Sok rosszat hallani a mai fiatalokról. Pedig egyáltalán nincsenek elkényeztetve! Bizonyos értelemben könnyebb nekik, hisz sokkal-sokkal több lehetőségük van, mint apáiknak volt, másrészt viszont sokkal-sokkal nehezebb nekik, mert a kártyák nagyrészt már le vannak osztva. Merre járnak, mire vágynak? Képriportunkban erre kerestük a választ.
Hogyan élnek? Egészen másként, mint az előző generációk, amelyek élete sem úgy zajlott tizen- és huszonévesen, mint az ő szüleiké. Ez nem csoda, hiszen a világ állandóan változik (hát még errefelé, a huzatos Kelet-Közép-Európában, ahol rendszerek és ideák emberöltőnként jönnek és mennek). A mai fiatalok előtt rengeteg út áll: csak el kell indulni. És ők nem tétováznak! Képezik magukat, nyelveket tanulnak, utaznak… Kipróbálják magukat ebben-abban, kalandoznak erre-arra – csak hogy jól érezzék magukat, hogy tapasztalatot szerezzenek, vagy hogy a végén megtalálják azt a munkát, amely a legközelebb áll a szívükhöz. És vitathatatlan, hogy sokan vannak közöttük olyanok, akiknek komoly céljaik vannak, akik tudásra éhesek, kitartóak, és nem félnek a kihívásoktól, mert hajtja őket a bizonyítás vágya.
Minden forr bennem
Konrád Ingrid (27) Somorján lakik. Művészeti középiskolába járt, szerepelt a Hair című musical szlovák változatában. Jelenleg a pozsonyi Comenius Egyetem romanisztika tanszékén tanul. Idén államvizsgázik.
– Négyéves koromtól nem érdekelt más, csak a balett – kezdi Ingrid. – Szüleim mesélték, hogy nem is akartam másként, csak lábujjhegyen járni. El is vittek hamar a művészeti alapiskolába, ahová felvettek korengedménnyel. A tanáraim később a konzervatóriumot ajánlották. 12 éves koromban felvételiztem a brünni konzervatóriumba. Ez azért érdekes, mert a felvételi korhatár 10 év volt. Ismét korengedményt kaptam, csak most már felfelé, mert tehetségesnek tartottak. Hirtelen messzire kerültem a családtól, otthonomtól, egy egészen más világba csöppentem bele. És meg kellett tanulnom csehül… Néha gyötört a honvágy, de hamar magamra találtam, mert ez volt az én igazi világom! Aztán az ország kettéválása után átjöttem Pozsonyba, mert Csehországban attól kezdve külföldi diáknak számítottam, és tandíjat kellett volna fizetnem. S akkor jött a nagy törés, majd beleszakadt a szívem! A lábam egyre többet rakoncátlankodott, ezért le kellett mondanom az álmomról, hogy egyszer táncosnő leszek. Így átkerültem a musical szakra.
– Játszottál is pár musicalben.. .
– A Hairben Jeanie szerepét osztották rám. De külföldön is dolgoztam már. Tavaly nyáron a nővéremmel együtt meghívtak Rómába, ahol a Chicagóban szerepeltem egy hónapig. De azt hiszem, mégsem ez az én utam. Jó érzés a színpadra állni, mikor a rivaldafény rám irányul – lelkileg azonban sok ez nekem. Kimerítő mindig új és új ember bőrébe bújni, és a művészek világában sem egyszerű mozogni. Az egyensúlyt máshol találtam meg. Ezért tanulok nyelveket, ezért nem szeretnék főállásban színházban dolgozni. Az igazi kikapcsolódást a két kutyám (német dog mindkettő) jelentik számomra. Legyen bármennyi dolgom, mindennap szánok rájuk egy órát.
Konrád Ingrid
– Az egyetemen az olasz a fő szakod. Miért erre a nyelvre esett a választásod?
