Az egész világ a gazdasági válságtól hangos. Mi lesz velünk? Elveszítjük a munkánkat, egy dollárért vehetünk majd házat, mint anno 1929-ben? Mit hoz a jövő, mennyit ér majd a pénzünk? Vajon megússzuk?
A pénzügyeskedések gazdasági válságot idéztek elő, és állami segítség nélkül a legnagyobb bankok egész sora menne csődbe.
Régóta tudjuk, hogy pénzt igazán jól csak pénzből lehet csinálni. Nem érdemes termeléssel vagy szolgáltatással bajmolódni. Akinek van pénze, vegyen rajta ingatlant, adja ki uzsorára, vagy vigye a tőzsdére. Aki pénzzel dolgozik, előbb vagy utóbb úgyis a tőzsdén fog kikötni. A különböző országok tőzsdéi, bankjai egyetlen pénzügyi pókhálóvá kapcsolódnak össze, amelyet ha az egyik pontján megrángatnak, a remegés az egész hálón végigfut. És a pókhálónak mindig ott a középpontja, ahol maga a nagy hasú pók ül! A Wall Streeten, New Yorkban. A világ szeme azt figyeli, hogy mi történik a Wall Streeten, és bizony volt is azon mit nézni, hogy az elmúlt 6-7 évben mennyi pénzt is csináltak (pénzből).
A sajtó az egész kialakult világgazdasági válságot, amelyben tömegek veszítik el munkájukat és otthonukat, egyetlen negatív főhős nyakába szeretné varrni. Úgy hívják: Alan Greenspan (magyar származású, de már Amerikában született). Ő volt az amerikai jegybanknak számító Federal Reserve elnöke, s egy tőzsdei válságot követően olyan gazdaságélénkítő program megvalósításába kezdett, amitől hirtelen nagyon sok szabad pénz jelent meg Amerikában.
A bankok azt a pénzt forgatják meg, amelyet a betéteseik elhelyeznek náluk. De ha egy bank jó üzletre lát lehetőséget, akkor kölcsönt is fölvesz más bankoktól, hogy azt is befektethesse.
És 2001-től kezdve az USA-ban az ingatlan bombaüzletnek számított, amiből a bankok nem akartak kimaradni! Olyan, rendszeres jövedelem nélküli vagy állástalan ügyfeleket is elkezdtek hitelajánlatokkal bombázni, akikkel korábban szóba sem álltak volna. Rávették az ilyen „másodosztályú” ügyfeleket, hogy magasabb kamatok mellett ugyan, mint az első osztályúak, de valósítsák meg életük álmát, és vegyenek saját házat. Fantasztikus ajánlatokat tettek, sokaknak évekig csak a kamatokat kellett törleszteni (a törzstőkét nem). Amerikában tehát akár nulla dollár kezdőtőkével lehetett ingatlanhoz jutni, és a törlesztést is csak két év múlva kellett elkezdeni! Az ingatlanárak eközben folyamatosan kúsztak felfelé. Tömegek vágtak bele álmaik megvalósításába.
Abban bíztak, hogy majd, évek múlva, mikor a magasabb törlesztést kell fizetniük, akkor ingatlanjukra (amely a felfelé kúszó árak miatt egyre többet ér) jobb feltétellel tudnak majd kölcsönöket felvenni. Tehát magyarán: kölcsönből törlesztik a kölcsönt, és egy kicsi még marad is.
Vagy egyszerűen abban reménykedtek, hogy néhány évvel később már valamilyen jól jövedelmező munkájuk lesz.
A bankok is boldogok voltak, hiszen magasabb megtérüléssel tudták kihelyezni a pénzüket, még ha kockázatosabb ügyfeleknek is. Az üzlet annyira jól ment, hogy óriási verseny alakult ki, és a bankok egyre „kreatívabb” megoldásokhoz folyamodtak. Csomagokat képeztek a már kihelyezett megbízható és rizikós ingatlanhiteleikből (amelyekbe másod-, harmadosztályú ügyfelek is kerültek), és ezeket ajánlották fel fedezetként újabb hitelek felvételéhez. És ami a legmegdöbbentőbb: a megfontolt pénzintézetek is bevásároltak ezekből a mesterségesen kreált javakból. Pedig azt se tudták pontosan, hogy mit kapnak!
A most kialakult válságnak pontosan ez a lényege. A tőzsdéken és pénzpiacokon kalandorakciók mindig is voltak. A mostani abban különleges, hogy ebbe a megbízható pénzintézetek is beszálltak. Hogy miért? Sokan kárhoztatják a bankárok pénzéhségét. Kritika éri a különböző nemzeti államok kormányait is, amelyek a bajba jutott bankok megsegítésére siettek – az adófizetők pénzéből. Sokak szerint hagyni kéne, hadd egyék csak meg a bankok, amit főztek. (Mert hát mikor fogja az állam a kisembert kisegíteni egy kis pénzinjekcióval, ha csődbe megy?!) A segítségre mégis szükség van, mégpedig a közjó érdekében.
