Meglepetést készítettünk az Új Nő olvasóinak: a következő hetekben folytatásos „kisregényünket” olvashatják, melynek egyes részeit minden hónapban más munkatársunk írja.
A második rész Jády Mónika munkája. Az első rész IDE KATTINTVA olvasható.
Hanna átöltözött a vacsorához, és felcsatolta az édesanyjától kapott mutatós arany nyakláncot. Különben családi örökség, egykor a nagymamáé volt. Ezért is nagyon vigyázott rá. A diplomaosztóján viselte először. Eszébe jutottak a főiskolai évek. Ez az időszak sem volt teljesen gondtalan. A tanulás mellett alkalmi munkákat vállalt – volt bébiszitter, újságkihordó, kutyasétáltató, és néha-néha egy kávézóban is pincérkedett. És amikor legkevésbé várta, ráköszönt a szerelem.
Azelőtt – még középiskolás korában – volt egy fiú, aki kezdetben nagyon odavolt érte, és aztán Hanna is fülig szerelmes lett. Két hónapig szinte mindennap találkoztak. (Persze, csak délutánonként, mert Hannát este sehová sem engedték el a szülei.) Aztán James egyre ritkábban várta meg őt az iskola előtt. Legutolsó találkozásukkor azt mondta, hogy most nincs ideje, mert az apjának kell segítenie, aztán egy puszit nyomva az arcára, faképnél hagyta őt.
Azt nem mondta, hogy többé ne találkozzanak, de Hanna érezte, hogy nincs tovább. Azért még hetekig reménykedett, hátha ismét felbukkan a fiú a megszokott helyen. De nem jött. Párszor próbálta őt elérni telefonon – legalább azt akarta tőle hallani, hogy vége –, ám mindig James anyja vette fel a kagylót, és ridegen közölte, hogy a fia épp nincs otthon. Hanna hetekig sírt, és állandóan azzal gyötörte magát, vajon hol követte el a hibát. A nyári szünet után James ismét megjelent az iskolakapuban.
Hanna – bár kicsit nehezére esett – figyelemre se méltatta őt. De a fiú másnap is megjelent, és akkor már meg is szólította őt. Mikor Hanna kérdőre vonta, azt mondta, hogy már kezdett számára unalmassá válni a helyzet.
Ő eddig még egy lánnyal sem járt két hétnél tovább, és a barátai is cikizték. Aztán kibökte, hogy Hanna sokkal inkább tetszik neki, mióta felszedett pár kilót. Hanna ezek után kezdett egyre biztosabb lenni abban, hogy ezért az alakért nem volt érdemes bánkódnia, és nem találkozott vele többé. Ha így utólag belegondol, nem is Jamesbe volt szerelmes, hanem magába a szerelembe. Legalábbis mai szemmel nem talált semmi különlegeset Jamesen, ami igazán megfoghatta volna őt.
Bezzeg Philip! Eszes, talpraesett fiú volt – és elég jóképű. Hannának tetszett is. Csak azt nem értette, hogy miért pont őt szemelte ki magának. Ő ugyanis – bár igazán csinos volt – nem tartotta magát vonzónak. Esetlennek érezte magát a csaknem 180 centijével, utálta a hosszú végtagjait és szögegyenes, vékony szálú haját. Nem is csoda, hisz otthon soha nem hallotta azt, hogy szép. Kislány korában ha új ruhájában a tükör előtt forgolódott, apja szigorúan rászólt, hogy ne parádézzon.
Szóval Philip az egyik előadáson Hanna mellé telepedett, aztán már minden közös órájukon mellé ült, nem egészen három hét múlva pedig randevúra hívta. Moziba mentek – de a filmből nem sokat láttak, hisz ötpercenként egymás tekintetét keresték. Amikor a kollégium elé érve Hanna megborzongott a hűvös kora tavaszi szellőtől, Philip gyengéden magához húzta. Egyik kezével átkarolta a lány derekát, a másikkal pedig végigsimította hosszú haját.
– Milyen selymes a hajad – mondta kedvesen, majd finom csókot lehelt az ajkára. Hanna már egyáltalán nem fázott, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Másnap reggel Philip egy szál vörös rózsával kopogtatott be Hanna szobájának ajtaján, késő délután pedig a parkban andalogva azt súgta a fülébe: – Teljesen beléd szerettem. Nyáron, a vizsgák után vidékre utaztak pár napra. Ott töltötték először együtt az éjszakát. Reggel egymás karjaiban ébredtek a madarak csicsergésére. Egész nap alig engedték el egymás kezét, a virágokkal teli mezőn sétálva szinte minden percben csókot váltottak. Milyen szép is volt!
