Pálffy Istvánt okleveles építészmérnökként ragadta el a média világa. Dolgozott a magyar közszolgálati rádiónál, majd a tévénél. Országos és a határon túli magyarok körében való ismertsége az első kereskedelmi televízió indulásával kezdődött. A TV2-nél a „Tények” című hírműsort és a „Jó estét, Magyarország!” című háttérmagazint vezette. 2002-től újra az MTV munkatársa. Önéletrajza szerint szenvedélyes utazó, szereti a hasát és a vizuális élményeket. Nyughatatlan, kíváncsi, kérdező é s kísérletező. Nemsokára az Új Nő-klub vendége lesz, ahol készülő új könyvéről beszélgetünk vele.
–Már 1988-tól a média világában dolgozik ugyan, igazán ismertté a TV2 hírműsorának vezetésével vált. A csatorna egyik legismertebb munkatársaként, „arcaként” aztán mégis a váltás mellett döntött. Az újságok annyi mindent összeírtak erről, perekről és kártérítésről jöttek a hírek.
(Fotó: @Sárközy Marianna, nlc.hu)
–De mi volt a valódi ok: miért váltott a kereskedelmi csatornáról közszolgálatira?
– Megváltozott a világban a televíziózás, és az általam vezetett hírműsor olyan irányt vett, amivel szemben fenntartásaim voltak. De ez önmagában még nem lett volna „válóok”. A TV2 olyasmit ígért – egy önálló műsort –, amit végül nem teljesített. Ez arra ösztönzött, hogy máshol keressem a kenyerem. Mivel a közszolgálati televízióban már korábban is dolgoztam, nyilvánvalóan adódott a lehetőség. Ugyebár az ember arra nem számíthat, hogy a saját értékei lesznek a világ általános értékei, és hogy mindenhol összhangban lesz a világ az ő értékrendjével. Épp ebből származnak az egyén konfliktusai a társadalommal. Arra viszont joggal számíthattam, hogy egy másik értékorientált környezetben a saját értékeim szerint is készülhessen valami műsor. Ám éppen ez nem ment!
– Azt nem kérdezem meg, hogy miért vágott bele a könyvírásba: magam is tapasztalom, hogy nincs annál jobb érzés, mint nyomtatásban látni a nevünket. Az viszont érdekel, első könyvében miért tartotta fontosnak éppen az illemről írni?
– A rendszerváltás után nagy hézagok mutatkoztak ezen a téren. Amin nincs is miért csodálkozni, hiszen a kommunizmus negyven éve alatt másak voltak a kapcsolati viszonyok. Közéleti emberként kínálkozó lehetőség volt számomra, hogy közéleti kérdésben kezdjem el az írást. Azt szoktuk mondani, hogy az illem és a viselkedéskultúra közkincs. Mert életünk folyamán szedjük össze az ezzel kapcsolatos tudást – nem ezzel születünk. Ha esetleg valaki nagyon akarja tanulni, elmehet ugyan iskolába is, ám ha figyel, ingyen is hozzájuthat. Ha az ember valamit nem tud, mindig kérdezni kell. A gyűjtőmunka folyamán én is sokat kérdeztem: szakemberek segítségét is kikértem.
– Az utazásról szóló könyve is egyfajta útmutató, az utazáshoz nélkülözhetetlen segítség?
– Igen, az is. Ám amíg az illem és a viselkedés a hétköznapok, tehát mindennapjaink világában használható, addig az utazásról szóló könyv inkább a hétvégékre, a szabadnapokra való. Azt tanítja: miközben más emberekkel, kultúrákkal találkozunk, legyünk nyitottak, hogy megismerhessük és befogadhassuk az újat.
– Beszélgetésünk apropója a Konyha, kultúra, kalauz című sorozatban hamarosan megjelenő Felvidék című könyve, amely – mint a sorozat címe is mutatja – szakácskönyv, útleírás és kultúrtörténeti kézikönyv egyben. Miközben olvasgattam a sorozat eddig megjelent könyveit, nagyon irigyeltem Önt. Megtalálta az élet értelmét, amit sokan tudatosítunk ugyan, de nem sikerül ennyire nagy élvezettel megélni. Mert mi is a lényeg: örülni minden egyes apró dolognak, kiélvezni egy jó étel, ital, utazás és beszélgetés minden egyes zamatát és percét. Mi adta az ötletet a sorozathoz?
