Derzsi Réka (a képen balra) egy igazán érzékeny teremtés, aki homokszőke villi külleme ellenére rendíthetetlenül erős. Együtt nőttünk fel Nagyszarván, idilli környezetben.

Rékával bábozni tanultunk, néptáncoltunk és zeneiskolába jártunk. Réka mindig is színésznő akart lenni, én pedig olyan, mint ő. A példaképem gyerekkorom óta. Megmutatom, miért!

derzsi-indito.jpg

– Mindig ott lógott a levegőben, hogy te színésznő leszel... Mikor határoztad el magad pontosan?

– Van egy fogalmazásom, amit ötödikes koromban írtam szlovákul: Mi leszek, ha nagy leszek? Anya találta meg. Ez az első sora: Ha nagy leszek, színésznő leszek.

– Somorjai gimnazista éveidben a Jókai napokon nyújtott alakításodért Ferenczy Anna-díjat kaptál!

– Sosem volt elég önbizalmam. Hiába mondták, belül nem éreztem, hogy jó vagyok. Sőt, azt hiszem, elég sokáig rossz voltam. Harmadszorra vettek föl a színművészetire, mert fejlődnöm kellett. Addig a Komáromi Jókai Színháznál voltam segédszínész, ahol mindenki biztatott. Láttak bennem valamit.

– Szerinted mit?

– Stohl András mesélte egyszer, hogy a felvételijén megkérdezték tőle, mit sportol. Mondta, hogy rögbizik. És nagy beleéléssel magyarázni kezdte, hogy az milyen sport. Megköszönték és kiküldték. Nem értette, hogy miért nem kérnek tőle verset. Azt válaszolták, hogy elég, ha úgy mesél, hogy a másik ember látja maga előtt azt, miről mesél. Szerintem nálam is ilyesmi lehetett.

– Budapestre és Pozsonyba is felvételiztél, ez utóbbit választottad. Miért?

– Ide húzott a szívem. A Budapesten végzett kollégáim nagyon szerették a pesti színműt, a technikai részét irigylem is tőlük. Nálunk ezt Pozsonyban annyira nem tudták átadni, viszont nem törtek össze bennünket, s nem akartak újra összerakni. Arra különös mód vigyáztak, hogy a személyiségünk megmaradjon. Ez nagyon tetszett. Viszont akkor már tudtam, hogy nem maradok Szlovákiában.

Derzsi Réka az első filmszerepével, a Kisrókákkal rögtön a velencei filmfesztiválra kerül. Ezt követően Prágába költözik, ahol a Švanda Színház több darabjában szerepet kap. Külföldi produkciókba hívják, megjárja New Yorkot és Washingtont, ahol angol nyelven játszik a nagyérdemű előtt. Jövőre Chicago várja.

– Hova vágytál?

– Olyan közeget kerestem, ami állandóan inspirál. Ezzel nem a szeretett Csallóközömet kárhoztatom, mert mindig is itt fogom magam itthon érezni.

– Igen, nagyképűségre utalhat, és akár magamra is vehetném, hogy nem vagyunk elég jók neked.

– Bennem nagy fejlődési vágy van! Jó, kvantumfizikából nincs, de pszichológiából, irodalomból, vallástörténetből igen. Ehhez kellett nekem a környezetváltozás. Amikor egy évre Zsolnára szerződtem, akkor naponta jártam a könyvesboltba, ahol újabb és újabb könyveket ajánlott az eladó. Akkor kezdtem csehül olvasni, pedig a felét se értettem. Nem volt tervben Csehország – Berlin sokkal inkább.

– Viszont itt találkoztál a férjeddel, Dodoval.

– Igen, Dodo rendező, és elhívott vendégszereplőnek Brünnbe és Prágába. Ott már elég impulzus ért. (mosolyog)

– Ért atrocitás Zsolnán a magyarságod miatt?

– Az egyik színházi technikus egy szép napon elém állt, hogy ő nem csípi a magyarokat, de engem szeret. Szerintem életében nem volt magyar emberhez köze.

Jelenleg szabadúszó vagyok, így nehezebb érvényesülni. Előnye annyi, hogy nem kell kikérned magad a színháztól, bármikor mehetsz forgatni. Viszont ha nincs felkérés, bevétel sincs. Ezért vállal sok színész másodállást. Saját bizniszbe kezdenek, könyvet írnak, festenek, bisztrót nyitnak.

– Te is gondolkozol másodállásban?

– Amióta szabadúszó vagyok, állandóan. Festeni nem tudok, az írást két sor után otthagyom. Viszont a kézügyességem óriási, imádok „kütyülni“! Bőrt varrok, ruhákat szabok, korongozok! Ám ha másodállásban csinálnám, az már nem kikapcsolódás lenne.

– Ha nem ismernélek, azt gondolnám, hogy csillogó-villogó a színész szakma!

– Szerinted még mindig ezt gondolják?