– Már középiskolás koromban elkezdtem olaszul tanulni. Aztán az érettségi után a barátnőm jóvoltából, akinek az anyukája Svájcban élt, Zermattban töltöttem több hónapot. Ekkor tetszett meg igazán az olasz nyelv. Később Rómában jártam nyelviskolába, ahol letettem a legmagasabb szintű vizsgát. Igazából Firenzében szerettem volna elkezdeni az egyetemet, de aztán mégis itthon maradtam. Az egyetemen az olasz nyelv és irodalom mellett kötelező a latin, plusz egy újlatin nyelv. Brünnben már tanultam franciául, így ezt választottam. De önszorgalomból felvettem a spanyolt is. Jellemző rám, hogy egyszerre több dologba is belefogok, és még akkor sem vagyok elégedett magammal.... Bár otthon is ezt látom! Édesapám például most, ötvenen túl készül megszerezni a második diplomáját. Ő a példaképem. A szüleim nagyon támogattak engem és a nővéremet (ő szintén musical szakon végzett). Szerintem az életben főnyeremény, ha valakinek ilyen csodálatos szülők jutnak.
– Mihez kezdesz, ha befejezed az egyetemet?
– Már most belekóstoltam a tanításba (a Dunaszerdahelyi Művelődési Akadémián tanítok olaszt), de nem a katedrán képzelem el az életem. Van ugyanis még egy nagy álmom! Kiskoromtól vonzott az állatorvosi pálya. Ám otthon azt gondolták: ez csak afféle szeszély, hisz alapjában véve a művészetek érdekelnek. De én még nem adom fel! Elképzelhetőnek tartom, hogy kimegyek Amerikába.
Találtam ugyanis egy kétéves, állatorvosi-asszisztensi képzést biztosító iskolát. Mellette, persze, pénzt kell majd keresnem... Mindenesetre ha ez nem jön össze, Svájcban próbálok szerencsét... Majd meglátom. Még minden a forrás állapotában van.... De ugye, ez nem baj?!
Csak az aktivitás érdekel!
A hodosi Fitos Jutka (22) a pozsonyi Közgazdasági Egyetem negyedéves hallgatója. Minden perce betáblázva, mert a tanulás mellett keményen dolgozik: családi cégük (a Fima Möbel) pozsonyi bútorüzletét vezeti. Ezenkívül egy amerikai kozmetikai cég termékeit forgalmazza. Mi az Új Nő Szépén találkoztunk vele először, ahol a lányokat sminkelte mesterien. Hogy jut ideje ennyi mindenre?
– Sok a teendőm, de ez nem baj – mondja Jutka. – Szeretem a mozgást, az aktivitást. Aktívabban érdekesebb az élet. Másrészt úgy gondolom: csak előny, ha már az egyetemi évek alatt belekóstolok a nagybetűs Életbe. Jól jönnek a tapasztalatok a jövőben – de a jelenben is. Sokkal könnyebben megy a tanulás, hiszen látom, hogy működik az elmélet a gyakorlatban.
– Mióta vezeted a pozsonyi üzletet?
– Az átépítés befejezése után tavaly októberben nyitottuk meg újra. Azóta vagyok itt. Persze, korábban is besegítettem: jelen voltam, mikor külföldi partnerekkel tárgyaltunk, kihaszáltam a nyelvtudásomat. És másban is segítettem, amit rám bíztak a szüleim. Ősztől pedig szinte napi szinten foglalkozom az üzlettel. Édesanyám önállóságra nevelt, és bízik bennem. Rendszeresen konzultálunk. Nagyon hálás vagyok neki, rengeteget tanultam és tanulok még ma is tőle.
Fitos Jutka
– Mikor határoztad el, hogy a közgazdaságtant választod?
– Hatéves koromban kezdtek el a szüleim vállalkozni. Rengeteget voltam az anyukám mellett az irodában. Már akkor a számológéppel játszottam. Soha nem volt kérdéses, hogyan tovább. Közgazdasági szakközépiskolát végeztem – bár a nyelvek is érdekeltek. Tudom, szerencsés helyzetben vagyok, mert utazhatok. Mert mindig az adott nyelvi közegben ragad ránk a legtöbb...
– Mely országokban jártál?
