Lélekgyógyítás

Amikor először hívtam fel Papp Lászlót, a Lélekgyógyító Alapítvány magyarországi alapítóját, éppen autóban ült, s több száz kilométer állt még előtte. Kiderült, hogy neki ez meg sem kottyan, szinte minden nap útra kel, hogy begyűjtse az adományokat és eljuttassa a rászoruló, gyerekes családokhoz. Ahogy beszélt, csak jót hallottam magunkról; arról, hogy az itteni magyar emberek mennyire segítőkészek, tudnak áldozatot vállalni, rengeteg időt, energiát fektetnek az önkéntes munkába.

Interjúalanyunk, Adrienn, két kislány édesanyja (öt és hét évesek). Egészségügyi középiskolát végzett, Ausztriában dolgozik egy idős- és szociális otthonban, a Lélekgyógyító Alapítványnál pedig konzulensi minőségben tevékenykedik.

„Nem szabad elfelejteni, hogy a családon belüli erőszak rengeteg gyereket érint. Ezért az alapítványunk ismeretekkel látja el a bántalmazottakat, s amennyiben szükséges, adományokkal támogatja a rászorulókat. Közösségi oldalainkon tájékoztatást adunk a párkapcsolaton belüli erőszakról, mert nem lehet a témáról eleget beszélni” – mondja. A Lélekgyógyító Alapítvány küzd a családon belüli erőszak ellen, az érintetteknek igyekszik segítséget nyújtani.

Bevallom, meglepődtem, mert – az igazat megvallva – a mai ember nem igazán az áldozatvállalásáról híres. Ezzel ellentétben László azt mondta, hogy a sok elhivatott önkéntes nélkül nem tudna működni az alapítványuk. Közben elmesélte, hogy dolgozik náluk egy hölgy, aki maga is bántalmazó kapcsolatban élt, s most konzulensként segíti a sorstársait. Ő Lőrincz Adrienn (32, Kisudvarnok), akit felkerestünk, hogy megkérdezzük: hogyan lesz az áldozatból segítő, s hogyan működik ez a lelket gyógyító kis csapat. Adrienn dinamikus, kedves nő, határozott kiállással, ránézésre senki nem mondaná meg, hogy milyen poklot hagyott maga mögött. A szakemberek azt mondják, hogy az áldozatvállalás egy összetett folyamat, az emberek nehezen vállalnak felelősséget vagy áldozatot a másikért, a legtöbbször hárítanak: ő tehet róla, hogy abba a helyzetbe jutott. A nehéz helyzetből kikerülők viszont sokszor a kezüket nyújtják a másik embernek, mert már túl vannak egy önismereti úton. 

– Nem egészen egy éve sikerült kilépnem egy bántalmazó kapcsolatbó – mondja Adrienn. – Ez egy szörnyű időszak lezárását jelentette az életemben. Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy akkoriban szembe jött velem a Lélekgyógyító Alapítvány hirdetése. Önkénteseket kerestek, én pedig jelentkeztem.

Segíts a másikon, ha tudsz! Az összes élőlény közül csak az ember képes áldozatot vállalni. Az áldozathozatal képessége gyakran a jövőbe vetett hitből vagy a szeretetből fakad. Az áldozatot vállaló emberben elég szeretet van ahhoz, hogy másokon segítsen, másoknak is osztogasson az energiáiból.

– Mi volt a célod a jelentkezéssel? 

– Igazából a saját témámmal szerettem volna valamit kezdeni. Úgy éreztem, hogy elméleti szinten ugyan kapnak segítséget a hozzám hasonló sorsú nők, de feltettem magamnak a kérdést: Kivel tudnak erről elbeszélgetni? Annak idején nekem nagyon hiányzott az aktív beszélgetés olyasvalakivel, aki legalább sejti, hogy min megyek keresztül. Ezért vettem fel a kapcsolatot a Lélekgyógyító Alapítvánnyal: segíteni szerettem volna a rászoruló embereknek, tehát nem csupán a bántalmazó kapcsolatban élő nőknek. Papp Laci támogatott, így lettem pszichológiai konzulens az alapítványnál. Azóta is tanulok, hogy szert tegyek olyan elméleti tudásra, amely által még jobban tudok segíteni.

