Van tavasz, ami nem a naptárban kezdődik, hanem bennünk. Egy régi dal, egy nyikorgó kertkapu – és hirtelen ott állunk gyermekkorunk udvarán.
ON Van egy dal, amelyik különösen közel áll a szívemhez, egy Monarchia korabeli katonanóta. Így kezdődik: Esik az eső, ázik a heveder, gyenge lábamat szorítja a kengyel. Magam sem tudom, miért szeretem, de évek óta dúdolgatom. Mindegy, hogy az utcán, a boltban, a kocsiban vagy az irodában vagyok épp. Felsejlik egy kép: tábortüzet és felhőtlen, tiszta csillagos eget látok magam előtt. Hirtelen énekelhetnékem támad, és nekikezdek...
A második versszak végén járok, arcomon érzem a tábortűz melegét, amikor egy virágmintás kabátot viselő kislány jelenik meg a kertben. Kezét magasba tartja, gesztikulálva integet, hogy kövessem. Elindulok feléje, hiszen kalandra hív; kizárt, hogy nemet mondjak. Ő vezet, én megyek utána. Tartja a tisztes távolságot, nem vár be. Felfoghatatlan iramban változik a táj, hegyeket, operaházat, szeles kisvárost látok, aztán már csak ajtókat. Rengeteget. Kísérőm megáll az egyik előtt. Fejével int: ide bemegyünk.
Alumíniumkilincs
A pléhlemezből hegesztett ajtószárny résnyire nyitódik. Üvegházban vagyunk, nedves föld illatát érzem. Jobbra fűrészporos kályha ontja a meleget, egy viaszosvászonnal leterített asztalon kertészszerszámok állnak halomban. Vetőmagok tömkelege, nagy, fehérzománcos szita, meggörbített kés (annak idején rántotthúsok és pecsenyék réme lehetett egy eszcájgkészletben, most kapák és ásók tisztítására használatos). Mellette palántázófa, vagy ahogy nálunk nevezik, pikírfa. Egyszerű szerszám, de azért a két végére különös gondot kell fordítani. Feleslegesen nagy lyukat szúr a földbe, ha vastagra sikeredik, emellett ajánlatos simára csiszolni, hogy munka közben ne dörzsölje ki az ember tenyerét.
A csendéletet egy zöld határidőnapló koronázza meg 1986-ból: vetési időpontok, fajták, mennyiségek, hőfokok, időjárási körülmények hű krónikása már vagy tíz éve.
Nagy izzó világít a fejünk felett – március eleje van, a kései délutánokon valahogy pótolni kell a természetes fényt. Szemben három asztal áll egymással párhuzamosan, tetejükön arasznyi földréteg, középen nagyanyám a helyi szövetkezet zöld-fekete köpenyében paprikát palántáz... Dauerolt haja elárulja, hogy nemrég járt fodrásznál; biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem elégedett a végeredménnyel. Sosem az. Én ott állok mellette, egy felfordított ládán, hogy jobban láthassam a műveletek sorrendjét. Halványkék kantáros nadrágban igazi kertész vagyok, ráncolom a szemöldököm a nagy koncentrálásban.
Magamra szólnék, hogy megbánom még – nincs olyan kence, ami helyrehozza a bevésődést –, de erre most nincs ráhatásom, megfigyelő vagyok csupán. Nézem ötéves énem, ahogy belefeledkezik a munkába, s két fonott copffal keretezett fejében nem létezik más, csak a jelen. A föld, a palánta, a víz és a fény alkímiája.
Lécverécke
(Verécke: kis kapu, kertajtó. Honfoglaló anyáink és apáink is veréckén, a Vereckei-hágón léptek be az új hazába.) A lécek kihegyezve, ahogy a várkapuknál szokás, színe sötétbarna, alja a sok esőtől korhadásnak indult. Tipikusan az a fajta, amit biciklikerékkel vagy lábbal kell belökni, kéz és kilincs használata felesleges. Berúgom. A verécke visszapattan, kegyetlenül eltalálja az orrom. A virágmintás, zöld kabátos kislány kacagásba kezd. Vele nevetek. Másodszorra óvatosabb vagyok, bejutok. Harsányzöld a fű. Háromlépésenként megállok, hogy lehajolva beletúrjak. Ujjaim között vidáman táncolnak a késéles szálak. Érzem a szilva virágának mézédes illatát...