– Igen. Olyan ez, mint egy jól megszerkesztett Insta-profil. Bár nem csak akarat, de tehetség is kell hozzá. Tudod, hogy van ez: hiába tanulsz zenét, ha nincs hallásod.

– A színészéletet kevesen bírják. Ha munka van, akkor csőstül jön, nem tudod, hova rohanj először. Ha nincs munka, akkor meg arra kell gyúrni, hogy mi lesz akkor, ha bejön... Tehát nyelvet tanulsz, mozogsz, fejleszted a mentális és a fizikai erőnlétedet, hogy bírd a strapát. Plusz állandóan úton kell lenni. Ismersz, nincs egylaki élet!

– Azt mondod, kevesen bírják a színészmesterséget. Szerinted mi szükséges a helytálláshoz?

– Szenvedély, akaraterő és tréning. Egyszer az egyik jezsuita barátom azt mondta, hogy művész csak az lehet, aki szeret szenvedni. Nem válaszoltam semmit, de mérhetetlen haragot gerjesztett bennem. Úgy gondoltam, hogy én nem szeretek szenvedni, és lehet nekem attól még gyönyörű életem, hogy színésznő vagyok. Aztán rájöttem, hogy rosszul értelmeztem a szavait. Magánemberként kötelességem rendben lenni, pont azért, hogy mikor megkapok egy szerepet, amiben épp válófélben vagyok vagy meghalt valakim, azt el tudjam játszani. Odaadom a testem és a lelkem a fájdalomnak, hogy a néző a végén katarzist érezzen. Tehát mégiscsak van benne szenvedés! Az már más dolog, hogy évekbe telt, mire megtanultam letenni a szerepemet.

– Ez mit jelent?

– A színház és a film, ugye, arról szól, hogy egy másik ember érzelmeit vagy történetét mutatjuk be. Ebben mindig konfliktus van, mert ha nincs benne dráma, az nem érdekes. Na mármost a színész idegvégződései állandóan nyitva vannak, mint egy húsevő növény szája, hogy föl tudja szívni a másik embert. S ha ezt a másik személyiséget nem tudod letenni, miután legördül a függöny, összeroppansz. Ez a színházban is nehéz, de egy filmben még nehezebb, mert ott nem egy estéről van szó. Engem speciel minden szerepem megviselt. Az első filmem, a Kisrókák alatt két hónapot töltöttünk Írországban: az első két hétben csak angolul tanultam. Távol otthonról, egyedül, ahol nem kellett nap mint nap kilépni a szerepből. Cipeltem magammal egy lányt, akinek nagy traumái voltak. Amikor vége lett a forgatásnak, és elmentünk Olaszországba a barátommal, fogalmam sem volt, hogy miért nem tudom élvezni az ottlétet. Miért vagyok mogorva? A mindennapokat kellett volna átélnem, de én még a szerepemben voltam... Az elhatárolódáshoz ugyanis kell keresni egy rituálét, amivel le tudjuk tenni a szerepünket.

derzsi-testverek-allo.jpg

– Mint például?

– Az én technikám a következő. Két órával a színházba menetel előtt elkészítem a táskámat, és ráhangolódom az estére. Majd bemegyek, és onnantól fogva hangosan mondom magamnak, hogy most átalakulok. Levetem Réka ruháit, lemosom a sminkjét, elteszem Réka ruháit és magamra öltöm a szerepemet. Felveszem Lída Baarová ruháit és a személyiségét. Amikor már sminkelek – mert nem hagyom, hogy más sminkeljen, annyira szeretem csinálni –, aközben is alakulok. Mindig nevetnek rajta, de inkább pepecselek, és pontosan megrajzolom azt a nőt, akit játszom. Felrajzolom az ő arcát az én arcomra. Aztán felmegyek a színpadra, és jön a metamorfózis.

– Meddig tart a varázs?

– A tapsnál van az első nagy kilégzés. Majd utána jön egy nagy zuhany, amikor a testemről, az arcomról lemosom a másik embert, kifésülöm a hajam. Akkor újra hangosan elmondom magamnak, hogy Rékaként térhetek haza.

– Hangosan mondod? A kollégáid hallják?

– Nem hallják, mert susogok. Sok színész azonban úgy oldja meg ezt a kilégzést, hogy megiszik egy sört.

– A színészek bohémak! Így lazítanak, nem?

– Úgy gondolom, hogy legtöbbször nem szórakozásból engedik ki a gőzt, hanem így próbálják a szerepüket letenni. Ha este megéled édesanyád halálát, az agyadnak mondhatod, hogy ez csak egy szerep, de az izmokban benne marad.

A pszichológus segít ezt kidolgozni. Terápiára járok, ha úgy érzem, szükségem van rá. Nekem nehéz volt összeegyeztetni az életemet a foglalkozásommal.

– Kiegyensúlyozott embernek tartod magad?

