Nevét kezdetben csak a művészfilmek meg a kabaréhallgatók megrögzött tábora ismerte. Aztán a Fábry Show-nak köszönhetően megnövekedett a rajongók száma. Az UPC-reklámokból pedig már a legkisebbek is ismerik Szőke kapitányt meg az ő barátját, Badár Sándort.
Aki nélkül az utóbbi években alig készült magyar film (Buhera mátrix, Hasutasok, Egy bolond százat csinál, Csudafilm, Nyócker, Kontroll, Hídember).
– Drámatagozatos gimnáziumban végzett, és a filmszerepeivel bebizonyította, hogy van keresnivalója a színészi pályán. Miért került mindezek ellenére a vasúthoz? Megfogta a „hív a vasút, vár a MÁV” szlogen?
– Igen, a vasút vár! Nem azért kerültem oda, mert mindenáron elhivatott vasutas szerettem volna lenni, hanem mert így alakult. A főiskolai felvételim nem sikerült, valami olyat kerestem, amivel pénzt is lehet keresni. S mivel akkoriban a vasutasoknak jó pénzt adtak, ezért ott helyezkedtem el. Úgy terveztem, egy évig leszek ott, végül 12 év lett belőle. Közben fordult egyet a világ, összetalálkoztam Bandival (Szőke András – a szerk. megj.), és elkezdtünk filmezni. A filmek bejöttek: mindig olyan filmben szerepeltünk, amely díjat nyert a filmszemlén.
– Úgy hírlik, megharagudott kenyéradóira, mert nem engedték el egy forgatásra. Dühében felmondott, pedig, mint utóbb kiderült, előléptetés előtt állt.
– A vasútnál kezdett rosszul menni. Addig egész Európára szóló ingyen vonatjegyet kaptunk, és a viszonylag jó fizetés mellett viszonylagos személyes szabadságunk volt. Persze jöttek-mentek a vonatok, de csak az indulás és az érkezés volt kötött. Aztán fordult a kocka – meg a feltételek. A vasút kezdett tönkremenni, nehezebb volt szabadságot kapni, nehezebb volt műszakot cserélni és a többi. Azelőtt nem kellett szabadságot kivenni, ha kirándulni mentünk, elég volt elcserélni a műszakokat. Végül felmondtam. Nem szeretem, ha korlátokat szabnak nekem! Persze nem nagyon gondoltam át, mi lesz utána. Aztán az élet úgy hozta, hogy két héttel később felkértek egy filmforgatásra. Az élet engem igazolt, mert annyi pénzt kerestem ott, mint a vasútnál egy év alatt. Csakhogy utána nem volt semmi, három éven keresztül nem találtak meg a filmesek. Ilyenkor az ember rádöbben: kapaszkodni kell. Közben, hogy meg tudjak élni, voltam sok minden.
– Ez volt az útkeresés meg a munkakeresés időszaka? A kabaréban már ejtett pár szót a karácsonyi csomagolói meg a szilveszteri trombitaárusi időszakról.
– Pest közelébe kerültem, megismerkedtem a feleségemmel, gyerekünk született. Kellett a pénz. Voltam rovarirtó kisiparos, üzlet kötő, könyvkereskedő, karácsonyi csomagolópapírt árultunk meg trombitát meg még sok mindent. Ezek a vajúdásos évek elteltek, és hellyel-közzel a film szépen visszajött az életembe.
– Jellemző, hogy mindent túlél, mindenhol feltalálja magát.
– Szentesiek vagyunk. Rám és Szőke Andrásra igaz, hogy a jég hátán is megélünk, ami az alföldi emberekre jellemző. Fifikásak, mindig kitalálnak valamit, amiből tovább lehet gördíteni a rosszabb napokat. Nincs kapkodás, és ez a megállapodott alföldi stílus beleivódik az ember vérébe, átlendíti olyan pillanatokon is, amelyekben mások depresszióba esnek.
Elég sokat próbáltam az életben ahhoz, hogy ezek a keserű pillanatok eljöjjenek, csakhogy mindig megtaláltam a kiutat. Mivel megtapasztaltam, hogy igenis lehet továbblépni, most már tudom: nem az a lényeg, hogy saját magunktól meneküljünk. Inkább próbáljuk meg kihasználni pozitív tulajdonságainkat,és ezek majd átvezetnek a negatív kapukon.
– 1987-ben sikerült eljutnia Japánba, ami azért nem volt kis dolog.
– Horváth Jancsi barátommal együtt voltunk kint, élményeinkről a Jappán című könyvből lehet többet megtudni. Azért két p-vel írtuk a Jappánt, mert múlt idő! Röviden csak annyit, hogy kalandos úton, a Szovjetunión keresztül jutottunk el, szinte pénz nélkül töltöttünk ott heteket. Ebből egy hetet laktunk egy házaspárnál úgy, hogy ők nem igazán akarták ezt.
– Japán útját nem a vasútnak köszönheti ugyan, de Zborník nevű barátját, a szánhúzó kutyáit meg az albertville-i téli olimpiát igen.