– A középiskola alatt a németet tanultam, később hozzájött az angol, az utóbbi két évben pedig olaszul tanulok. Legelőször Hamburgban töltöttem egy hónapot – még 16 éves sem voltam, de már egyedül utaztam ki. A következő célpont Anglia volt. Nyelviskolába jártam, s egy kedves családnál laktam, ahol sokat beszélgettek velem.
Tavalyelőtt pedig az interneten szörfölve felfigyeltem egy olasz nyelviskolára. Repülőre ültem, és irány Dél-Olaszország. Egy kis falusi iskolában tanultunk, a világ minden részéről voltak diákok.
– Hol érezted magad a legjobban?
– Természetesen Olaszországban! El voltam bűvölve! Egészen délen voltunk, a csizma sarkában, ahol gyönyörű és tiszta a tengerpart. Az olaszok közvetlenek, családcentrikusak. Ez azért fontos, mert könnyebb úgy tanulni a nyelvet, ha a helyiek befogadnak. Egy hónap alatt rengeteg ismerősre tettem szert, és annyira összebarátkoztam az egyik tanárnőmmel, hogy a következő nyáron már náluk laktam. Ez a legintenzívebb olasztanulást jelentette, hisz a nap 24 órájában csak olaszul kommunikáltam. Ennek persze nem csak privátim veszem hasznát, hiszen olasz üzleti partnereink is vannak, és nyelvtudással felvértezve a tárgyalások során is magabiztosabb vagyok. Az az igazság, hogy örömömet lelem a tanulásban – azt hiszem, ez a legfontosabb. Meg aztán: igyekszem élni a lehetőségekkel, amelyeket az élet felkínál. A legközelebbi célom: szeretnék sikeresen lediplomázni...
(Majdnem) kaland az élet
A bősi Bokros Viktor (29) a gimnázium befejezése után Angliában, majd az Egyesült Államokban au pairkedett. Aztán egy luxushajón pincérkedett. Közben beiratkozott a jogi egyetemre (távúton végzi). Már a tanítást is kipróbálta, tolmácsolt magyar cégnek, és angol cégnek is dolgozott már.
– Az érettségi után nem vettek fel az egyetemre – kezdi Viktor. – Ezért úgy döntöttem, fél évre kimegyek Angliába. Az újságban láttam meg egy közvetítőügynökség hirdetését. Felhívtam őket, és mondták, hogy fiút még nem közvetítettek ki au pairnek, de ha érdekel, próbáljam meg. Nagyon vágytam Angliába, így aztán belevágtam. Igenis, sikerülni fog, hajtogattam. Angol családba kerültem, egy kilenc hónapos és egy két és fél éves kisfiút bíztak a gondjaimra. Reggel héttől délután ötig-hatig voltam velük egyhuzamban. Később családot váltottam, így több időm jutott a tanulásra. Végül két évig maradtam. Miután hazajöttem, elvégeztem három évet az egyetemen. Aztán ismét fellobbant bennem a kalandvágy...
– Ezután kerültél az Egyesült Államokba?
– Igen. San Franciscóban voltam au pair. Egy zsidó családhoz kerültem: tizenegy éves lányuk és tizenhat éves fiuk volt. Nagyon megkedveltük egymást. Érdekes, hogy hipermodern konyhájuk volt, de szinte soha nem főztek. Ajándékokkal próbálták kárpótolni a gyerekeiket, mert nem tudtak velük elég időt tölteni. De ezt láttam Angliában is. Tizenhárom hónapot töltöttem náluk, közben rengeteget utaztam, bejártam egész Kaliforniát. Az amerikaiak különben mindenhová autóval mennek, még ha csak pár percnyi útról is van szó. A szerződés értelmében a család köteles volt fizetni nekem egy tanfolyamot. Az Államok történetére jártam. Záróvizsgát is tettem – mit mondjak, felért egy érettségi vizsgával.
Bokros Viktor
– Másfél év után újra útra keltél...
