Március – böjtmás hava igencsak gazdag jeles napokban és ünnepekben. Ezekről beszélgettünk a komáromi Duna Mente Múzeuma néprajzkutatójával, Sipos Annával.
– A márciusi népszokások közül a városiak körében is az egyik legismertebb a Gergely-nap.
– A kora tavaszi népszokások közül valóban a gergelyjárás volt a legelterjedtebb. Ezen a napon, március 12-én fejeződött be régen az iskola téli időszaka. Az iskoláskorú gyermekek ekkor - sok helyen tanítói kísérettel - járták a falut, bekopogtattak a házakhoz, és kis színjátékot, valamint istenfélő verseket adtak elő. Ünnepélyes öltözetüket leggyakrabban csákó, süveg és fakard ékesítette, és Szent Gergely vitézeinek vallották magukat. „Szent Gergely vitézei vagyunk. Társaink, kik künn vannak, engem bíztak meg, hogy engedelmet kérjek kegyelmetektől énekünk elmondására, hallgassanak meg kegyelmetek bennünket, hisz nemcsak az imádság, hanem az ének által is a Mindenható Isten dicsértetik” – kezdetű ének volt a legelterjedtebb. A hagyomány a legtovább a Dunántúlon, a Palócföldön és a Muravidéken maradt fenn.
– Mi volt a voltaképpeni célja?
– A begyűjtött pénz egy részét a szegényebb gyűjtögető diákok kapták, a másik részét a tanítók, akik már akkor sem voltak megfizetve. Az ünnep eredete egészen a középkorig vezethető vissza. I. (Nagy) Szent Gergely pápát (590-604) úgy tartjuk számon, mint az iskolák alapítóját. Igaz, a II. vatikáni zsinat óta az egyház szeptember 3-án emlékezik meg Gergely pápáról, de a népszokások nem igazodtak ehhez.
Húsvéti kosarakat tojással, kiscsirkével, nyúllal már a régiek is ajándékoztak egymásnak. A legenda szerint az első húsvéri kosarakat Assisi Szent Ferenc kapta, aki a böjt hat hetét egy gyönyörű, napos szigeten töltötte. A szigeten csak apró állatok éltek, így társa egy apró nyúl volt. A nyuszi madárfészekből készült húsvéti kosarat ajándékozott Ferencnek (így fejezte ki az állatok szeretetét). A húsvéti kosár később már gallyakból és levelekből készült, ma pedig már szalmából vagy gyékénykosárból – és fűvel bélelik. A kosárba a finomságokat a nyuszi hozza, így a hímes tojást is. Édességeket csak a tizennyolcadik század végétől találunk a kosarakban.
– A három meleghozó nap közül az első Sándor napja. Milyen hiedelmek kötődnek ehhez a naphoz?
– Március közepe fontos időszak volt a régi paraszti világban: ha kedvezőre fordult az idő, hazaérkeztek a gólyák, s a hosszú téli pihenő után ismét elkezdődhetett a munka a földeken. Március 18-án van a kedvelt névünnep, Sándor napja. Közismert időjárási regula fűződik hozzá: Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget. A szólásban egyes kutatók szerint egy régi római hiedelem tükröződik vissza. A rómaiak hite szerint ugyanis Aeolus, a szelek atyja bőrzsákba zárva tartotta a szeleket, és ha azok kiszabadultak, a hajók a tengeren felborultak, és az emberek elpusztultak. Március 19-e a názáreti ácsnak, a gyermek Jézus gondviselőjének, Józsefnek az ünnepe – a három jeles nap közül szokásokban és hiedelmekben a leggazdagabb.
