Sokszor leírtuk: a házasság nem az esküvővel ér véget, hanem azzal kezdődik. A kezdeti eufórikus, érzelmekben gazdag időszakot felváltják a szürke hétköznapok. A lány számára már nem újdonság, hogy együtt él egy férfival. És rádöbben: az ő angyalinak gondolt férje a valóságban egész más.
A házasság a lányok romantikus elképzelése ellenére nem díszletekben gazdag, megható színházi jelenet. Sokkal inkább pragmatikus intézmény a realitások talaján. Elsőrendű és legfőbb feladata prózai: a gyereknevelés és a közös, családi tulajdon megvédése. Ezt persze nehéz elhinni akkor, mikor még a szerelem fátyla borít be mindent, és semmi, de semmi másra nem vágyunk jobban, mint a szeretett férfi közelségére és – egy kisbabára. Utódokra! Kivételek azok a házasságok, és ma megint vannak ilyenek, amelyek elsősorban anyagi szempontok miatt köttetnek.
Az érzelmek azonban lassan megkopnak, a mindennapi teendők miatt egyre kevesebb a romantikus pillanat. A férj a felesége simogatása helyett a söröskancsót becézgeti, és naphosszat a focit bámulja a tévében. A feleség sem hozza mindig a tökéletes formáját. A gyerekek és a háztartás elszívják az energiáját, nem dorombol, mint egy szelíd cicus, néha bizony mogorván szól, vagy éppenséggel pöröl...
Tudni kell, hogy a férfiak nem szenvednek önbizalomhiányban. Meggyőződésük, hogy az eseményeket irányítani tudják. Érvelésük vehemens, mindig logikusnak és racionálisnak tűnik. A feleséget egykettőre elbizonytalanítja a férj határozott fellépése. Olyannyira, hogy végül már ő sem hisz saját magának. Lelke mélyén persze tudja, hogy neki van igaza, de az erős férfihang megteszi hatását. A nő meghátrál, mert mindig az vonul vissza, aki érzelmesebb, és emiatt bizonytalannak érzi magát. Ezenkívül a nő a végsőkig ragaszkodik az elképzeléséhez, mely szerint a házasság nem más, mint csodás, virágzó mennybemenetel.
S mikor a valóság szembesíti a puszta ténnyel, hogy házasságában rég háttérbe szorultak az érzelmek, legfeljebb csak a negatívak maradtak, még akkor is körömszakadtáig ragaszkodik saját fantáziaképéhez. A nők nagy része az illúziók rabja!
Természetesen az ember nem nagyon hisz másban, mint saját megtapasztalásaiban. Mert könnyű rossz anyának bélyegezni azt, aki nem tudja megnyugtatni a boltban üvöltő csemetéjét. De csak akkor érezzük át igazán, hogy a gyereknevelés egészen más, mint ahogy a könyvekben írják, amikor már saját gyermekeink vannak. Éppúgy könnyen ítélkezünk a barátnőnk felett, mert elvált a férjétől, pedig az „csak” megcsalta. De amikor a mi férjünk mutat a kelleténél nagyobb érdeklődést a társaság egy ismeretlen nőtagja iránt, nyugtalan, rossz érzés kerít hatalmába bennünket, és otthon bizony csetepatét csapunk.
És lehet, hogy nem mindig a férj a hibás. Lehet, hogy túl sokat követeltünk tőle. Képzeljük el: mennyire várja a gyermekgondozási szabadságon levő feleség, hogy férje megjelenjen az ajtóban, és végre elbeszélgethessen egy felnőttel. Aztán mikor fáradtan megjön a férfi, és csak tíz perc csöndet kér, hadd fújja ki magát egy kicsit – ám a feleség nem bírja ki, rázúdítja a nap eseményeit. Nem csoda, ha a férfi ingerült, és persze minden a visszájára fordul.
Napjainkra az a jellemző, hogy amikor a házaspár megtapasztalja, hogy kihűltek az érzelmeik, és mégsem teremtette őket egymásnak a jóisten, akkor: 1 – elválnak egymástól, vagy 2 – mégsem válnak el egymástól. Az első típusba tartozó nők nem teketóriáznak, úgy gondolják, hogy az élet tartogat még számukra kellemesebb meglepetéseket is. És ha mégse, akkor is inkább élik a saját életüket, mint hogy megalkudjanak vagy szenvedjenek.
A másik típusba tartozó nők hazudni próbálnak maguknak. Lelkük mélyén persze tisztában vannak vele, hogy nem ilyen életről álmodoztak, de nem éreznek elég erőt az önálló döntésre vagy a különválásra. Ilyenkor nem árt, ha jegyzetet készítenek a házasságukról, melyben felvázolják a helyzetet, aztán észérveket használva megfelelő megoldást kereshetnek.
