Vannak helyek, ahová az ember időről időre visszavágyik. Visszahúz a szíve a táj szépsége, a térség páratlan kincsei, vagy a helyiek vendégszeretete miatt… A Kisalföld északkeleti peremén fekvő Bénybe, a világszinten is páratlan kurtaszoknyás viselet bölcsőjébe, mindhárom szempont miatt vágyakoztunk.
Koczka Katalin (72), a helyi hagyományőrzők vezetője az újonnan megnyílt falumúzeum bejáratában üdvözölt minket. Régi ismerősként, hisz néhány évvel ezelőtt az Új Nő (egy másik stábbal ugyan), de már készített riportot a településen. „A kurtaszoknyás népviselet lenyűgöző!” – állapítottuk meg ekkor, s elhatároztuk: amint mód adódik rá, visszalátogatunk. Idén nyáron így tettünk, s milyen jól tettük! Katalinnal ugyanis most nemcsak a kurtaszoknyás viseletről, de a helyi hagyományőrzés múltjáról, jelenéről és jövőjéről is beszélgettünk. Sőt, miközben megcsodáltuk a tájház kincseit, néhány érdekes anekdota is előkerült… (Fotók: Dömötör Ede)
„A parasztszoknyát (vagy rövidszoknyát) csak a 80-as évektől nevezik kurtaszoknyának. Ez egy gyűjtőnév: hat falu – Bart, Bény, Kéménd, Kőhídgyarmat, Kisgyarmat és Garampáld – viseletének a gyűjtőneve. Azért hívták parasztszoknyának, mert egy felöltő egy borjú árába került, így csak a parasztemberek engedhették meg maguknak. De egy-egy módosabb parasztlánynak 10-12 alsószoknyája is volt! Ezeket a pruszlikra (mellényre) varrott hurkaszerű anyag, a pofándli tartotta meg. Ahogy a lányok lépdeltek, a sok szoknya ide-oda ringott rajtuk. Mielőtt elindultak otthonról, elkiáltották magukat: „Idesanyám, indítsa el a farom!” – idézi fel Katalin.
– Ha azt mondjuk, kurtaszoknya, szinte rögtön a piros csizmás menyecskék képe jelenik meg előttünk…
– Persze, hiszen a kurtaszoknya lábbelije a forgatható piros csörgős csizma! De ezt szigorúan csak addig hordhatták a lányok, amíg meg nem született az első gyerekük. Onnantól eltették a lányaiknak, unokáiknak. A piros csizma különlegessége, hogy mindkét lábra egyformán illett, a sarkán pedig pénzérmék csörögtek.
Régen minden családban volt legalább 5-6 lánygyerek: egyiknek kifele volt a járása, a másiknak befele, ezért az anyjuk cserélgette rajtuk a csizmát, hogy annak egyik oldala se kopjon el. Persze, a piros csizmát csak ünnepnapokon és tánchoz hordták: a hétköznapokon mindenki fekete lábbelit viselt.
– Vannak olyan jellegzetességek, amelyek csak a bényi viseletre jellemzőek?
– Csak apróbb eltérések vannak: a bényieknél például lejjebb van a pruszlik kivágása, mint a kéméndieknél. A régi ruháinkon megjelent az ördöglakat is: ezek apró, csillogó szívecskék voltak, ám ilyen ruhadíszük szintén csak a gazdag lányoknak lehetett. (Esztergomból, Gödöllőről tudtak hozzájutni túróval, tejföllel, töpörtyűvel stb. cserekereskedve.) A férfiviseleten a legnagyobb különbség, hogy csak a bényi ingeken voltak kék színűek a gombok. S a kisfiúk viselete is csak nálunk maradt fenn! Tudniillik, tízéves korig a fiúgyerekek is szoknyát hordtak. Az anyák, ha szétszakadt a szoknyájuk, az anyagot szétbontották, s ebből varrtak ruhákat a gyerekeknek. A fiúknak ez kényelmes viselet volt: nyugodtan játszhattak benne, mert könnyű volt tisztítani.
– A múzeumban 100-150 éves ruhákat is őriznek. Hogy tudták ezeket az idők során megóvni?
– A ruhák vastag brokátselyemből készültek: ezeket mosni, tisztítani nem lehetett, máskülönben elveszítették volna a tartásukat. A viseleteket bőröndökben tartjuk, de nem akárhogy: a szoknyák minden egyes ráncába papírt kell hajtogatni. Először belehajtjuk az alsószoknyákat, rájuk a felsőszoknyát, majd a pruszlikot összecsavarva, a tetejére pedig jöhet a kötény. A ruhák különben azért is maradhattak fenn, mert a régi időkben igen ritka volt, hogy egy asszony 70-80 évet éljen. Az életkor valahol 60 évnél befejeződött, de már egy 40 éves nő sem dolgozott, csak az unokáit dajkálta. Így a szép ruhák nem használódtak el, mert a viselőjük mindig továbbadta őket.
