Pedagógus, költő, gyermekversíró, humoreszkszerző és két kislány büszke édesapja. Miközben hétköznaponként a tanteremben formálja a jövő nemzedékét, szabadidejében versekkel, novellákkal és humoros történetekkel ajándékozza meg olvasóit.
Beszélgettünk hivatásról, családról, alkotásról, a gyerekekhez vezető útról, és arról is, hogyan lett egy toalettpapírba csavart lányból élete szerelme.
– Már középiskolás korodban publikálták korai „zsengéidet”. Szüleid nem óvtak az irodalmár létből fakadó bizonytalan jövőtől?
– Nagyon helyesen felhívták a figyelmemet a tényre: olyan foglalkozás, hogy „író”, nem létezik, azaz írásból nemigen lehet megélni. Kell egy tisztességes munkahely, aztán ha az embernek még ezután is van kedve a billentyűket püfölni, ám tegye. Szerencsére én már tízévesen a fejembe vettem, hogy pedagógus leszek.
– Mégis hátat fordítottál a katedrának. Irodalmi lap, könyvkiadószerkesztőjeként dolgoztál, később biztosítótársaságoknál...
– Amikor az ember fiatal, nemigen tud, sőt nem is akar ellenállni a kísértésnek, hogy a határait feszegesse. A „tanulóévek” szükségesek, mert bölcsebbek leszünk általuk. A lényeg: a hazatérő„tékozló fiút” szeretettel fogadták az öreg iskolafalak.
– Pedagógusként naponta szembesülsz azzal, hogy a mai gyerekek nem igazán érdeklődnek az irodalom iránt, és mégis van bátor-ságod gyermekverseket írni.
– Diplomamunkámban is a szlovákiai gyermekirodalom fejlődéséről írtam. A saját példámon tapasztaltam, mennyire fontos, hogy az ember minél korábban megszeresse a könyvet. Tény, hogy a Guttenberg-galaxis egyre távolodik.
Az óvodások és a kisiskolások szerencsére hálás közönségnek számítanak. Nagyobb örömmel írok nekik, mint a felnőtteknek, mert azok közé tartozom, akiknek a lelke mélyén ott él a játékos gyermek.
A Hétre hét, hóra hó, a Gyerkőce, valamint a Tündérvirág című gyermekversköteteim sora idén karácsonyra újabbal bővül. Ez lesz a Hemperkőc, s bizton megígérhetem, hogy nem hiányoznak majd belőle a humor, a parádés rímek és a pazar szójátékok.
– Jövőre lesz húsz éve, hogy rendszeresen publikálsz, miközben tanítasz. Hogy lehet a kettőt összeegyeztetni?
– Hétfőtől péntekig zötyögök a buszon Csicsóról Csallóközaranyosra, majd vissza, s közben kitalálom, hogy mit fogok szombat-vasárnap megírni. Ha addigra mégis elfelejtem, akkor pechem van. Bevallom, jobban szeretek tanítani, mint írni, mert ott azonnali a visszajelzés. Szerintem tisztelni kell a gyereket, sokat beszélgetni vele, és jó példát mutatni neki. Sajnos, sok szülő nem így gondolkodik – ezért a pedagógus nincs könnyű helyzetben. Néha amit nappal felépít Kőműves Kelemen, annak hajnalra nyoma vész.
– A biztos családi háttér segít a feltöltődésben? Az alkotó ember felesége általában nagyobb terhet hord, alkalmazkodnia kell a művészember hangulataihoz.
– A feleségem biztosítja a hátországot, irányítja a család hétköznapi működését. Most a második kislányunkkal van szülési szabadságon, és bizony a nap végére nagyon elfárad. Minden művemnek ő és a család az ihletője. A tiszteletemet sokszor szonett formájában fejezem ki iránta. Nem mintha a rózsa kiment volna a divatból, de a szonett nem kér friss vizet, és évek múltán sem hervad el.
Amúgy a feleségem előbb ismerte az írásaimat, mint engem, és némi túlzással talán azt is mondhatnám, hogy titkos rajongóm volt. Egy performance-bemutatón figyeltem rá fel. Egy barátommal együtt vittük ki a színpadra, mert ő szegény moccanni sem tudott, ugyanis tetőtől talpig toalettpapírba volt betekerve. Előadás közben átfutott az agyamon: akinek ilyen jól áll a papír, ahhoz talán a magamfajta tollforgató is illene...
– A feleséged az első, akinek megmutatod a készülőírásaidat?
– Természetesen. Mindig nagy regényfaló volt. Eddig legjobban talán az ősszel megjelenő Kis magyar cyberpunk című kötetem tizenegy novellája tetszett neki. Ezekben az írásokban a férfi–nő számítógép „szerelmi háromszöge” áll a középpontban, vagy pedig a virtuális terek, szereplők és valóságok ütköznek egymással.
– Mivel töltöd a szabadidődet?
– Szeretek a gyerekeimmel lenni. Nagy örömömre itt a vakáció, amikor még többet lehetünk együtt. A lányaim, Emese és Noémi: két kis tündér. Emese még csak nagycsoportos óvodás, de már most szaval, énekel, és felismeri a nagy nyomtatott betűket.
– A nemrég megjelent Anticitrom című könyved hetven humo-reszket tartalmaz. Milyenek általában írásaid női szereplői?
– Szőkék, barnák, feketék, és nagyon szeretnivalók. A humoreszkekben állandóan visszatérő téma a férfi-nő kapcsolat. Legyen az szerelmes, férj-feleség vagy főnök-beosztott viszony: mindennapi csatározásaik, versengésük egymással és a világgal számtalan humoros szituáció forrása. A legfontosabb szerintem, hogy tiszteljük egymást, a nő a férfit, a férfi a nőt, egyik se próbáljon a másik fölékerekedni. Így ebben a rohanó világban is emberek tudunk maradni, akiket megtart a hit, a remény és a szeretet.
– Köszönöm a beszélgetést.
