1876. MÁRCIUS 20. Easton Neston (Northamptonshire)
Ida léptei halkan visszhangoznak a padlóburkolaton. Az ő tiszte volt beszerezni a királyné magyar olvasmányait. A királyné imádta Jókai Mór regényeit. Szinte kívülről fújta a legszebb passzusokat. Ida odaadó felolvasó volt. Bár szép számú kérője akadt, mindenkit elutasított. Hűsége a császárné iránt megingathatatlan volt – az udvar sem tűrte volna az árulást.
Erzsébet császárné, akit barátai csak Sisinek hívnak, a lakosztályában pihen. Ida kecses főhajtással köszönti, amikor belép. Sisi elmosolyodik, Ida számára mindig tartogat egy őszinte mosolyt. Ida feltornázta magát a ranglétrán: köznemesi származása ellenére szinte udvarhölgynek számított, bár hivatalos megjelenésein nem kíserhette a császárnét.
– Ma délután nem vágyom felolvasásra – mondja a csárszárné. Ida meghökken. Idejét sem tudja, mikor utasította vissza őfelsége a felolvasást.
– Tán elkövettem valami helytelenséget? – kérdezi kétségbeesetten.
– Ugyan, Ida! – húzza fel szemöldökét a császárné. – Nálad jobb társaságom nem is lehetne. Ferenc császár levelet küldött, válaszolni szeretnék rá. A tanácsomat kéri egy államügyben. Mára szabadon eresztelek. Pihenj!
– De felség, ki marad Ön mellett? – Még hogy pihenés! Idejét sem tudja, mikor volt egy szabad délutánja.
– Ne aggódj, Mária grófnő a gondomat viseli. – Ida sóhajt. Nincs mit tenni. Őfelsége így rendelkezett. – Kellemes időtöltést kívánok, felség! – Ida elegáns meghajlással távozni készül.
– Neked, kedves Ida, neked – válaszol Erzsébet kissé lehangoltan. Ida rajta felejti a szemét. Csak nem önti el a keblét a mélabú? A császárnét gyakran gyötörte bánat, s ilyenkor senkit nem tűrt meg maga mellett.
Ida a kastélyt körülölelő park felé veszi az irányt. Könnyű a lég, csiripelnek a madarak, sétálni fog. Aggódik úrnőjéért, fejét lehajtja, így nem veszi észre, hogy a messzi csipkebokorból kifut elé egy vadászkutya. Az angol pointer vészjóslóan morog, Ida ijedten kapja fel a fejét.
– Ejnye, nahát! Hát így kell viselkednie a vadászkutyák arisztokratájának? – A kutya szája észrevehetően habzik. Ida szíve kalapálni kezd, veszélyt érez. Így érezhetik magukat a becserkészett vadak: fut át gyorsan az agyán. Lassan hátrálni kezd.
– Nyugalom. Semmi baj! – Ám a kutya nekirugaszkodik. Ida kétségbeesetten felsikolt, térdei reszketnek a félelemtől. – Segítség! Segítség! – kiáltja, de megbotlik egy kiálló sziklában, és hanyatt esik. Lövés dörren, sietős léptek közelednek felé.
– Hölgyem! Hölgyem, nem esett baja? – kérdezi egy férfihang, miközben két gyengéd kar érte nyúl. Ida egész testében remeg, de a mélyen ülő barna szemek biztonságot sugároznak.
– Azt hiszem, nem – feleli bizonytalanul. A férfi tekintete gyorsan végigfut Ida testén. – Fel tud állni? – kérdezi, kezét segítőkészen Ida felé tartva.
– I... igen.
Ida megragadja az ismeretlen kezet, s megpróbál felállni. Hogy tudott ennyire megijedni egy kutyától? Még forog vele a világ, de azért magabiztosan megáll a lábán.
– Jól van? – kérdezi újra a férfi, mire Ida biccent. A férfi biztatón átfogja a derekát. Ida megmerevedik az érintéstől, sosem került még ilyen közelségbe egy férfival. Pír önti el az arcát. A könnyeivel küszködik, szégyelli magát. A férfi a közeli lugas padjához vezeti, s óvatosan leülteti. – Köszönöm a segítséget! – suttog Ida, majd elhallgat. Hisz nem ismeri az idegent.
– Bocsásson meg, kérem! – szabadkozik a férfi, majd összevágja a bokáját.– George Middleton kapitány vagyok. – Örvendek, kapitány úr – nyújtja remegő kezét kézcsókra a nő. – Ferenczy Ida vagyok, a felséges asszony felolvasónője! – Örvendek – húzódik mosolyra a férfi szája.