A kurtaszoknya története egészen a török időkig nyúlik vissza. A legenda szerint a pasa Bényben székelt, s mivel a helybéli nők akkoriban hosszú szoknyát hordtak, megparancsolta nekik, hogy szeretné a fehérnép térdét látni. Ez nagy felháborodást keltett, hiszen a nők nagyon szemérmesek voltak. De mit volt mit tenni, a varrónők összedugták a fejüket. Azt eszelték ki, hogy levágnak a szoknya aljából egy araszt: de úgy ügyeskedtek, hogy a derékrészt meg ugyanezzel az egy arasszal lejjebb toldották. Ezért a kurtaszoknya nem derékban, hanem a csípő alatt szélesedik ki.
– Ön is úgy örökölte az első kurtaszoknyáját?
– Nem, az én családom nem őrizte ezt a hagyományt. A szüleim csak 49-ben telepedtek le Bényben. Édesanyám a Zeneakadémián tanult magyar nótaénekes–népművelő szakon, ám a 44-es érsekújvári bombázáskor a szülei meghaltak. Nem volt ki tovább finanszírozza a tanulmányait, ezért haza kellett jönnie. Bényben, a községházán kezdett dolgozni jegyzőként. Kislányként sokat sírtam a kurtaszoknyáért, hisz a barátnőimnek mindnek volt (ők parasztlányok voltak). Ám az anyám hallani sem akart róla! Emlékszem, mondtam is neki: „Tudd meg, ha egyszer lányom lesz, amint megtanul járni, kap parasztszoknyát!” És így is lett, mert mihelyt a lányom hároméves lett, már kapta is az elsőt. Sőt, a kilencéves kisunokámnak már az ötödiket varrom! (Mosolyog.) Utólag persze anyámat is megértem, hiszen ez egy nagyon drága viselet, s rendbe hozni sem könnyű. Neki pedig az égvilágon senkije nem volt, aki segített volna!
„Mi csak négyen voltunk egymásnak: a szüleim, a nővérem és én. De így is csodás gyerekkorom volt! A rétnek az összes virágát ismertem, s számomra mind a százezer virág gyönyörű volt. Tudtam, hogy hol milyen madár fészkel, mert apánk kézen fogott minket és mentünk ki a természetbe. Anyánk pedig nemcsak meséket mesélt, de Kittenberger Kálmántól Ady Endrén át József Attiláig mindent olvasott nekünk…” – meséli Katalin, aki egy családregényt is írt Elnémult hangjegyek címmel.
– Nem kevés kézügyességre lehet szükség ahhoz, hogy valaki meg tudjon varrni egy ilyen viseletet…
– Én nem tartom magam ügyesnek, de a kezeim valahogy kiskorom óta ügyesek. Anyu sógornője szokta is mondogatni, hogy „Rózsikám, ez a lány a jég hátán is meg fog élni!”, hisz már hatéves koromban ruhákat varrtam a babáimnak. Amikor elhatároztam, hogy szeretném megvarrni az első kurtaszoknyámat, elmentem a néni után, aki a faluban a viseleteket varrta. „Ugyan mit akarsz má´ te? Hisz tik az íletbe soha nem hordtatok parasztszoknyát!” – hajtott el. Sebaj, gondoltam magamban: csak azért is rájövök, hogy kell! Amikor kész lett az első kurtaszoknyám, áthívtam az anyósomat, hogy nézze meg. „De gyönyörű, most vetted magadnak?” – csodálkozott, mikor meglátta a kiterített ruhát. „Nem, anyu, ezt én varrtam” – feleltem büszkén.
– Mennyi időbe telik, míg elkészül egy-egy viselet?
– Szigorúan négy nap, de olyankor pihenni sincs idő. A férjem csinált nekem egy hosszú asztalt: beülök mögé a rekamiéra, magam elé dobom az öt méter anyagot, s már mehet is a munka. Sablon alapján dolgozom: a csípőt lemérem, a ruha többi részét pedig ehhez igazítom. Az ingeken kívül most már bármit megvarrok, a mízlist (hajtás végén pici varrás, letűzés – a szerk. megj.) viszont bevallom, még nem próbáltam. A nagyünneplős ingjeinkhez az alapot készen kaptuk, a csipkét külön varrtuk rájuk. Szerencsére még mindig sok anyuka varrat a lányának kurtaszoknyát, pedig csak a selyem ára 200 euró.
– Meddig hordták a kurtaszoknyát utcai viseletként az asszonyok?