– Unokatestvérem hajón dolgozott. Felmerült bennem: mi lenne, ha ezt is kipróbálnám?! Mert Anglia óta vallom: minden tapasztalat jól jön az életben. Egy 12 emeletes, majd ezer vendéget befogadó luxushajóra kerültem. Két hónapig Észak-Európát jártuk, aztán következett Írország, Skócia, Izland, Grönland… Majd Kanada, New York, Boston, Miami, Karib-szigetek… Hat hónapra szólt a szerződés, de addig senki sem bírta – rajtam kívül. Pedig a többiek hivatásos pincérek voltak. Nehéz munka volt, nehéz volt a vendégekkel – akik sokszor nagyon bonyolult lelkek ám! – szót érteni. Nyitás előtt mindig leültünk, és a főpincér kikérdezte a menüt. Pontosan tudni kellett, melyik étel miből áll, hogyan készítik.
– Mik a terveid a következő hónapokban?
– Március végén Chilébe repülök – és még egyszer (és a terveim szerint utoljára) hajón vállalok munkát. Megkerüljük Dél-Amerikát, majd a Földközi-tengeren át lehajózunk a Fekete-tengerig. Miheztartás végett: nem szeretnék hajós lenni (hat hónap munka, távol a családtól, aztán két hónap szabadság), és nem vágyom arra sem, hogy külföldön éljek. Jól érzem magam itthon. Mindig úgy megyek el, hogy nemsokára jövök! Eddig semmit nem bántam meg. Van, aki el sem tudja képzelni, hogy egyedül nekivágjon az ismeretlennek. Bennem már nincs félsz. Persze, eleinte én is izgultam, vajon helytállok-e…
Mára bebizonyítottam, hogy megállom a helyem. A világjárással kapcsolatban még vannak terveim. De előbb befejezem az egyetemet (másfél évem van még hátra). S a távoli jövő? Jogi pályára szeretnék lépni.
John Finch (26) eredetileg Boltonból származik. Tavaly ősztől a Dunaszerdahelyi Művelődési Akadémián tanít angolt. Mielőtt Szlovákiába érkezett, egy Londontól délkeletre fekvő kisvárosban, Maidstone-ban élt, és az önkormányzaton dolgozott. Majd váltott, és a világ több pontjáról származó tizenéveseket – franciákat, németeket, olaszokat, brazilokat, kínaiakat, tajvaniakat – oktatott angol nyelvre, akkor még Angliában. És magyar diákokat is, akik nagyon szorgalmasaknak bizonyultak. Utána pedig, a sikereken felbuzdulva, elindult a nagyvilágba...
– A művelődési akadémia álláshirdetését az interneten láttam meg, és nem gondolkoztam sokat: rögtön jelentkeztem. Kilenc hónapra szól a szerződésem, júniusban jár le. Üzleti angolt és konverzációt tartok, valamint nyelvvizsgára való felkészítést. Tizenévesek és középkorúak is vannak a diákjaim között. Jól érzem magam. Úgy látom, hogy az itteniek barátságosak, és nyitottabbak, mint az angolok. Bár általánosítani nem lehet, hisz Maidstone lakói is hasonló karakterűek.
John Finch
– Hogy élnek az angol fiatalok?
– Itt sem lehet általánosítani. Akadnak, akik egészségesen élnek, sokat sportolnak, mások egészségtelenül táplálkoznak, és nem tartják fontosnak a mozgást. Egyesek az intellektuális értékekre helyezik a hangsúlyt, mások pedig csak tévéznek… Nagyjából ötfajta szubkultúra létezik, és ezek képviselői nem nagyon szeretik egymást. A különbségek az öltözködésben is jelentkeznek. A gótok például fekete ruhát és sminket viselnek, a művészetkedvelők körében a retro stílus a menő, mások baseballsapkát, kapucnit, hatalmas arany ékszereket hordanak. Családalapításra általában csak 25 éves koruk után gondolnak. Bár el kell mondani, hogy Angliában több a tizenéves anyuka, mint bármelyik más európai országban. A többség igyekszik világot látni, sokat utazik. Gyakori, hogy – akárcsak jómagam – nyelvtanítással keresik meg a rávalót. Nekem mindenesetre annyira megtetszett az ország, hogy meglehet, a következő tanévre is maradok. Vonz Magyarország is, Budapest is. Meglátjuk, mit hoz a jövő... Egyelőre a keresés állapotában vagyok.
