Mindig minden azzal kezdődik, hogy valami megváltozik. Mostanában pedig annyira felpezsdült körülöttünk minden, hogy szinte követni sem tudjuk a változásokat. Minden felgyorsult: már az időjárás sem a régi. Bármennyire is ragaszkodunk a régi normákhoz, azok egy szempillantás alatt érvényüket veszítik. Időnk sincs arra, hogy felfogjuk: ami tegnap még íratlan törvénynek számított, ma már nevetséges korlát.
A felgyorsult tempó és az időhiány miatt az ember sokszor képtelen a rugalmasságra, arra, hogy elfogadja, eltűnt a fogódzó, amelybe kapaszkodni szeretne. Pedig hiába – tetszik, nem tetszik –, a változást nem lehet megállítani.
Kit is nevezünk szinglinek?
Egy német szociológus szerint van állandósult szingli – olyan személy, akinél az egyedüllét végleges állapot, és átmeneti szingli – aki ideiglenesen él egyedül. További felosztás szerint van választott szingli, aki tudatosan döntött e mellett az életforma mellett. (Ebbe a kategóriába tartozik például a munkamániás, akinek a munka a szerelme és az életcélja is egyaránt.) És kialakult szingli, aki valamilyen külső hatás következtében él egyedül. (Például súlyos betegség vagy sorozatos kudarcélmény miatt.)
Van vérbeli szingli, aki az egyedüllétre született, csak így érzi magát jól, és nem érdeklik a „normák” és előítéletek. Néhányuk kipróbálta már a párkapcsolatot is, de jobban érzi magát (állandó) társ nélkül. A kényszerű szingli pedig rosszul érzi magát egyedül, görcsösen vágyik a kapcsolatra, ami azonban nem jön össze, és ettől ő nagyon szenved.
Azt mondják, az igazi szingli 25-35 év közötti diplomás, jól szituált értelmiségi nő (vagy férfi), akinek időnként lehetnek párkapcsolatai is, de általában egyedül is elégedett, jól érzi és feltalálja magát, s szereti megóvni függetlenségét. Az újabb vizsgálódások szerint a szinglik általában jó tanulók voltak, mindig azt hallották, hogy a siker titka a tanulás. Igyekezetük és kemény munkájuk meghozta a gyümölcsét: sikerült is magasra jutni a szakmájukban. A függetlenség mellett fontos számukra a karrier, de sokan azt tervezik közülük, hogy később majd házasságot kötnek, vagy párkapcsolatot létesítenek.
A megkérdezett szingli nők olyan férfit szeretnének társnak, aki egyenrangú félként kezeli, bár valamilyen módon mégis elkápráztatja őket. A szinglik tehát igényesek – magukkal és a (leendő) társukkal szemben is.
Az újságok azt sugallják, hogy a szinglik elítélendőek (a túl okos és önző nők tartoznak eme kategóriába). Itt azért álljunk meg egy szóra! Tudni kell, hogy az egyedülálló nők „megjelenését” döntően a férfiak halasztgató, magyarul: nősülni nem akaró magatartása eredményezte. A kérdés tehát, amely a szociológusokat mostanában foglalkoztatja, a következő: – Vajon a nők lettek válogatósabbak, igényesebbek, vagy a férfiak élnek jobban a lehetőségekkel (sikeresebben bújnak ki a kötelékek alól)?
Az emancipáció, a szexuális forradalom a nőknek is több szabadságot adott. Az is nyilvánvaló, hogy reagálniuk kellett a férfiak házasságot elodázó (vagy elutasító) viselkedésére. És reagáltak is: tudásuk és munkájuk által ma már meg tudják teremteni a saját függetlenségüket és egzisztenciájukat, így nem kell a gazdasági kényszer miatt együtt élniük valakivel. Még annak ellenére sem, hogy mind a mai napig kevesebb pénzt kapnak a munkájukért, mint a férfiak.
A közvélemény ma mindent megtesz a szingli nők lejáratása érdekében. A média gyakran gúnyolódik rajtuk, és igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy a szinglik valamiféle zavarral küszködnek, és komoly lelki problémáik vannak. Lelkiismeret-furdalást, rossz hangulatot és érzés akarnak kelteni az egyedülálló nőkben.
Az egyik újságban egy férfi újságíró például azt elemezte, hogy a szingli nők lakása általában tökéletesen berendezett, álságosan melegséget árasztó – ám mindhiába. Hiszen az otthonukban nem várja őket a biztonságot adó férfikarok ölelése (melyek a valóságban inkább a sörösüveg nyitogatását meg a távirányító nyomkodását gyakorolják, mintsem az ölelgetést), sem gyermekkacaj (a kolléga bizonyára gyerekzsivajra gondolt). Igaz ugyan, hogy kitalálták már a szingli CD-lemezt, melyet az egyedülálló nő hazatérve bekapcsol, s máris férfihangok, csoszogás, köhécselés, krákogás, matatás tölti be az egyébként üres és néma lakást. De a szingli nő ettől még nem lesz boldogabb – állítja a cikkíró. (Ettől valóban nem lesz boldogabb, ráadásul kíváncsi lennék, vajon hány példányban fogyott el az említett CD. Sokkal valószínűbb ugyanis, hogy a szingli nő hazatérve inkább valami kellemes zene hallgatásába vagy egy kád illóolajos fürdőbe merül, esetleg a barátnőjével, anyukájával, testvérével telefonál, mint krákogást hallgat. A szerk.)