– Először, a tavasz végén a Csehországról szóló kötet jelenik meg, a Felvidék pedig csak késő ősszel. A 222 szó az utazásról című könyv adta az ötletet, hogy valami utazásról szóló, interkulturális – a kultúrákat találkoztató, egyesítő – útikönyv jelenjen meg, de olyan, ami új a piacon, vagy éppenséggel már rég elfeledett. Mert az útleírások a televízió kora előtt nagyon olvasott könyvek voltak!
Elhatároztuk, hogy összevonjuk a konyhát, a kultúrát és a kalauzt, tehát az útikönyvet, a helytörténetet és a gasztronómiát. Ha pedig már összevontuk, akkor ne rögtön Thaiföldre vagy Peruba menjünk, hanem először ismerjük meg a közvetlen szomszédainkat és a közvetlen szomszédságunkban élő magyarokat.
Azokat, akiket még egy népszavazással sem voltunk hajlandóak a keblünkre fogadni! Úgy döntöttünk, hogy felkaroljuk, bemutatjuk a történelmi magyarság szálláshelyeit és azt a medencét, amelyben együtt élnek magyarok, románok, szlovákok, szlovének, csehek, lengyelek, horvátok, németek, osztrákok, ruszinok, rutének és a többiek. Utána meg majd meglátjuk! Nagy a világ.
– Hogyan látja Ön a felvidéki magyarokat? Az anyaggyűjtés során nyilván sikerült másfajta tapasztalatokra is szert tennie, mint egyszerű turistaként...
– Azt látom, hogy sokkal jobb állapotban van a felvidéki magyarság, mint az anyaország magyarsága. A felvidéki magyarság társadalma, belső kohéziója, szolidaritása egészséges. Magyarországon – és ezt ma már mindenki tudja – jelentős társadalmi bomlás következett be, ami az üzleti érdekek és a politikai szándékok mentén nagyon elmélyült. Erős a korrupció, é s nagyon jelentős a fekete-gazdaság, ami olyan mértékben vesz le az ország teljesítményéből, hogy ezt már az ideutazók is látják. Az utcakép, tehát mindaz, amit egy ország magáról sugall – a fogadtatás, a közlekedés, a tisztaság, a vendéglátás, egyszóval mindaz, amibe beleütközik az ember, ha egy idegen országba megy – egyre silányabb állapotban van. Persze a felvidéki magyarság sok szempontból nem összehasonlítható velünk. Mert a felvidéki magyarság inkább kisvárosokban és vidéki közösségekben él, nincs meg a teljes társadalmi vertikuma. És azokban a közösségekben, ahol él, érezhetően alárendelt szerepet játszik. A magyarlakta területeken kívül nem tud olyan önkifejezéssel, érdekképviselettel élni, amellyel egyébként nemcsak magyarként, hanem az ország polgáraként mindenkinek egyenjogúan élnie kellene. Így látom most. Természetesen az adatgyűjtés és ismeretszerzés még nem fejeződött be...
– Hol tart vele?
– Lényegében a Felvidék az a terület, amely a legkönnyebben bejárható, főleg Budapestről. Ha Tokajban voltam, átmentem, ha Miskolcon voltam, átmentem. Apránként és darabonként sokat bejártam. Amikor például a gyerekeim múltkor Kassa mellett síeltek, akkor alkalmam adódott bejárni a keleti országrészt. És bizony azt láttam: ha a szlovák kormányzat, az MKP nem figyelnek oda, ha nem lesz ipartelepítés, útépítés, infrastrukturális fejlesztés – akár még azon az áron is, hogy máshonnan kell elvenni rá a pénzt –, akkor végzetes lesz a leszakadás. Ha belátható időn belül nem történik ott valami, leválasztható lesz a Kassától keletre eső országrész. Ott ugyanis nem lesz semmi! Ha az elkövetkezendő hét évben az uniós forrásokból nem kapnak támogatást, el lehet felejteni őket az EU elvi egysége szempontjából. Persze fognak ott élni emberek, de borzasztó szegénységben. Az sem lehetetlen, hogy a térség Európa problémagóca lesz. Nemcsak a szlovák kelet, hanem a magyar kelet is, a román észak-nyugat és a lengyel dél-kelet. Miközben pedig az előrelépéshez szükséges adottságok megvannak. Ott van a páratlan természet, a várak, mint turisztikai célpontok, a gyönyörű tavak, a Vihorlat és a többi...
– Kevesen látják ezt így Magyarországon...