– A hagyomány szerint a madarak első alkalommal szólalnak meg ezen a napon, az Ipoly menti falvakban pedig a József-napi rossz idő sok halottat jelentett abban az esztendőben. Ezenkívül ez a nap a méhek kieresztésének megszabott ideje. A Medvesalján úgy tartották: József-napkor kell elkezdeni a szántást, mert akkor jó termés várható. Ezen a napon érkeznek a fecskék, s ilyenkor mondogatták a gyermekek: Fecskét látok, szeplőt hányok. Benedek napja a bencés rendet alapító Szent Benedek ünnepe. Ilyenkor zsírt és fokhagymát szenteltek, amelynek gyógyító erőt tulajdonítottak. Úgy hitték, ha ezeken a napokon kisüt a nap, akkor hosszú, meleg nyár várható; viszont ha nem, akkor hosszú, vizes őszre lehet számítani. A pásztorok a szeles, hideg időre is azt szokták mondani: „De benedekes idő van!”
– Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, március 25-ét sokan a kezdődő, bontakozó élet napjának tartják.
– A katolikus egyház hagyománya e naphoz köti Jézus Szentlélektől való fogantatásának napját. Ma már csak egyházi ünnep, tehát nem munkatilalmi nap. Magyar nevét onnan kapta, hogy ezt a napot tartják a fák oltására, szemzésére a leginkább alkalmasnak. Még mindig él a hiedelem, hogy annak a fának az ágát, amelyet ilyenkor oltanak, nem szabad letörni vagy levágni, mert a sérült részen vér folyik ki belőle, és utána szerencsétlenség történik a gondatlanság okozójával.
– Az idén márciusban ünnepelhetjük a húsvéti ünnepeket. Pontosan egy héttel előzi meg virágvasárnap, mellyel kezdetét veszi a nagyhét.
– Jézus dicsőséges, szamárháton történő jeruzsálemi bevonulásának emlékünnepe a húsvét előtti vasárnap, melyet virágvasárnapnak neveznek. A római egyház elnevezése szerint Dominicca palmarum, azaz pálmavasárnap. A szentelt pálmát zivatar, villámcsapás, tűz és különféle varázslás ellen használják. Azokban az országokban, ahol az éghajlat kedvezőtlen, a pálmát más, korán rügyező növénnyel helyettesítik. A mi vidékünkön erre az alkalomra a barkát használták. A barkát a pap rendszerint a mise előtt szentelte meg, majd kiosztotta a hívők között. A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi szokás ugyan, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására is. A Zoboralján mindenki hazavitte: általában az eresz alá vagy az istálló gerendájába szúrták, hogy kéznél legyen. A barkaágat a következő virágvasárnapig tiszteletben tartották, emberek, állatok gyógyítására használták. A kikelt aprójószágot a meggyújtott barkaág füstjével párolták, óva őket a betegségtől s az igézéstől. Az emberek egy-egy barkarügyet nyeltek le abban a hiszemben, hogy az megóvja őket a betegségtől. Úgy tartották, amelyik földbe beleszúrták a barkaágat, azt elkerülték a férgek.
– Virágvasárnapi jellegzetes leányszokás a kiszehajtás és a villőzés.
– A villőzés régen a falusi lányok életének igencsak vidám része volt. Az együttes élmény összehozta a lányokat, az összetartó falusi közösségeket eme szokások alakították. A Zoboralján ezt a napot villővasárnapnak nevezték. A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb, melyet kice, kicevice, banya néven emlegettek. A menyhei lányok virágvasárnap litánia után öltöztették fel a kicét, és ehhez a farsangi időszakban elkelt, új menyecskéktől kértek kölcsön ruhákat. A felöltöztetett kicét hosszú póznára erősítették, és felváltva vitték a falun keresztül. Úgy tartották, hogy akinek az udvarába befordítják, ott minden állatot elpusztít a dögvész. Majd kivitték a patakhoz, ott a bábut levetkőztették, meggyújtották, és a patakba dobták abban a hiszemben, hogy a víz elviszi a faluból a betegséget, telet, szomorúságot. Ezután feldíszítették a villőfát, mellyel már a tavaszt, az ébredést, a vidámságot hozták be a faluba. Ez a tavaszváró szokás egyúttal tilalomoldó napnak is számított, ugyanis a böjti időszakban tilos volt a hangos éneklés, virágvasárnap azonban már ez megengedett volt. A kiszézés szokása még a háborúk közti időszakban Menyhén, Gesztén és Bodokon élt.