A lélekbúvárok szerint az egész nagyon egyszerű: az ember papírt és ceruzát vesz a kezébe, és feljegyzi a házasság mellett szóló érveket. A leggyakoribb pró érvek: igaz, hogy már csak ordítozva tud beszélni velem, soha nem értünk egyet, mindig mást akar, mint én, de szeretem, mert a születésnapomra arany ékszert kapok tőle, kirándulni járunk, autót vettünk, nagyon jó apa, összeköt bennünket a múlt. Vagy: igaz, hogy már nem szeretem, alig bírom elviselni, de olyan régen együtt vagyunk már, mihez kezdenék nélküle; nincs hova mennem, nincs elég pénzem felnevelni a gyerekeket; ha elválnék, elveszítené értelmét a sok áldozat, amit az évek során hoztam.
Ha tehát az együtt maradás mellett döntünk, csak úgy tudjuk lelki sérülések nélkül megúszni a nem éppen ideális helyzetet, ha nem a szívünkkel, hanem az eszünkkel gondolkodunk. Mindenekelőtt meg kell tanulnunk kompromisszumot kötni.
Természetesen nem úgy, hogy mindig, minden esetben meghátrálunk, elfogadjuk a férj véleményét, beleegyezünk az akaratába. Hanem úgy, hogy megtanuljuk az asszertív kommunikációt. Vásároljunk néhány könyvet a témában, például Tárgyalás felsőfokon, Hogyan nyerjünk vitát, Pozitív gondolkodás stb., így könnyebben vesszük az akadályokat, és hamarabb elsajátítjuk a kommunikációs trükköket. Ezeknek nagy hasznát vesszük majd a későbbiekben.
Meg kell tanulnunk a szelektív hallás tudományát is. Ez azt jelenti, miként engedjük el fülünk mellett a férj kellemetlen, sértő megjegyzéseit, idegesítő nézeteit, bántó véleményét. És hogyan gondoljuk továbbra is úgy, ahogy azt mi gondoljuk.
És meg kell tanulnunk azt csinálni, amihez kedvet érzünk. Ha nincs kedvünk a vacsora mellől felállni a férj söréért, ne álljunk fel! Tőlünk se kérdezi meg a drágánk, kérünk-e ásványvizet vagy üdítőt. Amikor a férj idegesen csapkod, mert nincs egy árva kivasalt ingje sem, a feleségnek joga van azt mondani: napok óta nem érez kedvet a vasaláshoz. Hiszen a férj se javította meg a csöpögő csapot, szombaton megint túl fáradt volt a porszívózáshoz, nem fúrta fel a képet a falra, pedig megígérte, általában nincs kedve elrakodni maga után az asztalról, és sose viszi le a szemetet.
A férj helyett találjunk más célszemélyt vagy célcsoportot, akivel törődhetünk, foglalkozhatunk. Ha tudjuk, hogy a férjünk nem szeret minket, és mi sem szeretjük őt, legyünk többet a gyerekeinkkel. Vagy a szüleinkkel, barátainkkal vagy – saját magunkkal. Keressünk magunknak házibarátot. Esetleg vegyünk magunknak egy vagy több állatkát, amelyet gondozhatunk. Így például esténként sétálhatunk a kutyával, ha a férjünk erre nem hajlandó. Akár ki is alakíthatunk egy olyan világot, melyben úgy élünk, mintha nem is lenne férjünk. És nem is eresztjük őt be oda, ő ezt észre sem veszi.
Persze ennek is megvannak a maga veszélyei, hiszen depressziósakká, életunttá válhatunk, vagy ami még rosszabb, elszakadhatunk a realitás talajától. De ha nem hagyjuk el magunkat, és nem kesergünk azon, milyen szerencsétlenek vagyunk, akkor meglátjuk, hogy a világ szép. Még akkor is, ha nem jövünk ki a férjünkkel. Mert egészségesek vagyunk, a gyerekeink is azok, megvan mindenünk, és az életben ennél nagyobb katasztrófák is vannak.
És ha mindezek után még mindig szenvedünk a házasságban, amit nem és nem akarunk felbontani, akkor ismét vegyük elő a papírt meg a ceruzát. Írjuk fel a pró és kontra oszlopot. Adjunk magunknak egy kis időt, gondolkodjunk el azon, mit is szeretnénk igazán, tiszta szívünkből, persze az eszünket is használva, és hozzunk egy másik, az előzőnél jobb döntést. Az élet nagy iskola, tele van feladványokkal. Vannak feladatok, amelyekre több jó megoldás is létezik – nem kell leragadnunk az elsőnél!
Póda Erzsébet