– A felvidékiek és erdélyiek tudomásul veszik: ők már generációkon keresztül kisebbségi létben nevelkedtek. Ez mindig azt jelenti, hogy aki gyengébb az adottságaiból kifolyólag, akin több teher van, az többet fog dolgozni és többet fog küzdeni, mert el kell ugyanoda jutnia, ahova a többségi nemzet tagjai. Nincs ideje panaszkodni! Tudja, hogy ezzel nem érdemes foglalkozni, egyszerűen túl kell lépni rajta. Magyarországon viszont kényelmes a helyzet. Vegyünk csak egy statisztikai adatot: egy felmérés szerint a magyarok majdnem annyit autóznak, mint az osztrákok, közben pedig csak feleannyi pénzt keresnek. Akkor miért autóznak olyan sokat? Miközben csak a panaszkodást halljuk!
Az volna a jó, ha ideérkezne egy szél, amely az itteni szmogos, rossz levegőt egyszer csak kifújná. Meglehet, ott tartunk, hogy a szomszédban élő magyarok segítségére lesz szükségünk! Ami nem lesz egyszerű, hiszen a decemberi népszavazáson mi sem segítettünk rajtuk. De talán most, hogy már Románia is az unióban van, érdemes volna érdemi párbeszédet kezdeményezni. Természetesen nem a kormány és a hivatalos kisebbségi szervezetek részvételével, mert azok csak a maguk politikai logikája mentén képesek gondolkodni. Mindig arról van szó, hogy mennyi támogatást adjunk, kell-e ennyi, kinek adjuk, azoknak adjuk-e, akik úgy osztják el, ahogy mi szeretnénk. Olyan megrekedt állapotba kerültünk, ahonnan csak teljes nézetrendszer- és paradigmaváltással, valami nemzetmentő gondolattal lehet csak kijönni. De sajnos, én azt nem tudom!
– Ne feledkezzünk meg a könyv gasztronómiai részéről sem. Gondolom, sok éttermet felkeresett, sok fazékba és lábasba belekóstolt. Milyennek látja a felvidéki konyhát?
– Egy régi gasztronómiai mondás szerint létezik a francia konyha, a kínai és az erdélyi, mint három alap. Ami szövegszerűen jól hangzik, de persze nem így van. Ha már a történelmi eredetnél vagyunk: a perzsa konyha az, ami Európára nagy hatással volt. Az európai konyha döntő eleme a francia és az olasz konyhaművészet. Ezenkívül minden nációnak van valami nemzeti sajátossága, kinek több, kinek kevesebb. Az erdélyiek nagyon kreatívan használják azt, ami a folyóparton és a kert végében nő, alapvetően csodát művelnek egy szegény konyhából – és ott érezhető mögötte a fejedelemség csillogása. Csak az a különbség, hogy nem mindennap kerül az asztalra, hanem ünnepnapokon.
A felvidéki konyhában azt látom eltérőnek, hogy itt az osztrák hatás tovább tartott. A vidéki paraszti életben pedig megmaradt az eredeti szláv táplálkozás: ami alapvetően szegény konyha volt és a tej-káposzta-krumpli szentháromságára támaszkodott.
Ebből nagyon kreatív, modern konyhát lehetne csinálni, hiszen húsmentes, tehát egészséges: a tej káliummal, a káposzta vitaminokkal teli, a krumpli pedig alapvető szénhidrát, amire szüksége van a szervezetnek. Nem csoda, hogy évszázadokon át táplálta a szláv parasztokat, és jól tudtak tőle dolgozni. Viszont ráférne a mai életvitelhez átrendezett átgondolása, mint ahogy sok európai országban már megtörtént a konyha forradalmasítása. Mert nem dolgozunk a mezőn 12 órát, hanem 12 órát ülünk az irodában, meg az autóban és a tv előtt. Az a fontos, hogy a hazai alapanyagok megmaradjanak a piacon, és a nagy kereskedelmi láncok ne vegyék el az alapanyagtól és a hazai termelőktől a lehetőséget. Ha az ember dolgozik, ha jó termelői szövetségeket köt, ha olyan elszánt, mint egyébként a feltörekvő szlovák állam polgárai, és ha olyan ambiciózus, mint a kisebbségben élő magyarság képviselői, akkor nagy jövő áll előtte. Szlovákiában én ezt a lehetőséget látom, míg Magyarországban nem.
Bernád Emese