– Csókás Feri bácsi, a helyi néprajzkutató volt az első, aki a hetvenes években felismerte, hogy veszendőben van a kurtaszoknya: a falusiak ekkor kezdtek áttérni az egyszerűbb, modernebb viseletekre. A kurtaszoknyát ugyanis nem volt egyszerű felvenni, ezt öltöztetni kellett. Így hát Feri bácsi úgy döntött, megpróbálja átmenteni ezt a világon egyedülálló viseletet az utókornak, s elkezdte lejegyezni a bényi néphagyományokat. Az ádventet, a kántálást, a farsangi tojásszedést, a regrutabúcsúztatót… Valójában az életét vetette papírra, hiszen ő olyan vallásos, paraszti családban nevelkedett, ahol ezeket a szokásokat tartották. 20 éve halt meg, de máig őrizzük az emlékét – mi, bényiek ugyanis csak hálásak lehetünk neki.
– Ön is Feri bácsi révén csöppent bele a hagyományőrzésbe?
– Igen. Először a férjemet kérte fel, hogy segítsen neki: „Gyuszikám gyújtsd be az autót! Ide megyünk csizmáért, oda szoknyáért!” A férjem pedig ment is vele. Engem 87-ig a szüleim elvesztése miatt kötött a gyász, de utána én is bekapcsolódtam. Amolyan kellékes voltam Feri bácsi mellett, ám az évek során mindent megtanultam. A bényi énekeket, az összes helyi táncot – a kiperdítőst, bukóst, szabad csárdást, csalogatót, négyest, verbunkot – és a gyerekekkel való foglalkozást is. Segítettem neki forgatókönyvet írni (a népszokásokat színpadra is feldolgozta), kivettem a részem a ruhák körüli teendőkből, később pedig egy játszóházvezetői oklevelet is szereztem, hogy táborokat szervezhessek a gyerekeknek.
– Tartják még a régi népszokásokat, ünnepeket?
– Az egyik legősibb bényi hagyomány a farsangi tojásszedés, ilyen sehol máshol nincsen! Azelőtt farsang utolsó szombatján a regrutára készülő legények felpakoltak egy lovaskocsit hordókkal, kosarakkal, s az 1-es számtól kezdve minden egyes házhoz bezörgettek. A lányokat kivitték, megtáncoltatták, amiért ajándékba tojást, sonkát, szalonnát, bort kaptak. A nap végére összegyűlt 200-300 liter bor, s több ezer tojás, amit beszolgáltattak a helyi kocsmárosnak.
– A kocsmáros a feleségével megsütötte a tojást, a sonkát és a szalonnát, s hamvazószerdáig ment a mulatozás. Ezt, míg nem jött a koronavírus, minden évben megtartottuk: végigmentünk a falun, az asszonyok vártak minket a tojással, szalonnával,amit utána a kézművesháznál megsütöttünk a gyerekeknek. Egyes családoknál különben máig szigorúan tartják a húsvéti és a karácsonyi böjtöket, viszont mivel nincs liba, nincs tollfosztás sem. Az aratásokat kombájnok végzik, ezért aratóünnepségek sincsenek. De minden egyes népszokást feldolgoztunk, s az összeset előadtuk már a rádiónak, tévének. Néhány éve csináltunk egy lakodalmas kurtaszoknyás dokumentumfilmet is, amiben egy hagyományos, 40-es évekbeli lakodalmat játszottunk el. Már a menyegző előtt egy héttel gyúrták a tésztát az asszonyok, vágták a tyúkokat, sütötték a pogácsát, a rétest, s közben bényi nótákat énekeltek.
„A helyi lakodalmakban máig vannak, akik az éjféli menyecsketáncot kurtaszoknyában járják el, de ez már inkább csak tisztelgés a hagyomány előtt. Az ötvenes években voltak az utolsó menyasszonyok, akik kurtaszoknyában mentek férjhez. A menyasszony otthon megkapta a fehér necces kendőt és az aranyos kontyot, s a piros csizmában járta el az éjféli menyecsketáncot. A vőlegény házában viszont piros bécsi kendőt kötöttek a fejére! Mert míg otthon felkontyolt új asszony volt, addig a férj házánál bécsi kendős menyecske.”
– De a kenyérről szóló filmünk is nagyon szép lett: lementünk a Garam-partra, s kézzel kaszáltuk le a gabonát. Kévébe kötöttük, a lovaskocsi felvitte a kézművesházhoz, ott cséphadarókkal kicsépelték, kiszitálták, majd elvittük a szentendrei malomba leőröltetni. A film azzal ér véget, hogy kivesszük a kemencéből a kenyeret. Emlékezetes forgatás volt: már csak azért is, mert feljelentettek minket. (Nevet.)
– Mi történt?
