Nyílik az ajtó, és a szoba megtelik szikrázó napsütéssel. A rádióban Sommer, Sonne und Musik slágerei szólnak, és előttem van egy hosszú, verőfényes nyári nap, amelyet a Duna partján sütkérezve tölthetek. Máig visszacsengenek bennem a régi gimnazista nyarak, mikor a szünidő végtelennek tűnt, és a napok vidáman sorakoztak egymás mellé...
Kisgyerekkorom nyarai még napsugarasabbak voltak. Állt még a dombon a nagy családi ház, a konyhaajtó az orgonabokrokkal kerített udvarra nézett, mögötte reggelenként párásan nyújtózott a gyümölcsfákkal beültetett kert, ahol mindig volt meggy, cseresznye, alma, barack, körte és őszibarack, sőt ringló és birsalma is.
A szomszéd kert, ahol Mari barátnőm lakott, még sejtelmesebb volt. Egész gyerekkorom ott telt el, abban a hatalmas kertben. Hosszú sorban álltak benne a ribizlibokrok, rajtuk fehér és piros ribizli nőtt (amit akkor még nem ismertem). A kert végében két félelmetesen mély betonsiló riogatott bennünket, de mellette barackfa állt, amelyen olyan apró barackok nőttek, mint a dió. Mást se ettünk egész nyáron, meg jó ropogós barna kenyeret.
Reggelenként barátnőm nagymamája gyomlálni küldött bennünket. Először a sárgarépa és a petrezselyem került sorra, aztán a kukorica. Ezt szerettük, mert mi, kicsi nyolcévesek egészen elvesztünk a hatalmas kukoricatáblában. De a levelek alatt jó hűvös volt, és a növények gyökere nem szakadt bele a száraz földbe. És ott volt a hatalmas rebarbarabokor. Levelei alatt de sokat üldögéltünk, savanyú rebarbaraszárat rágcsálva!
Aratás után kalászt szedtünk csokorba. Hatalmas táblákon termesztették a kertek alatt a búzát, kilométerekre elgyalogoltunk, át a másik falu határába.
Egyszer hirtelen nyári vihar támadt. Kora délután volt, de egészen feketére vált az ég. Fújt a szél, csapkodtak a villámok, aztán eleredt az eső, ömlött megállíthatatlanul. Pityu, a szemben lakó szomszéd fiú, aki szintén jó barátom volt, nem ijedt meg, dehogy! Gyorsan bebújtunk egy búzakeresztbe, ott vártuk meg a zivatar végét. Nemsokára kisütött a nap, az égen megjelent a szivárvány. Akkoriban még nyugodt volt a világ, a szülők nem aggodalmaskodtak fölöslegesen, a gyerekek szabadok voltak nyáron, mint a madár. És hozzá az örökös napsütés!
Ma már nem áll a családi ház, se a szomszéd házak. Kertjeinkben buldózerek túrták ki a gyümölcsfákat, mert kellett a hely a panelházaknak. Csak Mariék egyik körtefájának kegyelmeztek, annak, amelyik a kis kacsaúsztató mellett állt. Szorgalmasan terem ma is, de a körte nem kell róla senkinek.
A mai unatkozó gyerekek bottal verik le róla a gyümölcsöt, és cipőjük sarkával széttapossák. Legyek eledele válik belőle. Ma egy másik kertben gyomlálgatunk Mari barátnőmmel. Esténként a kis kerti ház teraszán üldögélve hallgatjuk, ahogy elcsendesednek a fák ágain a madarak, s elülnek a kert neszei. Ez a kert is szép.
És mi nagyot nevetünk, amikor a szomszédos kertben váratlanul megpillantunk egy szépen terjeszkedő rebarbarabokrot...