Aztán végzős korukban mindennek vége szakadt. Egy kiskocsmában üldögéltek a barátokkal. Éjfél felé járt az idő. Hannának már majd’ leragadt a szeme az álmosságtól. – Kérlek, menjünk már! – súgta Philipnek legalább negyedszer, aki egy órával azelőtt megígérte neki, hogy öt perc múlva indulnak. De a fiú nem reagált. Sőt, magához intette a pincért, hogy rendeljen még egy kört. – Jó, akkor elmegyek egyedül – mondta Hanna, és felemelkedett a székéről.
– Ne menj sehová! – kiáltott rá Philip, és öklével hatalmasat csapott a lány combjára, majd megragadta a karját, és visszarántotta őt a székre. Minden szempár rájuk szegeződött. Erre Philip elengedte Hannát, és azt sziszegte a fogai közül: – Ha most elmész, nem akarlak többé látni. Másnap persze megjelent egy hatalmas csokor virággal, hogy bocsánatot kérjen, de Hanna nem engedte be őt – hiába hivatkozott a fiú a szép emlékekre. Valami végleg eltörött benne.
Ami akkor éjjel történt, azt soha nem bocsáthatja meg. Nem akar az anyja sorsára jutni. Most, ennyi év távlatából már tisztán látja, hogy korábban csak azért nem került sor konfliktusra, mert ő általában önként fejet hajtott Philip akarata előtt.
A diplomaosztó utáni napon összefutott egy középiskolás osztálytársnőjével. Mindketten épp ráértek, így beültek beszélgetni egy kis kávézóba. Kerry asszisztensként dolgozott egy modellügynökségnél. Elmondta, hogy nemrég költözött el tőle a barátja, ezért most egy kisebb lakás keres. Vagy egy lakótársat. Nagyon megörült, amikor Hannától megtudta, hogy még nem talált megfelelő albérletet, pedig hamarosan munkába kell állnia. Fel is ajánlotta neki, hogy lakjon nála.
Hanna szinte minden idejét a munkájának szentelte. Kora reggeltől késő estig az irodában volt. Az irodaházban, ahol az őt alkalmazó cég is székelt, zömmel férfiak dolgoztak. Páran próbáltak is udvarolni neki, de ő elutasított minden közeledést.
– Hanna, te nem vagy normális – jelentette ki Kerry, miután egyszer, mikor otthon felejtette a kulcsát, beugrott Hannához, és szemügyre vette az irodaház folyosóin végighaladó fiatal és középkorú férfiakat. – Ilyen pasikkal vagy körülvéve, és mégis velem jársz moziba? Miért nem fogadsz el néha egy-egy meghívást? Az még nem kötelez semmire – folytatta. Hanna hiába magyarázta, hogy ha úgyis tudja, hogy részéről nem lesz szerelem a dologból, a férfi pedig esetleg csak arra vár, akkor jobb, ha egyáltalán nem szerveznek közös programot. De Kerry ezt nem értette.
Már több mint egy éve lakott Kerryvel, amikor a felettük lévő lakásba új lakók költöztek. A csengő mellett két vezetéknév jelent meg, de ő hetekig csak egy személlyel találkozott, akit korábban még nem látott a házban. Egészen szimpatikusnak találta a fiút, aki minden alkalommal barátságosan üdvözölte őt, és egyszer aztán szóba is elegyedett vele a szupermarketben, amikor a pénztárnál álló sorban Hanna mellé került.
Hanna pár nappal később egy nem nekik címzett levelet talált a postaládájukban. A borítékon a felettük lakó fiú neve állt. Felment az ötödik emeletre, és becsöngetett. De nem a már ismert Mick nyitott ajtót, hanem valaki más. Hanna meglepetésében alig bírt magából kipréselni két mondatot. Ahogy belenézett a vele szemben álló fiú mélybarna szemébe, valami furcsa érzés kerítette hatalmába, amilyennel eddig még soha nem találkozott. Mintha kisebb áramütés érte volna. Soha nem hitte, hogy létezik szerelem első látásra – egészen eddig a pillanatig.