– Őfelsége szabadnapot adott nekem. Sétálni indultam. Őszintén szólva, kutyatámadással nem számoltam... – takarja el a szemét Ida.
– Az lenne a legjobb, ha elkísérném. – Ida rápillant. Nem ismerik egymást. Megmentette a kutyától, de nem spacírozhat fel s alá egy ismeretlen férfival. Ám azon kapja magát, hogy örül az ajánlatnak.
– Köszönöm. Igazán kedves.
1876. MÁRCIUS 30.
Ida a tükör előtt állva korholja magát. Belehabarodott a megmentőjébe. Abba a Middleton kapitányba, aki megmentette a vicsorgó pointertől, s aki újabban a császárnét kísérgeti a vadászvágtáin! Úrihölgyhöz nem méltóan kacarászik a férfi szórakoztató történetein... Igazság szerint soha nem érezte magát ilyen jól senki társaságában. Azon az ominózus délutánon a férfi találkát kért tőle. Kora reggel találkoztak, mialatt a császárné reggeli sétáját végezte.
A következő nap szintén, majd megint. Ida tudta, hogy ezzel eljátssza őfelsége bizalmát, az udvar szigorú szabályai tiltják az ilyet – mégis beleegyezett a hajnali légyottokba. Minden reggel a kastély nyugati szárnyának fákkal körülölelt rejtekében találkoztak. Ida szégyellte magát, hogy titkolózik. Szívesen elmesélte volna őfelségének, hogy mennyire közel került a kapitányhoz, akihez maga a császárné is ragaszkodott. Ám hogyan, miként? Álljon oda elé azzal a szégyenletes vallomással, hogy hipp-hopp, szerelmes lett? Ida itt mélyet sóhajt, egy utolsó pillantást vet a tükörbe, s elindul, hogy találkozzon azzal a férfival, aki elrabolta a szívét. Hangtalan lopakodik a fák árnyékában, mint a puha léptű macska... Megsimogatja a fát, melynek kérgébe bevésték nevük kezdőbetűit. Kezét a szívére szorítja: a férfi késik. Ág reccsenése hallatszik a háta mögött, hirtelen két erőszakos kéz ragadja meg a derekát és a száját, durva férfihang zihál a fülébe. Ida fojtottan felsikolt.
– Hetek óta figyellek. Vajon mit szólna a császárné, ha a tudomására jutna, hogy viszonyod van Middleton kapitánnyal? – Ida kővé dermed. Ki ez az idegen, és mit akar tőle? Egy-két csók ugyan elcsattant, de ennél tovább sohasem merészkedett. Ártatlansága feddhetetlen. A férfi folytatja. – Jól figyelj arra, amit mondok! A kapitány fogságba esett, súlyos tartozása van. Menj fel a császárné lakosztályába, és hozd el az ékszereit: így megválthatod a szabadságát. Ha nem engedelmeskedsz, a kapitány halállal lakol. Szemet szemért, fogat fogért! Adós, fizess!
Ida remeg, mint a nyárfalevél. Halálra rémíti a gondolat, hogy ez az útonálló zsaroló bosszút állhat a kapitányon. S mi lesz, ha kitudódnak a titkos légyottjaik? A hűséges társalkodónő, aki mindig hűen szolgálta őfelségét, világraszóló botrányba keveredik!
– Bólints, amennyiben teljesíted a követelésemet! – sürgeti az idegen. Ida bólint, mire a férfi leveszi a szájáról a kezét. Ida most már sikolthat, de gyáva hozzá. Gyáva felfedni a titkot, mert félti a szerelmesét. A tiltott gyümölcs leesett a fáról.
Bizonytalan léptekkel halad a kastély felé. A lépcsőfordulóban a császárnővel és a siető Mária grófnővel találja magát szemközt. Ijedtében megtántorodik.
– Ida! Ida, mi történt? – Idából feltör a zokogás.
– Én... – kezdi, majd Mária grófnőre pillant. A császárné megérti a pillantást. – Mária grófnő, kérem, hagyjon magunkra.
– Ahogy kívánja, felség – hajol meg a grófnő, és halk léptekkel távozik. A császárné magához inti Idát.
