az orvos megvizsgált, két tappancsot rögzített gumiszíjjal a pocakomra: az egyik a baba szívhangjait monitorozta, a másik a méhtevékenységet figyelte.

A végén kijelentette: ezek csak fantomfájdalmak. Nincs tágulás, a gép fájdalmat sem mutat, de szóljak, ha a fájások valamilyen rendszerben érkeznek, s akkor ismét megvizsgál. Ezzel elengedett, de még hozzátette, hogy menjek vissza a szobámba, mert az „indukcióra”, vagyis a szülésindításra csak holnap kerül sor. Kis híján elsírtam magam, mert én bizony fájtam. Mérni nem tudtam az időintervallumokat, de erősnek ítéltem meg a fájásokat, olyannyira, hogy semmi kétségem nem volt a vajúdás elindulásáról.

Bementem a szobába, ahol még három lány várakozott rajtam kívül. Akkor még nem tudtam, hogy a szülések negyedét manapság mesterségesen indítják. Ők már egy hete ott voltak és azt mondták, hogy azóta minden nap kapnak injekciót. (Nem tudták megmondani, hogy mifélét és mi célból.) Nem sokkal később hozzám lépett a nővér, én is kaptam szurit, de hiába kérdeztem, hogy ez mi volt, annyit válaszolt csak, hogy: Ez az előírás. Dél tájékán engedélyt kaptam, hogy lemehetek a férjemhez, míg el nem érkezik az esti vizit.

A fájások egyre erősödtek. Minden pozitúra fájdalommal járt, olyan erővel szorítottam a férjem kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim. Kezdtem fáradni, a férjem felkísért, hogy az ügyeletes orvos megvizsgáljon. Az orvos ezúttal is kijelentette, hogy a szenzorok nem mutatnak semmit. Igen ám, de mindössze öt percet töltöttem a gépen, a fájdalmak pedig rendszertelenek voltak, hol percenként, hol tízpercenként jelentkeztek. Először dühös voltam magamra, hogy ennyire nem szabályosan „működöm”, majd később elbizonytalanodtam. Tényleg ennyire „nyafka” macska volnék? (Anno a kosárlabdapályáról törött lábbal hazasétáltam. Ez semmit nem jelent?)

A férjem várakozásban, én fetrengve

Este kilenc óra volt, én pedig már hajnal óta fájtam. A szobatársam – akinek már van egy gyereke, s aki szerint a vajúdás pontosan így néz ki – nógatott, hogy szóljak a nővérnek. A végén kezébe vette az irányítást, de a nővér őt is eltanácsolta, mondván, hogy a doki jobban tudja. Ezek kósza fantomfájdalmak, csak az agyam generálja a görcsöket. Szobatársam bűnbánó arccal slattyogott vissza. Intettem neki, hogy semmi baj, mire azt tanácsolta, zuhanyozzak le meleg vízzel, neki az segített. Szedelőzködni kezdtem, közben pánikoltam: Ha ilyen a fantomfájdalom, akkor milyen lehet a szülés? 

Folyamatos telefonkapcsolatban álltam a férjemmel. Elpanaszoltam neki, hogy senki nem hisz nekem, és hiába zuhanyzom meleg vízzel, hiába igyekszem természetes fájdalomcsillapításként „átlélegezni” a fájásokat, semmi nem használ. Mivel egy kis drámáért nem kell a szomszédba mennem, a végén kiabálni kezdtem a nővérszoba előtt: Nem látják? Szülni fogok! Szülni fogok! A nővér visszakiabált: Ha megint megnézem azt az átkozott NST*-t, akkor abbahagyja a zaklatásomat? Hagy végre aludni? Megkönnyebbülten bólintottam, nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Rám rakta az érzékelőket, elkaptunk egy erős méhösszehúzódást. Kigúvadt szemmel nézte a hatalmas görbét, majd habogni kezdett: Azonnal a vajúdóba! Maga mindjárt megszül! Én összefüggéstelenül motyogtam: hát nem ezt hajtogatom már reggel óta?! Mindenesetre hívtam a férjemet, hogy „itt az idő”. 

NST: A vizsgálatot non-stressz tesztnek hívják, a gépet pedig kardiotokográfnak.

Nem tágul, hagyjuk!

Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. A vajúdóban megvizsgált a szülésznő, és azt mondta: Ó! Hisz még nem folyt el a magzatvíz, nem is tágul. Mit akar?! Nem lesz itt gyerek. Még csak az út elején van! Éjjel 11 óra volt, én megint elsírtam magam. Mikor lesz ennek vége? Miért hiszi mindenki, hogy találgatok a vajúdásomról? Arra sem maradt erőm, hogy átkússzak a szobámba. Sírva hívtam a férjemet, hogy téves riasztás volt. Ez a kicsi lány csak nem akar megszületni! Hajnali háromkor aztán pukkanás, elöntött a magzatvíz. Éreztem a baba fejét a két lábam között... Szóltam a férjemnek, hogy elindult, és a nővérnek, hogy: Nini, érzem a fejét...