Ezekből a „mérgezett” termékekből világszerte a legkülönfélébb bankok vásároltak. 2004-től kezdve azonban Alan Greenspan olyan intézkedéseket hozott, amivel pénzt vont ki az amerikai gazdaságból.
Ennek hatására már csak egyre romló feltételekkel lehetett ingatlanhitelhez jutni. A „hitelből finanszírozom a hitelemet” rendszerbe egyre több homokszem került. A lakások, házak, telkek rohamosan veszíteni kezdtek értékükből.
A világ tőzsdéin szokás, hogy egy-egy kiemelt napon valamilyen nevesebb személyiség nyomja meg a kereskedés kezdetét vagy éppen a végét jelentő gombot. A New York-i tőzsdén 2008. szeptember 17-én Christy Carlson Romano színésznőnek kellett volna megnyomnia ezt a gombot. Romano egy kis hírverést szeretett volna csinálni a Broadwayn akkor induló új musicaljének. Ám a nyilvános gombnyomásra soha nem került sor! Záráskor egy komor képű alkalmazott, lehangoló szürke öltönyében csöndben nyomta meg a kereskedés végét jelző gombot. Hivatalosan is kezdetét vette egy olyan gazdasági válság, amilyen sokak szerint majd’ nyolcvan éve nem volt.
Amikor az első nagy bank, a Lehman Brothers tönkrement, a válság egy pillanat alatt robbant. Senki sem tudhatta biztosan, ki mennyit vásárolt be a behajthatatlan, „mérgezett” termékekből. Ezért bizalmi válság alakult ki! Akinek volt, illetve van pénze, az sem akar kölcsönadni, mert lehet, hogy az is tönkremegy, akinek a kölcsönt adja. És akkor futhat a pénze után! És ez már a termelést is érintette. Az olcsó hitel időszakában hatalmas építőipari cégek jöttek létre például Németországban, és ezeknek a mostani pénzszűkében nemhogy megbízásuk, de hitelük sincs. Az elbocsátások megkezdődtek. De nincs rózsás helyzetben az autóipar és a feldolgozóipar sem.
A mai kapitalizmus – talán pont az emberi természet miatt, amelyik örömét leli a növekedésben – a fejlődés kényszerére van beállítva. Azaz ha a gazdaság nem gyarapszik, hanem egy helyben áll, akkor az egész rendszer összeomlik – és jön a káosz.
A világ fejlettebb államaiban már akkor is megkongatják a vészharangot, ha a fejlődés üteme lassul. Egy visszafejlődő gazdaságban vállalatok mennek csődbe, cégek tűnnek el, munkahelyek szűnnek meg, az emberek zsebében egyre kevesebb pénz lesz, egyre nehezebben adhatók el a termékek, és az árak elkezdenek lefelé kúszni. És ez utóbbi – sajnos – csak látszólag jó hír. Az alacsonyabb árak ugyanis kisebb bevételt jelentenek, amit a cégek további költségcsökkentéssel és elbocsátásokkal próbálnak ellensúlyozni.
Arra pedig, hogy fejlesszenek, már végképp nem marad pénz (hitelt sem kapnak). Pedig az a cég, amelyik nem fejlődik, pillanatok alatt lemarad a versenyben.
Nem csoda, hogy sokan a kapitalizmus végéről beszélnek. Például a szabadpiac hazájának tekintett Egyesült Államokban a kormány 700 milliárd dollárral segítette ki a legnagyobb bankokat. (Úgy, hogy a behajthatatlan követelések felvásárlásával részesedést szerzett bennük. Vagyis beleszólást nyert az ügyeikbe!) Az előző elnök, George W. Bush például mindjárt megtiltotta, hogy a bankvezetők zsíros bónuszaikat megkapják. Nagy-Britanniában és Franciaországban a bajba jutott nagy bankokat rövid úton államosították.
Mielőtt végképp elkeserednénk, érdemes beleolvasni neves közgazdászok előrejelzéseibe. Azt mondják, depresszióról (a gazdaság 10 százalékos csökkenése) szó sincs. Az előrejelzések szerint az amerikai és a fejlett nyugat-európai gazdaság teljesítménye az előző negyedévihez képest mindössze egyetlen tized százalékkal fog csökkenni. Egészen friss hír, hogy Amerikában megindult a bankok közötti pénzmozgás, a befektetők lenyugodtak. Akár tetszik, akár nem, a kapitalizmusnak még nincs vége. Súlyos sebet kapott ellenben a neoliberális gazdaságszemlélet, hogy a piac minden, az állam semmi.