– És most halljuk, mi az, ami így felzaklatott! – Ida keresi a szavakat. Nem tudja, hol kezdje. Nagy kockázatot vállal azzal, ha beavatja a császárnét. Végül elhatározásra jut, felnéz, és fakó hangon mesélni kezd Middleton kapitányról, a szerelmükről, valamint az alattomos zsarolóról, aki sarokba szorította őt. Idát mardossa a bűntudat, lehajtott fejjel áll a császárné előtt, aki kinyújtja felé a kezét. – Ida, nézz rám! – mondja a felséges asszony. Ida alig meri felemelni a tekintetét. – Sajnálom, annyira sajnálom! – hebegi.
– Én még jobban sajnálom, hogy nem tartottál érdemesnek a bizalmadra, és nem árultad el, milyen édes kapocs fűz a mi kedves Middleton kapitányunkhoz. Azt is tudom, mennyire új számodra ez az érzés. A szerelem nagy bolondságokra készteti az embert. Én is megtapasztaltam.
– Mit tegyek? – kérdezi Ida a kezét tördelve. Fogalma sincs, mi legyen most a következő lépés.
– Megmentjük a szerelmedet – válaszolja a császárné. – Odaadom az ékszereimet.
– De én semmi ilyet nem szeretnék! – hökken meg Ida.
– Ne aggódj! Szépen elviszed az ékszeres ládikómat. Parancsot adok a palotaőrségnek, akik elkísérnek, hogy kiszabadítsák Middleton kapitányt. Utána rajtaütnek a haramián, hisz kezében lesz a bizonyíték.
– És ha nem sikerül a terv? – kérdezi rettegve Ida.
– Sikerülni fog! – válaszol a császárné. Ida térdre borulva lehel csókot a felség kezére.
Miután kezébe adják az ékszeres ládikát, hevesen zakatoló szívvel elindul az istállók felé. Kis híján elalél, amikor a sarkon elé lép a haramia: arcán mély vágás, egy fekete kendő fedi a bal szemgödrét. – Elhoztad? – kérdezi mohón, mire Ida hátrál egy lépést.
– Elhoztam! – mondja remegő hangon.
– Akkor mire vársz?! Add ide!
– Nem adom – mondja Ida határozottan.
– Nem adod?! – fortyan fel a férfi, s egy fenyegető lépést tesz Ida felé. A nő dacosan szembenéz a zsarolóval.
– Nem adom oda, amíg nem látom, hogy Middleton kapitány épségben van.
– Előbb ide az ékszerekkel! – fenyegeti tovább a férfi. Idának közben eszébe jut, hogy az lesz a legjobb, ha kicsalja a fák árnyékából. Megpördül a tengelye körül, s nekiiramodik. – Megállj, te szuka! – üvölti a zsaroló, súlyos léptei mély barázdákat szántanak a pázsitba. Ida erejét megfeszítve rohan az istállók irányába.
Torkából feltör a sikoly, de a távolban már felsejlik a katonák sziluettje. Üldözője egyre közelebb ér hozzá, tíz lépés, öt lépés, majd ráveti magát a nőre, és a földre taszítja. – Te rongy! Elárultál! – sziszegi a haramia, és kicsavarja a nő kezéből a ládikát.
– Eresszen! Segítsééég – sikoltja, mire a férfi eliramodik.
– Ida! Szerelmem! – hangzik pár perc múlva Middleton kapitány hangja, már egészen közelről. Lehajol, hogy felsegítse Idát. A kapitány karja a háta alá csúszik, hogy felemelje. Ida belenéz a bársonyos barna szempárba. – Ida, jól vagy? Nem bántott ez a szégyentelen? – A felolvasónő hevesen a kapitányba kapaszkodik.
– Azt hittem, nem látlak többé! – zokog fel.
– Megölöm azt a gazembert! – A kapitány utána akar eredni a gazfickónak, aki bántani merészelte a kedvesét, de a katonák addigra leteperik a zsarolót. Így végül hagyja, hogy Ida kérlelő karjai maradásra bírják.
– Soha többé nem hagyom, hogy bárki is kezet emeljen rád! – suttogja. – Szeretlek, Ida!
A nő szíve megdobban.
– Én is szeretlek – válaszolja, s most először nem törődik azzal, hogy ki látja meg őket. Ajka megérinti a férfi ajkát, a gyengéd csókban felsejlik az örök boldogság ígérete. Egy köznemesi felolvasónőnek is szabad szeretni? A kérdés megáll a levegőben, senki nem ad rá választ.
A szerelem végül nem teljesedett be. A kapitány egy évre rá megnősült, előnyös frigy reményében, Ida pedig 34 évig állt a császárné szolgálatában.