– Teljesen véletlen, hogy szánhúzó kutyákkal kezdtem el foglalkozni. Egyszer Horváth Jancsival arról filozofálgattunk a konyhában, hogyan kereshetnénk pénzt. Jancsi azt mondta: olvasta valahol, hogy a kutyatenyésztésből van pénz. Legyünk kutyatenyésztők! De milyen kutyákkal foglalkozzunk? Jancsi azt mondta, ahol kinyílik a lexikon. Kinyílt az alaszkai malamutnál. Ilyen kutya akkoriban Magyarországon egyáltalán nem volt. Kétségbeestem, azt hittem, Alaszkába kell elmenni érte. Aztán kiderült, hogy a cseheknél már körülbelül tíz éve virágzik a „malamutipar”. Véletlenszerűen megismerkedtünk Zborníkkal, aki véletlenszerűen szintén vasutas volt. Zborník igazi bohém, amit tudott a kutyákról, átadogatta nekünk. Egyszer felhívott, hogy válófélben van, és mielőtt az asszony elszedné a kutyáit, átadja őket nekem.
Végül még az olimpiára is eljutottunk. Már korábban is megfordult az agyunkban: mi lenne, ha… Pár évvel később megkaptuk a levelet, hogy téli olimpia lesz Albertville-ben, és meghívnak bennünket. Hipp-hopp meg kellett alakítani egy szervezetet, összeállítani egy kutyafogatot. S mivel még életünkben nem álltunk szánon, kimentünk Észak-Csehországba egy szánhúzóversenyre. Gyakorlatilag fél év leforgása alatt kiképeztük magunkat profi szánhajtóvá, és nagy önteltséggel elindultunk az olimpián. A másodperc töredéke alatt leiskolázott bennünket egy angol versenyző, aki egyes-egyedül befogta a kutyáit, öt-hat perc alatt leszáguldotta a versenytávot, kifogta a kutyáit, betette a buszba, és elment. Jancsi kijelentette: akár csomagolhatunk is!
– Még mindig a TV Shop segítségével tanulja a nyelveket? Kőhalmi Zoltán humorista hálótársa volt egy olaszországi úton. Kőhalmi úgy meséli, hogy mikor felébredt, Ön már elmélyülten figyelte az olasz televízió TV Shop-os reklámblokkját. A „Mit csinálsz?” kérdésre azt felelte, hogy olaszul tanul. A magyar szöveget ismeri, most már csak be kell helyettesítenie.
– Nem tudok angolul, sőt semmilyen nyelven nem tudok. Tanultam oroszul 12 évig, de nem tudok. Tanultam németül 6 évig, de nem tudok, tanultam japánul 3 évig, de már elfelejtettem. Viszont meg tudom értetni magam a kintiekkel, mert az úgynevezett passzív szókincsem nagy. Viszont nagyon jól beszélek csehül, de csak akkor, miután hat sört megittam, mert a „Zborník University”-n így tanultam! Egyébként a történet pontosan úgy volt, ahogy azt Kőhalmi előadja!
– Az autókkal hogyan áll? Egyszer volt szerencsém elkapni Önt egy parkolóban: úgy nézett ki az autója, mintha túlélőtúrára készülne. De a kabaréból is megtudtunk már egyet s mást autói hányatott életéről.
– Sajnos, soha nem tudhatom, meddig mennek. Így aztán sokszor ott kell tábort csapni, ahol az éjszaka eléri az embert. Ilyenkor nem árt, ha van felszerelés, ezért a mai napig be van készítve egy kis hátizsák, hálózsák… Egyébként szeretnek az autók, csak nem bírják az agyamból kisugárzó delejt, így aztán pusztulnak is rendesen.
– Mostanság nem unatkozik, állandóan úton van. Filmbemutatók, fellépések, stand-up, forgatás. Hogyan győzi mindezt?
– Sok a fellépés, szerencsére. El kell látni a közönséget műsorral, mert szeretnek bennünket. Úgy gondolom, amíg erre igény van, érdemes ezt a fonalat tekergetni. De ahogy beszélgettük az elején: a jég hátán megélő embert nem éri váratlanul más történet se. Nem fogok kétségbeesni, ha véget ér...
– Végezetül szeretnék gratulálni az egyedülálló reklámhoz. Önnek és Szőke Andrásnak sikerült a lehetetlen: a reklám műfaját átalakítaniuk, saját képükre formálniuk.
– Úgy gondolom, jó találkozás volt. Jó pillanatban kaptak el bennünket, mi meg ki tudtuk fejteni a saját elképzeléseinket – a reklámmal szemben. Ez általában nem így szokott történni. Általában úgy megy, hogy összeáll egy profi gárda, és hihetetlen pszichológiai érzékkel kiszámítják azt a 6-8 mondatot, ami hat. Nekünk sikerült olyan reklámot teremteni, amely a mi ízlésünknek is megfelelt. A körülöttünk lévő világ igazolja, hogy nem volt hiábavaló a változás.
Bernád Emese