Amikor kedvenc karosszékében ülve próbálta felidézni a fiú arcát, nagyon haragudott magára, hogy nem próbált beszélgetést kezdeményezni vele. Zavarában csupán annyit tudott mondani, hogy ő itt lakik az alattuk lévő lakásban, és hogy véletlenül az ő postaládájukba dobták be Mick levelét. De ha jól látta, a fiú is kicsit zavarban volt. Azt sem tudja, mi a keresztneve. A csengő mellett és a postaládán is csupán ennyi áll: D. Trent. David, Dean, vagy talán Dave? Danielnek hívják, tudta meg másnap, amikor a közeli kis pékség előtt a két fiúba botlott. Épp egy jövő héten kezdődő kiállítás járt a fejében. A fiúkkal együtt még egyszer elhaladt az olasz reneszánsz és barokk festészet remekeire figyelmeztető plakát előtt. Daniel megállt ott egy pillanatra, és megjegyezte, hogy ezt a kiállítást nem szabad kihagyni.
– Én is mindenképpen meg szeretném nézni – szólalt meg Hanna, és magában ujjongott, hogy Danielt is érdekli a festészet. Daniel épp mondani készült valamit, de Mick közbevágott: – Mi lenne, ha holnap este átjönnétek hozzánk Kerryvel? Megünnepelhetnénk a beköltözésünket. – Szívesen átmennék, de holnap reggel el kell utaznom – válaszolta Hanna, és ebben a pillanatban nagyon bánta, hogy másfél hónappal ezelőtt bejelentkezett a kéthetes továbbképzésre. Mikor hazaért, Kerry a kád szélén ült, és a körmét lakkozta. – Úgy döntöttem, hogy nem randizom többet Jasonnel. Mert egy bunkó – mondta köszönés helyett. Miután kipanaszkodta magát, Hanna elmesélte neki, hogy mi történt, és azt is bevallotta, hogy nagyon tetszik neki Daniel. – Én még nem találkoztam vele – konstatálta Kerry.
Alig várta, hogy leteljen a két hét, és újra láthassa Danielt. Elhatározta, hogy amint alkalom adódik rá, megkérdezi őt, nincs-e kedve vele menni a kiállításra. A postás figyelmetlenségének köszönhetően rögtön a hazaérkezése napján tálcán kínálkozott a lehetőség. Daniel nyitott ajtót, és beinvitálta Hannát. Nagyon jól elbeszélgettek.
Hanna egyre biztosabb volt abban, hogy ezt a fiút tényleg neki találták ki. Aztán előállt az ötlettel. – A múlt héten már megnéztem a képeket Kerryvel, de szívesen elmegyek még egyszer – mondta Daniel. Hanna nem akart hinni a fülének. Kerry és a reneszánsz festészet?! Neki eddig egy kiállításra sem sikerült őt elcipelnie. Aztán amikor az épp belépő Mick lakótársa utolsó mondatát hallva kijelentette, hogy inkább vele menjen, mert Danielnek és Kerrynek már úgyis van egész hétre programja, rosszat sejtett.
– Mit vagy úgy oda?! – hadonászott Kerry, mikor Hanna megjegyezte, hogy ez nem volt szép tőle. – Csak azt mondtad, hogy tetszik. Nem azt, hogy belé vagy esve. Különben is, majdnem alacsonyabb nálad. Mick jobban illene hozzád. Úgyis odavan érted, amióta csak meglátott.
Igen, talán bele tudott volna szeretni Mickbe. De nem így, hogy találkozott Daniellel. Bárhogy is próbálta magát lebeszélni Danielről – hisz nem is olyan jóképű, van egy kis pocakja, és tényleg lehetne valamivel magasabb –, egyre csak azt érezte, hogy neki ő az Igazi. Nem tudja elviselni, hogy mással lássa. Az lesz a legjobb, ha nemcsak a lakásból költözik el, hanem a városból is. Úgy döntött, hogy egy több száz kilométerre fekvő nagyvárosban keres munkát.
Lefekvéshez készülődve megint eszébe jutott Walter. Neki is majdnem ugyanolyan színű volt a szeme, mint Danielé. De nem akart Walterre gondolni, ezért olvasgatni kezdett. Aztán – kezében az útikönyvvel – elszenderedett. Álmában ugyanott sétált, ahol délután. Ismét azt érezte, hogy egyre többen figyelik, de nem fordult vissza. A bokrok mögül mesebeli lények léptek elő, és a legapróbb törpe így szólt hozzá: Ne félj Hanna, minden rendbe jön.
(Folytatjuk)