– Mit tudtál akkor az alapítványról?

– Igazából nem sokat. Utánajártam, hogy többek között problémás családokkal, bántalmazó kapcsolatban élőkkel és sérült gyerekekkel foglalkoznak. A gyerekvédelem a szívügyem, hiszen anya vagyok, s bizony be kell ismernem, hogy az az idő, amikor bántalmazó kapcsolatban éltem, nem múlt el a kislányaim felett sem nyomtalanul. Elég visszanézni az akkor készült fotókat. Ezt ma már rettenetesen sajnálom. Mentségemre szóljon, hogy nem tudtam, én magam is milyen rossz állapotban vagyok.

– Mit jelent az aktív beszélgetés? Téged akkor most felhívhatnak a bántalmazott nők?

– Pontosan. Én magamtól jöttem rá, hogy rossz irányba megy az életem, de ez hosszú ideig tartott. A végén kiléptem a bántalmazó viszonyból. Tehát van tapasztalatom vele, emellett empatikus vagyok, valamint szert tettem egy jó adag önismeretre. Az empátia azt jelenti, hogy rá tudok hangolódni a másik ember lelkiállapotára, együttérzek vele anélkül, hogy ítélkeznék felette. A saját lelkemnek is jót tesz, hogy segítő vagyok, engem is katalizál, hogy feldolgozzam a sérüléseimet. Egy bántalmazó kapcsolatból kilépni hosszú folyamat, s nem ér véget azzal, hogy fizikailag eltávolodunk a másik embertől, vagyis elköltözünk a bántalmazótól. Alapítványunk neve sokatmondó: Lélekgyógyító. Mi nem csupán a rászoruló lelkét gyógyítgatjuk, de a sajátunkét is. A segítség kölcsönös, csak minden ember más történettel érkezik. 

– Az alapítvány a rászorulókat adományokkal is segíti. Ez mit jelent?

– Volt olyan, hogy beszélgetés közben jöttem rá: Hahó, ő egy rászoruló anyuka, s elküldtem neki a kislányaim után maradt ruhákat, játékokat. Sokféle sorssal találkozom, megesett, hogy a kliensre a beszélgetéseink olyan hatással voltak, hogy kilépett a mérgező kapcsolatából. De olyan is van, aki még nagyon az út elején jár. Sok esetben még a találkozások után is egyeztetünk ímélben, és ha a hozzánk fordulóknak bármilyen kérdésük, gondjuk van, azt is megbeszéljük. Mivel nem vagyok szakember, nem egy esetben ajánlom, hogy keressenek fel egy pszichológust, esetleg egy pszichiátert, mert csak ő tud rajtuk segíteni. Bizony vannak nagyon komoly esetek, a bántalmazó kapcsolat nem csupán egy rossz viszony, hanem súlyos testi és lelki sérüléseket okozhat, s a kapcsolatból kilépő még utána sokáig poszttraumás tünetekkel küszködhet. 

Miért nehéz segíteni a másik embernek? Az áldozathozatalnak is van veszélye, hiszen ha valaki folytonosan csak ad, de sosem kap vissza semmit, az később kiégéshez, nehezteléshez vezethet a másik emberrel szemben. Mindig fontos meghúzni a határainkat, az egészséges áldozatvállalás nem jelentheti az egyén teljes önfeladását (a maga érdekeit nem szoríthatja teljesen háttérbe).

– Neked nem gond, hogy azzal foglalkozol, ami nagyon rossz volt a saját életedben?

– Nem. Nekem is voltak pánikrohamaim, miután elhagytam a bántalmazó partneremet. Viszont megtapasztalhattam azt is, hogy milyen meglátni a horizonton a felkelő napot. Olyan érzés volt, mintha a szürkeségből kiléptem volna a fényre, ismét megjelent az életemben az öröm. Lassan megint tudtam az emberekkel kommunikálni, visszatértem a régi életemhez, a régi szokásaimhoz. Ezért azt tartom, hogy nincs felesleges beszélgetés, nincsenek elvesztegetett percek, mert minden bántalmazott megérdemli az emberi életet. 