Megvizsgáltak, aznap immár hatodszor, majd átkísértek a szülőszobára. Biztattak, hogy nyomjak, ha jön a fájás... De nekem már nem volt erőm nyomni. Hiába próbáltam a kitolásra koncentrálni. Hősiesen küzdöttem, de hiába. Addigra megérkezett a szülész. Motyogott valamit az orra alatt, de nem hallottam, hogy mit. Az orvos egyszer csak kijelentette, hogy baj van. A baba elakadt a szülőcsatornában: vagy kitolom, vagy megfullad. Addigra már ott volt a férjem, átölelte a derekamat, tartotta a testemet, és szorította a kezemet. Szerelmem, gyerünk! Ez az utolsó esélyünk! Meg tudod csinálni! 

Én ekkor már csak azt akartam, hogy vége legyen. 28 órája szenvedtem, senki nem segített, nem maradt energiám. Magamra hagytak... Sajnáltam magam, szenvedtem, mint egy állat, de a férjemre támaszkodva még egyszer (utoljára) megpróbáltam. A doki tudta, hogy ebből már nem lesz semmi. A két nővér jobbról és balról könyökölt a hasamba, ő elölről húzta a kislányom elakadt fejecskéjét, én pedig a maradék hangyányi erőmmel erőlködtem. A kislányom kibújt. Nem vágták át a gátat, hogy megelőzzék a repedést (a doki utólag elnézést kért), ezért a csiklómtól a végbélnyílásig végigszakadtam. Pontosan 4 óra 50 perc volt. A férjem sírt, én is sírtam, a kislányunk is sírt (hála az égnek). A nővérek rám fektették, meggyötört volt a kicsi arca. Ő is küzdött. Úgy küzdött értem, ahogyan én érte. Csodálatos pillanat volt, mikor megéreztem a testét a testemen. Tudta, hogy jó helyen van, s én is tudtam, hogy mindennél jobban fogjuk szeretni őt. Sokkal jobban, mint saját magunkat. 

Egyszer csak az orvos kiabálni kezdett. ELVÉRZIK! ELVÉRZIK! Huss, lekapták rólam a lányomat és elvitték. Éreztem, ahogy a fonalat áthúzzák a rétegeken, a tű beleváj a bőrömbe, borzasztóan fájt... Az orvos szúrt és húzott, szúrt és húzott, a férjem meg csak mondogatta, hogy mindjárt készen vannak. Lehunytam a szemem. A rohadt életbe, kicsúszik belőle a cérna, annyira vérzik. Nem bírom összevarrni.

Fájt, de még jobban fájt, hogy ezt a férjem is meghallotta. Én akkor már tudtam, hogy minden jó lesz, de ő csak azt látta, hogy az orvos hasztalan küszködik. Látott már kis híján elvérezni pácienst, de az nem én voltam. 

Harc testben és lélekben

Mire sikeresen „összestoppoltak”, már nagyon fáradt voltam. Az első napon nem tudtam felkelni. Infúzióban hozták a vérplazmát, hogy pótolják a vérveszteséget. Mire a szédülés elmúlt, a varratok miatt nem tudtam sem leülni, sem felállni. A gátseb még egy hónapon át fájt és húzódott. A szobatársam, aki császármetszéssel szült, sokáig hüledezett, hogy neki hasi műtétje volt, mégsem fest olyan ramatyul, mint én. (Ne kényeskedj, hisz neked természetes szülésed volt!) Minden mozdulat fájt, de még jobban fájt, hogy a kórházban nem vettek komolyan – a 22 éves csitrit látták bennem. 

Másnap alvadt vérdarabok kezdtek potyogni belőlem, a hasfalam elkékült, s alul olyan rondán férceltek össze, hogy nem hittem, a férjem valaha is rám néz még. Úgy éreztem, hogy elbántak velem. Rondának és haszontalannak éreztem magam. Azt mondtam, soha többé nem fogok szülni. Ennek ellenére másfél év múlva megint várandós voltam a fiammal, s másodszor is varrni kellett, hogy a gátszakadás miatt az eredeti anatómiai rétegeket úgymond helyreállítsák. A második szülésem már gyors lefolyású volt és sokkal könnyebb, mert akkor már tudtam, mire számíthatok, valamint hogy a kitoláshoz be kell osztani az erőmet. Ám a gátszakadást itt sem tudtam elkerülni. Akkor égett belém az a mondat, amit az orvos súgott oda a férjemnek: Apuka én összestoppolom, de ez sosem lesz már ugyanolyan! S közben kacsintott egyet. 

Na, így lehet egy anyát porig alázni.

Kocsis Emese