Gyakran mondogatjuk, mennyire másak a mai gyerekek. Felgyorsult világunkban a digitalizáció vette át a teljes uralmat, az oktatás pedig csak cammog, alig érve utol ezt a nagy sietséget. Beérhetjük-e egyáltalán ezt a rohanó fejlődést? A tankönyvek, amelyekből egykor tanultunk, ma is megállják a helyüket az oktatásban? Képes-e még a tanár felkelteni a gyermek figyelmét ebben a véget nem érő információáradatban?
Varga Tamás földrajz‒magyar szakos pedagógus számára az oktatás nem csupán a kötelező tudnivalók átadását jelenti, hanem azt is, hogy segítse a diákokat abban, hogy értő felnőttekké váljanak. Tamás az élményalapú oktatás híve, óráit igyekszik mind színesebbé és érdekesebbé tenni a gyerekek számára. Szívügye az oktatás mai helyzetének javítása. A hozzá hasonló pedagógusoknak köszönhetően mondható, hogy talán van még jövője a szlovákiai magyar iskoláknak. Tamással az oktatás mai helyzetéről, a változás lehetőségeiről és saját tanítási módszereiről beszélgettünk.
Varga Tamás magyar és földrajz szakos pedagógus. A komáromi Jókai Mór Alapiskola tanára, digitális koordinátora és iskolai tanácsának elnöke, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának gyakorlatvezető tanára, valamint az Országos Közoktatási és Ifjúságnevelési Intézet (NIVAM) tudományos-kutató munkatársa. Mesterdiplomáját földrajz és magyar szakos tanárként a Konstantin Filozófus Egyetemen szerezte 2014-ben Nyitrán, majd a Selye János Egyetem hallgatójaként doktorált 2016-ban. Idén, 2025-ben Csehországban elvégezte a menedzsment és marketing szakképzést (MBA). 2013 óta dolgozik pedagógusként, s az évek során nemcsak felismerte a mai oktatási rendszer hiányosságait, hanem aktív szerepet vállal az oktatásügy javítását szolgáló kezdeményezésekben. Pedagógusként mind diákjai, mind kollégái elismeréssel adóznak törekvései iránt, amelyet számos kitüntetése is bizonyít, mint a Jókai Mór Alapiskola Év Tanára díj (2019), a Komárom Város Év Pedagógusa díj (2020), Az SZMPSZ Díja kiváló módszertani, nevelési, szakmai és tudományos eredményekért (2024), valamint a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért díj (2025).
‒ Valószínűleg rengetegen kérdezték már tőled, de a magyar mellett miért pont a földrajz szakot választottad? Ha mondhatok ilyet, akkor ez a tárgy mára szinte teljesen mellékvágányra került.
– Bizony, pedig szerintem nagyon fontos, hogy tájékozottak legyünk a világban. Én személy szerint szerencsés diák voltam, mivel nagyon jó földrajztanárnőket kaptam. Ők keltették fel az érdeklődésemet a világ működése iránt, olyannyira, hogy a tanárképzőn is földrajzra jelentkeztem. Az egyetemen is hasonlóan jó tapasztalataim voltak az akkori mentorommal, Hilda Kramáreková professzor asszonnyal. Mindig azt mondta, hogy nem szabad megelégednünk a minimummal, mindig a maximumra kell törekednünk. Ez a mondat azóta is a fülemben cseng, és valóban igyekszem a legtöbbet kihozni a munkámból.
‒ Mi volt a tapasztalatod pályakezdő tanárként, milyen érzésekkel léptél be először az iskola kapuján oktatóként?
‒ A II. Rákóczi Ferenc Alapiskola tanáraként kezdtem meg pályafutásomat 2013-ban, Gútán. Fiatal, élettel teli és ambiciózus voltam. Rengeteg ötletem volt, hogy mivel lehetne színesebbé, napra készebbé és érdekesebbé tenni az oktatást a mai gyerekek számára, de nem mindenki volt nyitott ezekre az újításokra.
A vezetőtanárom nagyon igyekezett ellehetetleníteni a munkámat. Rengeteg akadályt gördített elém. Szerencsére az iskola igazgatónője mindenben támogatott. Ő volt az, aki megmutatta nekem, hogy milyen pedagógussá is szeretnék válni.
‒ Mi volt az, amivel nem voltál elégedett, min változtattál először, amikor elkezdtél tanítani?
‒ Gyorsan fejlődő, rohanó világban élünk. Régen, amikor még nem volt minden tele technikai kütyükkel, talán még megállta a helyét az adatokra fókuszáló oktatás, de ma már egyáltalán nem. Kit érdekel manapság, hogy egy adott ország hány tonna szenet termel, illetve mekkora a népsűrűsége? Ezek az információk ma már mind fellelhetőek az interneten. Nekünk, tanároknak nem csak az a dolgunk, hogy olyan adatokkal tömjük a gyerekek fejét, melyeket a legjobb esetben is két nap múlva elfelejtenek. Érdekessé és színessé kell tennünk a tananyagot, hogy megragadja őket. Én erre fektetek elsődleges hangsúlyt az óráimon.
