A nő és a babája egészen különleges viszonyban vannak egymással: a kicsi test a testéből, vér a véréből. A nő élete nem a babával kezdődik és végződik, mert a babázáson kívül is rengeteg mindenhez ért, de a kilenc hónapnyi várakozás egészen csodálatos időszaka életének.
Három kismama vall erről.
Fotó: @DömötörEde
Készülök életem legnagyobb szerepére
...mondja Bandor Éva (35), a Komáromi Jókai Színház Jászai-díjas színésznője. Éva öt hónapos terhesen még játszott, a napokban pedig filmet forgat.
– Színésznőknél teljesen természetes, hogy később szülnek: előbb a karrier, csak utána a baba. Ön is így volt ezzel?
– Sem a karrierem, sem az alakom nem féltettem. Egész egyszerűen így alakult. Megtaláltam azt az embert, aki jó apja lehet a gyermekemnek, illetve társ nekem, akivel egy család lehetek. Családcentrikus vagyok, annak ellenére, hogy egy szétbombázott családból jöttem (a szüleim elváltak). Úgy gondolom, hogy egy gyereknek anyára és apára is szüksége van.
– Az orvosok szerint nincs még késő?
– Most már kicsit nyitottabbak a később szülő nőkhöz. De hát régebben is szültek harmincöt évesen a nők, azt a nyolc-tíz gyereket csak megszülték valamikor. Erről ma mintha megfeledkeznének a szakemberek, mikor kizárólag a korán szülést javallják. Magzatvíz-vizsgálatra természetesen el kellett mennem. Egyébként a terhességet jól bírom. A mostanában jelentkező láb- és kézdagadást leszámítva kutya bajom. Megbeszéltük az igazgatómmal, ha minden jól alakul, az évadot szeretném végigjátszani, és az összes előadás problémamentesen lezajlott. Ilyen a temperamentumom...
– Gondolja, hogy ez csak temperamentum kérdése?
– Hiszem, hogy ez is, mint sok minden más, pszichés alapon működik. Ha pozitívan állunk hozzá, a testünket is kordában tudjuk tartani. Én naponta egy órát jógázom, kifejezetten kismamák számára ajánlott gyakorlatokat végzek. Nagyszerű dolog: karban tart, és a szülésre is felkészít.
– Egy hónapja (júniusban) még ugrabugrált a Doktor úrban, „drámázott” az Őszi álomban, és egyáltalán: úgy dolgozott, mintha nem is lenne másállapotban.
– Elég érdekes volt, mert egy idő után nem jöttek rám a ruhák, ki kellett belőlük engedni. Kellemes meglepetés volt, ahogy a közönség fogadta a terhességemet. Senkit nem zavart, inkább féltettek. Teljesen idegenek is odajöttek hozzám: „Kedveském, vigyázzon magára...” .
– Közben filmet is forgat, ráadásul kettőt...
– Az egyik nem volt nagy munka: egy forgatási napom volt Esztergomban. A másik szerep fizikailag megterhelőbb volt, egy nagyobb epizódszerep egy cseh–szlovák–macedón koprodukciós filmben. Rendezője Ivo Vojnár, a címe pedig Kvety sakury (A szakura virágai).
Mikor kiderült, hogy állapotos vagyok, átírták a forgatókönyvet...
– Ez ilyen egyszerűen megy?
– Nem kellett nagyon átírni. A lány története a filmben az, hogy beleszeret egy súlyosan beteg férfiba, akinek már csak pár hónapja van hátra. A férfi meghal, kettejük szerelme mégis tovább él – mármint a megváltozott forgatókönyv szerint. A film utolsó képe, hogy a lány áldott állapotban sétál a Duna-parton...
– Mi lesz a kisbaba megszületése után? Hogyan fog dolgozni?
– Szeretnék otthon tölteni minél több időt, egy évet biztosan, aztán majd kiderül, hogy anyagilag mit engedhetünk meg magunknak!
– Milyen érzésekkel várja a kisbabát (az olvasók kedvéért áruljuk el: minden valószínűség szerint a kis Fannit)?
– Juj, már nagyon várom! A terhesség alatt elképesztően felerősödtek bennem az anyai érzések: könnybe lábad a szemem, ha meglátok egy kisbabát! Semmi más nem érdekel, csak az anyaság.
Olyan jó a nagy család
...mondja a hetényi Danis Viktória (34). Viki a harmadik babáját várja Gréta lánya (13) és Dárius fia (5) mellé.
– A 34. hétben van, a nyolcadik hónap végén. Ehhez képest nem is olyan nagy a pocakja...
– Igen, az orvos is meglepődött, de a baba szépen fejlődik. Egyik terhességemnél sem nőttem nagyobbra. Grétivel kilenc, Dáriusszal tizenkét kilót híztam – most egyelőre csak hat kiló van rajtam.
– Tervezték a harmadik gyermeket?