– Pszichológiai konzulensként mi a te feladatod az alapítványnál?

– Azok a nők és férfiak keresnek fel, akik nem érzik jól magukat az életükben, például a kapcsolatukban. Az ember sokszor fogalmatlan, nem tudja megfogalmazni, hogy mi a baj, miért nem működik az élete, de azért sejti, hogy baj van. Én nem ítélkezem, semmiféle diagnózist nem állítok fel, még csak tanácsot sem adok. Viszont a beszélgetéseink során a jelentkező teret kap, hogy kibeszélje magából azt, amit eddig senkivel nem tudott megosztani. Velem azért megy, mert én ismerem a kapcsolati erőszak dinamikáját, hisz én is benne voltam, éltem, nem vagyok kívülálló. Mert nagyon egyszerűen hangzik, hogy „beszéld meg valakivel, hogy mi történik veled”, hiszen ott a család, szülők, barátnő. Én magam sem tudtam megosztani a gondolataimat a családtagjaimmal, pedig egyébként nagyon közeli a viszonyunk. Azok a dinamikák, amelyek egy ilyen kapcsolatban vannak, a kívülálló számára értelmezhetetlenek. Sokszor bizony lehetetlen erről beszélni. Egy csúnya játék részesei vagyunk, a bántalmazó aláássa az áldozat önbizalmát, elszigeteli a környezetétől, a teljes kilátástalanságba hajszolhatja. 

Lőrincz Adrienn

– Most Ausztriába jársz ki dolgozni, ott is segítő munkát végzel. Ez hogyan jött a képbe?

– Egy otthonban dolgozom, ahol idősek és olyan emberek élnek, akik segítségre szorulnak. Vittem magammal két tengerimalacot, terápiás céllal. (Mosolyog.) Aranyosak, szeretik őket a bentlakók: úgy látszik, az örömszerzés ezentúl már az életem része lesz. Szeretném az újra visszakapott életörömömet átadni másoknak is, halloweenre például beöltözős bulit szerveztem, a karácsonyi ünnepségen az alkalmazottak gyerekei is ott voltak. Vagy a legutóbb megszerveztem, hogy a kisudvarnoki alapiskolások jöjjenek ki hozzánk látogatóba – a gyerekek műsorral készültek, és nagy sikert arattak. Egyébként a hétéves lányom is rendszeresen kijár velem, mert fontosnak tartom a jó kapcsolatot a gyerekek és az idősebb generáció között.

Látom a lányomon, hogy bár nem beszél németül, átveszi tőlem ezt az irányultságot, a segítő odahajlást az idősek felé: ma már közösen alkotnak, társasjátékot játszanak. Ez jót tesz az idős ember lelkének. Szerintem az ilyen dolgokra is oda kell figyelni a gyermeknevelésben. 

– Mi lenne a végső üzeneted azoknak, akik ezt a cikket elolvassák?

– Az én elérhetőségem megtalálható az alapítványi weboldalunkon – a lelekgyogyito.eu-n. Aki magára ismer, akinek segítségre volna szüksége, az itt felveheti velem a kapcsolatot.

Meg lehet tanulni!

Bár nehéz, az ember megtanulhat felelősséget vállalni önmagáért és a tetteiért. A saját életünkért hozott áldozat – például az, hogy kimászunk a gödörből, kilépünk a bántalmazó kapcsolatunkból, képesek vagyunk feldolgozni a traumáinkat – felszabadító hatású lehet.

Szegény én!

Viszont van, aki örökre beleragad az áldozatszerepbe: az önsajnálat, a mártíromság készteti erre, a „szegény én” magatartás, ami gátolja a fejlődést. A „szegény én” mindig olyan helyzetekbe ügyeskedi magát, ahol nem tehet semmit, ahol ki van szolgáltatva. Igyekszik felkelteni másokban a felelősséget maga iránt, és néha szinte mulatságos, de nála mindig „közbejön valami”, így nem tud kimászni szorongatott helyzetéből.