‒ 2017-ben kezdtél oktatni Komáromban. Milyen tapasztalataid voltak először az ottani gyerekekkel?
‒ Amikor megkezdtem pályafutásomat a Jókai Mór Alapiskola tanáraként, csalódottan tapasztaltam, hogy a gyerekek nem ismerik a környezetüket. Egyik órán megkértem őket, hogy soroljanak fel néhány vadállatot, amelyek megtalálhatók a komáromi erdőszélen. Nem tudtak. Megint más osztályban Szlovákiában gyártott tejipari termékeket kellett mondaniuk. Ők sem tudtak válaszolni. Rájöttem, hogy a gyerekeknek a világ bizony a belvárost jelenti. Összefogtunk hát néhány tanárral, és tanulmányi kirándulásokat kezdtünk szervezni, hogy a gyerekek megismerjék, mi is van igazából körülöttük. Azóta is rendszeresen tartunk ilyeneket, és be kell valljam, nagyon jól működnek.
‒ Te magad is gyakran kirándulsz a szabadidődben, megismered más országok kultúráját. Mi a célja ezeknek az utazásoknak, mit szeretnél látni a világból?
‒ Mindent. Ezek az utazások nem csak a szellemi feltöltődésem részét képezik – az is fontos számomra, hogy élményeimet, tapasztalataimat megosszam a diákjaimmal, és ezzel megismerjék más országok népszokásait, kultúráját. Az utazásaimat mindig fényképekkel dokumentálom. Nem csupán az utazási irodák prospektusaiban szereplő nevezetességeket látogatom meg, szeretem ennél mélyebbre hatóan megismerni a világ tájait, kulturális és viselkedésbeli különbségeit.
‒ Említetted, hogy számos ötleted van az oktatás megreformálására. Min sikerült változtatnod az elmúlt években?
‒ Úgy vélem, a mai tankönyvek alkalmatlanok az oktatásra, ezért elkezdtem kísérletezni. Először csak feladatlapokat készítettem a gyerekeknek, amelyek megoldásához segítségül hívhatták az okostelefonjaikat, az internetet. Azt tapasztaltam, hogy a diákok kaphatóak rá, ezért pár kollégámmal úgy döntöttünk, készítünk számukra egy munkáltató füzetet, mely magában foglalja a munkafüzetet és a tankönyvet is. Ezt azóta sikerült megvalósítani. Külön öröm számomra, hogy a munkáltató füzetek egyes lapjait az utazásaimon készült fényképek díszítik.
‒ Szülőként mi magunk is észrevesszük, hogy teljesen máshogy működnek a mai gyerekek, nem is beszélve a Covid-időszakról, ami nemcsak a hétköznapokra, de az oktatásra is rányomta a bélyegét. Mik a te tapasztalataid, miben változott azóta az oktatás?
‒ A Covid idején a gyerekek sokkal nagyobb szabadságra tettek szert, mint azelőtt. Valahol persze jót tett, mert az iskolák kénytelenek voltak átállni a digitális oktatásra, és a tanárok maguk is megtanulták használni a különböző technikai kütyüket. Persze azért megvannak a maga negatívumai is, melyet nagyban lehet tapasztalni a koncentrálás terén is, de ez nem csak ennek tudható be. A legnagyobb áttörést talán a hatvan év körüli kollégák esetében tapasztalom, ők a mai napig elhivatottak a munkájuk iránt, és tényleg szívüket-lelküket beleadva tanulják alkalmazni a technológiát. Aztán ott vannak a negyven-ötven év közötti kollégák is. Ők már passzívabbak.
‒ Mit gondolsz, mi az oka ennek a passzivitásnak?
‒ Ők azok, akik a rendszerváltás idején kezdték meg pályafutásukat, és sajnos nagy hatással volt rájuk ez az időszak. Ők voltak akkoriban a leginkább rákényszerítve arra, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. Akkora változások mentek végbe akkor az életükben, hogy ma már nem szívesen alakítanak a megszokott dolgokon.
‒ Ez milyen hatással bír a gyerekekre és szülőkre?
‒ Elég csak megnézni, mi történik egy ilyen tanár óráin. Nyissuk ki a füzetet, írjuk le, oldjuk meg. Semmi körítés, semmi gazdagítás, csak az állandó monotonitás. A gyerek unatkozik, otthon pedig panaszkodik. Aztán jön a szülő, hogy a gyerek utálja a sulit. Ez a rendszer lehet, hogy húsz évvel ezelőtt működött, de ma már nem. Természetesen vannak kötelezettségek, számonkérések, amelyeknek meg kell felelni, de ha minden csak erről szól, akkor hogyan várjuk el a gyerekektől, hogy figyelemmel üljék végig a negyvenöt percet?