– Véletlen volt, akárcsak az előző kettő. A férjemmel hiszünk a sorsszerűségben, hisszük, hogy mindig minden valamiért történik. Mindegyik terhességem örömteli meglepetés volt. Eszembe sem jutott, hogy esetleg sok lesz a három gyerek. Olyan jó, ha az embernek vannak testvérei, akikre támaszkodhat. És szeretem a gyerekeket – kisiskolás tanító néni vagyok.
– Tapasztalt kismamaként, gondolom, nem aggódja agyon magát...
– Jaj, dehogynem, sőt! Minél többet tudok, annál nagyobb bennem a félsz. 21 évesen, amikor Grétit vártam, lazább voltam. Rengeteget olvasok, kérdezősködök, az orvosomat is „agyonkínzom”.
– Hogy éli át a terhességet?
– Semmi fizikai panaszom nincs, nem volt egyiknél sem. A hangulatváltozások azonban gyakoriak.
Egyik nap boldog vagyok, majd elröpülök, a másik nap meg haragszom az egész világra.
Ilyen értelemben nehéz terhességem van: érzékeny vagyok, hamar elsírom magam. És jobban féltem Grétit és Dáriust.
– Mit szólnak a gyerekek, hogy nemsokára testvérük születik?
–Nagyon örülnek. Szerintem ideális a korkülönbség, ami a gyerekeim között van, illetve lesz: Gréti és Dárius nyolc, Dárius és a kisbaba között öt év. Gréti már megbízható nagylány, számíthatok a segítségére.
– Az apuka hogy fogadta a hírt?
– Nagyon nagy örömmel, de azért aggódik ő is. Három gyerek a mai önző, sietős világban... Reméljük, minden rendben lesz, és fel tudjuk nevelni, szárnyra tudjuk bocsátani őket. Mivel az ultrahang egyértelműen kimutatta, hogy fiunk lesz, Roli lázasan készül: elvégre egy fiúnak szüksége van férfimintára, apukája „fiús” válaszaira. Roli egyébként tökéletes támaszom. Olyan férj, akivel minden gondomat meg tudom osztani. Segít a gyerekek nevelésében és a hétköznapi feladatok elvégzésében is. Valószínűleg ezért sem volt kérdés, megszülessen-e a harmadik gyermekünk, vagy sem.
H. Dráfi Anikó (munkatársunk)
Mit is írjak magamról? Aki olvassa az Új Nőt, az már sok mindent megtudhatott rólam, illetve másállapotomról. Második gyermekem – még nem tudni, fiú lesz-e vagy lány (pedig nagyon kíváncsiak vagyunk) – sok szempontból az „utolsó pillanat” gyermeke. Elsősorban: már régen elhatároztam, hogy ha gyermekeim lesznek, nem szeretnék túl nagy korkülönbséget köztük. Köztem és nővéreim között ugyanis hat és tíz év különbség van, és én mindig egy kicsit magányosnak, már-már egykének éreztem magam. Aztán megszületett a fiam, és kiderült, nem vagyok én az az otthon ülő típus. Őszintén irigylem és csodálom azokat a nőket, akik életüket a családjuknak szentelik. Nekem azonban rá kellett ébrednem, hogy izgő-mozgó emberke vagyok, szükségem van társaságra, külső élményekre. És szükségem van a munkámra ahhoz, hogy „egyensúlyban legyek” magammal.
Tudni kell azonban, hogy a fiam elég nehéz természetű, olyan, akire azt mondják: „hétemberes” gyerek (azaz egy ember figyelme nem elég neki). Elég anyás is volt, a mai napig nagyon-nagyon igényli közelségemet. „Babázás közben” a férjemmel lakást is vásároltunk – van tehát dolgunk elég. Szóval, ha kezemet a szívemre tettem, meg kellett vallanom: még nincs itt az ideje egy újabb gyereknek. De nem olyan egyértelmű azért a dolog.
Mikike (a fiam) ugyanis társasági ember, egy napot sem bír ki kis barátai, nagyi vagy mama nélkül. Látom, hogy egyedül unatkozik, és hogy – habár aranyszívű, cseppet sem féltékeny, nagyon-nagyon kedves és szórakoztató gyerek – mintha kezdené azt hinni, övé az egész világ... Nem jó ez így sehogy se, mégiscsak kell az a kistestvér. Így hát megfogant a testvérke – az utolsó pillanatban, hogy a szakkönyvek leírása alapján Mikike már ne legyen egyke, azaz majdnem öt év korkülönbség lesz a két gyerek között.
Érdekes, hogy nem a kicsiért, hanem a nagyobbért aggódom. Nem lesz féltékeny? Hogy fogja viselni a változásokat? Jó testvérek lesznek majd?
Mindez a jövő titka. Úgy gondolom, mindez az én ügyességemen és talán felkészültségemen is múlik majd. Ezért én főleg arra készülök, az izgat, hogyan fogok úgy nevelni két gyereket, hogy egyik se érezze magát háttérbe szorítva...