– Míg ebédeltünk, a gabonával megrakott lovaskocsit ott hagytuk a Garam-hídon. Egy fiatalember, aki épp arra járt, meglátta a kocsit a lekaszált gabonával, s azonnal telefonált a rendőröknek, hogy lopnak. Valószínűleg nem gondolt bele, hogy ki lopná már a gabonát kévébe kötve, ráadásul egy lovaskocsin! A film a YouTube-on visszanézhető: érdemes megnézni, főleg egy olyan korban, amikor sok gyerek azt hiszi, hogy a kenyér a Tesco polcán terem.
– Hogy látja, mennyire nyitottak a fiatalok a hagyományőrzésre?
– Óriási bánatunk, hogy Bény előző vezetése leromboltatta az iskolát. Most öt falu öt iskolájába járnak a gyerekek, s attól tartunk, itt fog megszakadni minden. A hagyományőrzés is! Jelenleg 13 kislányunk és egy kisfiúnk van: hihetetlenül jó hangú, ügyes gyerekek, csak sajnos nagyon nehéz összeterelni őket. De próbálkozunk. Eddig az Összetartozás táncával jártak fellépni, de az idei nyári táborunkban szeretnénk új koreográfiát is betanítani nekik.
– Ezek szerint a táncokat is ön tanítja be?
– Igen, de a minap mondtam is az anyukáknak, hogy én már 72 éves vagyok. Az alapmotívumokat szívesen megmutatom, viszont jó lenne, ha valaki átvenné tőlem a betanítást. A felnőttek között egyébként 10-12 aktív hagyományőrzőnk van: amikor kell, a többiek is besegítenek, de sajnos nem mondhatom, hogy úgy működünk, mint a 80-as években. Akkor volt, hogy százan is álltunk egy színpadon!
„Néhány éve Esztergomban kézműveskedtem: az asztalon volt egy búzakalász, mire egy kilenc-tízéves fiúcska megbökött, hogy mi ez. Mondtam neki, hogy ebből lesz a kenyér. „A kenyér?” – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Erre egy hölgy, aki ott ült mellettem, odaszólt: „Ne haragudjon, de egy városi gyerek honnan tudhatná, hogy hogy néz ki a búza?” – kérdezte. „Hát úgy, hogy vannak szülei!” – feleltem. Én azt gondolom, hogy a szülők dolga lenne, hogy közelebb hozzák a gyerekeket a való élethez.”
– Van olyan személy, akiben látja a méltó utódját? Akinek nyugodt szívvel át tudná adni az irányítást?
– Megmondom őszintén, rengeteg álmatlan éjszakám van emiatt, s most már a falumúzeum miatt is. A férjemmel – Gyula 30 éve a helyi Csemadok elnöke – nagyon szerettük volna, ha a múzeum elkészül, hogy meg tudjuk mutatni az idelátogató turistáknak, hogy milyen különleges viselete és kultúrája van Bénynek. Hisz sokan járnak erre megnézni a templomot, a rotundát, az avar sáncokat… Áprilisban végül meg is nyílt a múzeum, egy régi parasztházat vásárolt meg a Csemadok Magyarország támogatásával. Rengeteget dolgoztunk rajta: takarítottunk, vakoltunk, betonoztunk… Nagyon szép lett, de most meg félünk, mi lesz a sorsa. Gyulával mindketten 70 év felett vagyunk. Hosszú éveken át ketten húztuk előre a hagyományőrzést, de nem csinálhatjuk örökre. Persze megértjük, hogy a fiataloknak sok dolguk van. De mi is sokat dolgoztunk, valahogy mégis jutott időnk mindenre.
– Vajon mi táplálja ezt a hajtóerőt önben? Hogy máig ennyire aktív, tevékeny?
– Talán az, hogy elégedett vagyok az életemmel. Én sose vágytam többre annál, mint amit a sorsom nyújtott. Nem tettem magam elé teljesíthetetlen elvárásokat vagy olyan mércét, amit ne tudtam volna megugrani. Éveken át a helyi élelmiszerboltban dolgoztam, s mellette vittük a hátunkon a hagyományőrzést. Ha hullámvölgy jön az életembe, festek: az elmúlt négy év alatt 80 olajfestményt festettem meg. De így, mindennel együtt teljes az életem. S azt még szeretném hozzátenni, hogy bár nem születtem paraszti családba, büszke vagyok rá, hogy Bényben nőttem fel, s hogy itt is öregedhettem meg. Hisz ennek a falunak annyi sok történelmi emléke, annyi szép turisztikai látnivalója van! Itt ütötték lovaggá Szent István királyt, a magyar pengőn pedig a bényi kurtaszoknyás menyecskék vannak. Olyan kincsek ezek, amelyekre bényiként az ember csak büszke lehet!