A francia gyerekek húsvétkor az eget kémlelik, Róma felé fordulva. Úgy tartják ugyanis, hogy a harangok, amelyek nagycsütörtökön elhallgatnak, hogy „Rómába menjenek”, útjukon tojásokat gyűjtenek, a visszatérve minden jó gyereknek ledobnak belőlük. Ezeket a tojásokat lehet megtalálni aztán a házban, az ablakpárkányon, a kertben.
– A nagyböjt utolsó hete virágvasárnaptól nagyszombatig tartott. Mi jellemző leginkább erre a hétre?
– Sok helyen sanyarúhétnek, vizes hétnek hívják, néhol pedig nagyhétnek nevezik, és az ünnepi előkészülettel telik el. Ilyenkor mindent kihordtak a házból, kimeszeltek, ágyneműt cseréltek. A falusi világban ugyanis ágyneműt többnyire csupán a nagy ünnepek előtt váltottak. A takarítás mellett fontos munka volt még a gyolcsruhák mosása, keményítése, vasalása. Gesztén a takarítással csütörtök délelőttre készen kellett lenni, mert akkor megkötötték a harangokat és jelképesen minden szerszámot, és az ünnepekig már tilos volt bármit is csinálni.
– A harangzúgást a kereplők helyettesítették. Az első kerepléskor a gazdasszonyoknak körbe kellett seperniük a házat, hogy ezzel elűzzék a férgeket és a kártékony rovarokat. Elterjedt szokás volt nagypénteken a patakban való hajnali mosakodás. Még az állatokat is megmosdatták, hogy azokat is megvédjék a bajtól. Egy másik érdekes szokás: egy nagy marék bogánccsal „körülfésülték” a házat, ezzel a hiedelem szerint távol tudták tartani a kártevőket. Miután ezzel végeztek, a bogáncsot kivitték a patakhoz, és vízbe dobták, hogy a kártevőket minél távolabbra jutassák a falutól. A Nyitra környéki falvakban nagypénteken nem volt szabad ásni, kapálni, mert azzal az Úr Jézus sírját ásták volna. De az asszonyok sem tehettek bármit: vasalni szigorúan tilos volt, mert akkor Jézus sebeit égették.
– Az utolsó jeles nap húsvét előtt a nagyszombat.
– Szombaton reggel az asszonyok már kora reggel a konyhában tüsténkedtek, sütötték a kalácsot, és igyekeztek minél előbb kitakarítani, hogy felkészülhessenek a délutáni szertartásra és az esti feltámadás ünnepére. A feltámadási körmenet azonban falvanként másként nézett ki: ebben általában részt vett a falu apraja-nagyja. A húsvét a kereszténység legjelentősebb ünnepe. Az egyház tanai szerint a nagypénteki keresztre feszítés után Jézus harmadnapra - húsvétvasárnap - támadott fel. Sok helyütt ezen a napon, aki csak teheti, a napfelkeltét egy magas hegy tetején várja meg, mert a hiedelem szerint aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképező bárányt a zászlóval. Nálunk húsvétvasárnap szigorúan dologtiltó napnak számított, emellett tiltott nap volt a nők számára is: a hiedelem szerint szerencsétlenséget hoz a házra, ha oda elsőként nő lép be. Ez a nap az ételszentelés miatt is különleges volt.
– Ez a szokás sok helyen egészen az ötvenes évek elejéig fennmaradt. Ennek a napnak az ünnepi étele a bárány volt, valamint a sonka és a tojás. A Zoboralján húsvétvasárnap délután a lányok és az asszonyok dolga a tojásfestés volt. Ezen a környéken leginkább a viaszos tojásdíszítés terjedt el leginkább. A kész tojásokat szalonnabőrrel fényesítették, és szakajtóba rakták. Ezzel várták aztán az ünnepi díszbe öltözött lányok húsvéthétfőn a locsoló legényeket. De a tojásfestésen kívül egyes magyarlakta vidékeken szokás volt még a termékenységvarázsláshoz kötődő tojásütés, a tojásdobálás, a dombról való tojásgurítás is.