Míg tehát férfi kollégám cikkének első része a szingli nőket igyekszik kifigurázni, a másik része a szingli férfiak fölött sajnálkozik. A nők pedánsan berendezett, csecsebecsékkel teli lakásban élnek, a férfiak azonban puritán, rendetlen lakásban tengetik életüket, s időnként kénytelenek kivasalni a saját ingjüket, vagy bejárónőt fogadni. Ráadásul – írja – a nőket jobban felszerelte a biológia, ellenállóbbak a betegségekkel szemben, és hosszabb ideig élnek, mint a férfiak. (No comment!)
A valóságban „az a legnagyobb baj”, hogy a nők azt teszik, amit a férfiak: kezükbe veszik saját életük irányítását. Lassan öntudatra ébrednek, és azt merik tenni, amihez kedvet éreznek. Már nem akarnak tizenévesen férjhez menni, sok gyereket szülni, három műszakban dolgozni, főzni, mosogatni, kiszolgálni a férjüket, feláldozni magukat a család oltárán.
Végre mernek szabad akaratukból dönteni, sőt bátran vállalják döntéseik következményét. Dolgoznak, szórakoznak, törődnek önmagukkal, testükkel, lelkükkel – egyszóval ők is teljes értékű, tartalmas életet akarnak élni.
A szingliket sokan és sokat ostorozzák
Elsősorban a médiában, talán, mert még a mai napig sem világos mindenki számára, mit is takar a kifejezés. Másodsorban az érintettek családtagjai, mert nem értik, hogy a szinglik miért nem állnak be a sorba, és házasodnak meg – hiszen ez a „normális”. Éppen ezért – az őket ért támadások miatt – az egyedül élők száma elsősorban a nagyvárosokban emelkedik, mivel ott nem olyan kínzóak a konvenciók. Mindezek ellenére statisztikai adatok igazolják, hogy a szinglik száma évről évre nő, mint ahogy azt is, hogy hovatovább egyre elégedettebben élnek – egyedül. Póda Erzsébet
Az ember, úgy látszik, egyre kevésbé viseli el más emberek közelségét. Nézzük csak, mennyiben igaz előbbi állításunk! Kezdetben voltak a törzsek, majd a nemzetségek, aztán a nagycsaládok. A fennmaradás érdekében életbevágóan fontos volt, hogy együtt, egymás közelében legyenek. Később, évszázadokon át többgenerációs családok laktak egy fedél alatt. A fejlődés további szakaszában az egygenerációs családok „jöttek divatba”. A generációs problémákra, az egymás közti perpatvarokra ugyanis csak egyetlen megoldás kínálkozott: a fiatal pár különköltözése. Az utóbbi pár évben pedig egy új jelenséget tapasztalhatunk meg, az ún. társadalmi atomizálódást, melynek következtében a többtagú család két- sőt egytagú családra bomlik.
A felgyorsult életforma miatt kevesebb idő jut az emberi kapcsolatok ápolására. Lazulnak a rokoni, baráti, munkatársi, sőt a szerelmi kötelékek is. Lassan ott tartunk, hogy az emberek nem tudják kialakítani vagy megtartani a mély érzelmeken alapuló, bizalmi kapcsolatokat sem. Megváltoztak az erkölcsi normák is. Manapság a legfontosabb értéknek a gazdagság, a hatalom és a hírnév számít, nem pedig a becsületesség, a szeretet, a tisztesség vagy a harmonikus emberi kapcsolatok.
Szinglivélemények
Bea (29)
– Csak akkor gondolok arra, hogy szingli vagyok, amikor anyu afelől érdeklődik, mikor megyek már végre férjhez. Egyébként jól érzem magam a bőrömben. Van egy kis könyvelőirodám, ebből szépen megélek, és nemrég vettem egy garzonlakást. Elvégeztem egy virágkötő-tanfolyamot is, így hétvégenként vagy alkalomadtán kisegítek egy virágüzletben. Több párkapcsolatom volt már, most is van barátom, de még nem szándékozom férjhez menni. A házasságkötés csak a távlati terveim közé tartozik. Persze nagyon sok barátnőm „lemaradt” mellőlem: férjhez mentek, gyereket szültek. Bevallom, a legjobb barátnőm esküvőjén elég furcsán éreztem magam. Csillogott a szeme, boldog volt, én meg szomorú, mert már nem jelentettem olyan sokat számára. Aztán mikor láttam, hogyan változik az élete, hogyan tompul a fény a szemében, elszégyelltem magam. Nem jár sehova, hiszen egész nap otthon van a kisgyerekével, a férjét alig látja, és az elejtett szavaiból tudom, hogy nem úgy élnek, ahogy elképzelte. Én pedig nem akarok csak azért férjhez menni, mert – ahogy anyu mondani szokta – az életnek ez a rendje.
Dóra (33)
– Egy ideig külföldön dolgoztam, a keresett pénzből vettem és berendeztem magamnak egy lakást. Rendes munkahelyem van, így nagyon jól érzem magam egyedül is, csak az utóbbi időben egyre erősebb bennem a gyerek iránti vágy. Voltak fiúim, de egyik szerelem sem végződött szerencsésen. Talán túl sokat várok el a másiktól, talán kevésbé vagyok képes az alkalmazkodásra – nem tudom. Végül is azt gondolom, felesleges azért házasodni, hogy legyen mellettünk egy férfi, bárki, holott igazából nem értjük meg egymást. Még nem adtam fel a reményt, és nem zárkózom el az ismerkedés elől. Gyereket viszont akár apa nélkül is vállalnék.