Észre kell vennünk, hogy a mai gyerekek már nem szeretik a könyveket bújni, helyette az érdekességeket, impulzusokat keresik. Nekünk, tanároknak pedig az a feladatunk, hogy megragadjuk a figyelmüket, és kikérjük az ő véleményüket is a világ dolgairól. Gondolkodni tanítsuk meg a gyermeket, ne magolni.
‒ Mi a felelősségünk ebben nekünk, szülőknek? A mondás úgy tartja, hogy a szülő otthon, a tanár pedig az iskolában nevel. Mit gondolsz, megállja még ez a helyét a mai világban?
‒ A legfontosabb szerintem, hogy a szülő mérlegelje, mit akar elérni. Ha nem adunk a gyereknek kötelességeket, de még az iskolatáskát is levesszük a válláról, és a házi feladatot is megírjuk helyette, akkor felnőttként sem lesz képes maga kezelni a problémáit. Az a filozófiám, hogy a gyerekeket az életre kell nevelni. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a szülők maguk is partnerekké váljanak, és segítsék a munkámat azzal, hogy a gyerekeket tudatos felelősségvállalásra nevelik. Hála az égnek, az én osztályomban nagyon jól együtt tudunk működni a szülőkkel. A kisebb-nagyobb problémák azonban itt is jelen vannak.
‒ Ahogy már a beszélgetésünk elején szót ejtettünk róla, te nemcsak földrajz, hanem magyar szakos tanár is vagy. Mi a tapasztalatod, olvasnak még a mai gyerekek? Nekünk sajnos az az észrevételünk, hogy hatalmas gondok vannak a gyerekek szövegértésével.
‒ Valóban vannak problémák a gyerekek szövegértésével, de én igyekszem ezeket a lehető legjobban kiküszöbölni. Számomra nagyon fontos az értő olvasás. Ha a diákok nem tanulják meg értelmezni a szövegeket, akkor később rengeteg problémájuk lehet, akár a munkavállalásnál, de az élet számos más területén is. Gyakran készítek elő az óráimra nem túl hosszú, de annál érdekesebb szövegrészleteket, amelyeket aztán megbeszélünk. Az a legfontosabb, hogy rábírjam a gyerekeket a gondolkodásra.
‒ Idén Jókai Mór emlékéve van. Olvasnak még a gyerekek a szerzőtől? Mi a véleményed a kötelező olvasmányokról?
‒ Szerintem a nehéz szövegű kötelező olvasmányok kontraproduktívak. Csak arra jók, hogy elriasszuk a gyereket az olvasástól. Ahhoz, hogy a diákokkal megszerettessük az olvasást, élményszerű, a mai gyerekek nyelvhasználatát figyelembe vevő olvasmányokra van szükség. Egy hosszas tájleírásból álló mű borzasztóan távol áll tőlük, és nem is igazán nekik való. Vegyük például Jókai A kőszívű ember fiai című művét. Amíg a gyerek nem tudja történelmileg behelyezni az adott korba a regényt, hogyan várhatjuk el tőle, hogy megértse? Az óráimon csak szövegrészleteket olvasunk a regényből, melynek során nemcsak a cselekménnyel, de az adott kor társadalmi-politikai helyzetével is igyekszem megismertetni őket egy hosszabb időkereten belül.
‒ Jól emlékszem még a saját diákéveimre, azóta is a fülemben cseng ez a mára már szállóigévé vált kérdés: Mire gondolt a költő? Neked mi erről a véleményed?
‒ Ez az a kérdés, amitől égnek áll a hajam! Még soha, egyetlen diákomnak sem tettem fel. Találgathatok, hogy mire gondolt Petőfi, amikor megírta a Szeptember végént, de akkor sem fogom tudni, mert nem voltam ott mellette, amikor ezt a versét írta. Engem az szokott érdekelni, hogy mit gondolnak a diákok, amikor elolvassák a művet abban az életszakaszban, amelyben éppen vannak. Nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz fog róla eszébe jutni, sőt biztos, hogy mindenki másra fog gondolni a vers olvasása közben. Pont ez benne a szép.
‒ Feltennék neked egy indiszkrét kérdést, ha nem bánod. Te milyen tanárnak tartod magad?
‒ Én azért elég laza vagyok, a következetességemmel együtt, azt meg kell hagyni. Velem bármiről lehet beszélgetni, még a kényes témákról is, főleg ha otthon a szülő nem igazán nyitott erre. Az Instagramon és a TikTokon is fent vagyok, hogy tisztában legyek azzal, milyen információk jutnak el a gyerekekhez a világhálón keresztül, s ha valamilyen téma kerül szóba, ne álljak előttük értetlenül. Mindemellett nálam is vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani. Nagyon szeretem a rendet, a precizitást és a pontosságot. Elvárom, hogy az osztályterem mindig tisztán és rendben legyen tartva, a füzetek pedig áttekinthetőek legyenek.