Olyan sűrű, hogy bele lehetne harapni. Hatalmas hófehér felhők a fák, méhek ezrei zümmögnek szimfóniát körülöttük. Kissé távolabb ott van a nevezetes 601-es Trabant roncsa, ami bunker, akadálypálya és madármegfigyelő-állomás egyben. Meg fejfa: apu ide temette el első kecskéjét, a Micit. Rozsdás kőművesbak áll idegenül a tyúkhúrban. Még szerencse, hogy a kőművesbak annyi minden lehet, például lipicai ló. Félbevágott műanyag cső a nyerge, összefont bálamadzag a kantárja, bárhová elvisz, nem számít a távolság... Kopott farmer van rajtam, rendes nevén riflé. Az autentikus élmény érdekében kockás inget is kanyarintottam magamra. Ott ülök fent, a ló hátán, kalapot képzelek a fejemre, lovam lába alá végtelen mezőt. Talán még zenét is hallok. A valóság nem létezik, csak ez az élmény, amire mindennél jobban vágyom.
A Trabantnak dőlve gyönyörködöm magamban, álmodozási képességemben, a magam teremtette hangulatok hatalmában. Persze ennek is meglesz a böjtje: pár nap múlva tarzanozás közben leesek a fáról, és eltöröm a karom.
Csipkefüggöny
Húsvéthétfő van, még a magasan szálló repülők pilótáit is zavarja a tökéletesre kiglancolt ablakok ragyogása. Kísérőm, a virágmintás kabátot viselő kislány karba tett kézzel várja, hogy legyek olyan kedves, és menjek már be azon az ajtón, ne bámészkodjak! Mindkét kezem felemelem, megadom magam. Klasszikus 90x200-as ajtó előtt állok, színét sárgára szívta a nap, két nyújtott ablakán csipkefüggöny. Indulok a nappaliba: hosszúkás szoba, jobb oldalon mindent elnyelő szekrénysor, nászajándékba kapott, de sosem használt pezsgőspoharakkal.
A fókuszban egy Tesla tévé, szemben vele terjedelmes barna kanapé, szép, szolid mintás pokróccal letakarva. A dohányzóasztalon gondosan kikeményített terítő – nem, ez nem Richelieu-hímzés, azt a Mama nem tanulta meg Magdi nénitől. Pedig akarta, csak Magdi néni közben elköltözött. Odaföntre. De szép ez is, virágok, tojások meg nyulak vannak rajta, szokásos húsvéti jelenet. Közben Anci a konyhában forgolódik. Készíti a locsolóknak valót, ilyen sütemény, olyan pogácsa. Szendvics nem kell, azt sosem eszik meg, de az egyharapás sikere biztos. Kiflikarika, azon leheletvékony vajréteg, kolbász, savanyú uborka, a tetejére sajt meg némi pirosarany, műanyag kardocskákkal átszúrva.
Tízéves forma lány somfordál ki a szobából a Burda címlapjára kívánkozó szettben, mogyoróbarna szoknyában és csipkegallérú fehér blúzban. (Én vagyok az.) Sorban érkeznek a vendégek. Idős bácsik, évente egyszer látott rokonok, a nagyszülők szomszédjainak a gyerekei. A nevüket sem tudom, de nekik is illik locsolni, bolgár rózsavízutánzatot hintenek a fejemre. Szoknyás lábam kivisz kicsit levegőzni, nemigen bírom a kommunista kölni szagát. Hallom, ahogy motyogva próbálom megsaccolni, mennyi Kinder tojást kapok; húsvét van, jár az ajándék, megdolgoztam érte.
OFF
Lakkcipőm sarka kopog a betonon... Nem tudom, hogyan jutottam haza. Az egyik pillanatban még szüleim házának udvarán állok, a másikban már itthon éneklem a katonadalt. (Abbahagytam egyáltalán az éneket?) Le kell ülnöm. Kísérőm, aki visszavezetett a gyerekkori énemhez, lassan köddé válik. Én pedig rájövök, hogy minden ajtó mögött ugyanaz a tekintet várt: az enyém, mielőtt megtanultam volna hozzásimulni a világhoz. Régi önmagammal találkoztam, gyerek voltam, aki nem kérdezi, van-e értelme annak, amit csinál, hanem teszi, amihez kedve van. Akkor is, ha közben orrba vágja a verécke... Különös volt ez az egész séta. Bár, jobban belegondolva, mitől is lenne fura egy semmiből előtűnő kislány? Hiszen annyi mindent láttam már.
Esik az eső ázik a heveder,
gyenge lábamat szorítja a kengyel.
Bársony lekötés szorítja lovamat,
nehéz karabély nyomja a vállamat.
Sírhat ríhat már az az édesanya,
kinek a fiát viszik háborúba.
Kezét vagy lábát golyóval átlövik, meg se halt szegény,
mégis eltemetik.