– Néha. (nevet) Tanulom. Egyébként kipróbáltam azt is, milyen dühösen játszani. Ha kapsz egy rossz hírt, olyankor jobb a színpadra lépni, mert ki tudod adni a benned lévő feszültséget. De én nem akarok emiatt konfliktusokban élni. Nekem az egyensúly a szimpatikus, hogy tudjak önfeledten nevetni.

– Milyen nyelven suttogsz magadnak?

– Magyarul vagy csehül.

– Apropó! Öt nyelven beszélsz és játszol.

– Túlzás, az ötödiket csak értem.

– Melyik az ötödik?

– A német.

– Pont a németet mondod?

– Tíz évig tanultam, de ha beszélni kell, megtorpanok.

– Mégis rengeteg német karakterre választottak ki, ez érdekes!

– Ebből látszik, hogy a külső mire predesztinál. A színházban csehül beszélek, a férjemmel szlovákul, a családdal magyarul. Filmben és reklámokban angolul és németül. Hogy melyik nyelv áll hozzám a legközelebb? Magyar embernek születtem, sose fogom az angolt mondani.

– Nehéz volt Csehországban az elején? Hiszen a szlovák az nem cseh, főleg nem a színpadon.

– Az első két évben nem szólaltam meg csehül, mert szégyelltem magam. A cseh egy nehéz nyelv. Máshová teszi a nyelvét a cseh, és máshogy nyitja a száját, mint egy magyar.

– Hol van az otthon?

– Prága az otthon, Nagyszarva az itthon. Itt mindig kifújom magam, és fellélegzek. Itt van a család, a barátok. Itt vannak a gyökereim. Amikor felnő az ember, útközben jön rá, mennyire fontos, honnan származik. Nekem azért kellett elmennem innen, hogy tudjam, mekkora kincs az „itthon”.

– Haza fogtok jönni?

– Jelenleg egy bázist keresünk Prága és Budapest között. Pozsony és Brünn kínálkozik.

– Nem szívesen hagynád el Csehországot, igaz?

– Nekem jobban megfelel. Simább az ügyintézés, nyugisak a mindennapok.

A hétköznapok jobban Csehországban a humor miatt. Bennünk, magyarokban van egy őstragédia, a történelmi múltunk. „Sírva vigad a magyar.” Ez a csehekre nem jellemző. Rájuk a lét elviselhetetlen könnyűsége illik.

– Ugye, tudod, hogy egész végig úgy beszélsz velem, mintha nem is ismernél?

– Igen! Ehhez szoktam hozzá, így szocializálódtam.

– Színészkedsz?

– Nem. Újságírókkal mindig így viselkedem.

– Nehéz dió vagy, munkában nem ismersz tréfát!

– Tudom. De te is újságíró vagy most. Nekem ilyenkor beáll a testem: ezt tanultam meg. Sok olyan színész van, aki a vasárnapi ebédnél szórakoztatja a családot. Én nem tudom ezt. Kettőnk közül te vagy a bohóc az asztalnál!

– Téged azonban mindig fiatalabbnak néztek. Hamvas bőr, filigrán alkat.

– Volt egy időszak, amikor több kiló voltam, és nem éreztem jól magam. Azóta nem kívánom az egészségtelen kaját. Ha otthon vagyok, akkor az ráadásul mindig két kiló pluszt jelent.

– Számodra mit jelent nőnek lenni?

– A belső kisugárzást és a belső erőt. A szívet, a finomságot, a kecsességet és a lágyságot.

A házasságom akciódús. Néha azt érzem, már ötven évet éltünk együtt. Néha meg azt, hogy a házasság elején vagyunk. Dodo állandóan úton van. Éves szinten fél évet mindig külön töltünk, ugyanakkor mi ketten már egy család vagyunk. Ha a gyerekről kérdezel, akkor remélem, hogy lesz.

– Kéne egy jó végszó!

– Az újságírók mindig a végszavakat keresik – bár a színészek is. Tegyél te pontot a mondat végére! Elárulom, hogy Csehországban nem igazán olvasok női magazinokat. Viszont minden hónapban megveszek egy férfimagazint, az Esquire-t, mert minden egyes számban a címlapinterjú egy színésszel vagy egy íróval készül. Általában férfiakkal, de vannak köztük nők is. Az interjú úgy zajlik, hogy az újságíró egy-két napig együtt van a színésszel, aki elviszi őt horgászni vagy egy farmra, meghívja őt ebédre, ide-oda. Napokig készül az interjú, mert egy-két óra alatt nehéz megismerni a másikat.

– Lépéselőnyben voltam, én gyerekkoromtól ismerlek. De ma csak kávézni hoztalak.

– Mégis ezt az Esquire-érzést hoztad, ami nagyon jólesik. Olyan dolgokat mondtam neked, amit nem mondanék másnak. Se a színészetről, se a mentálhigiéniámról. Ezeket mindig egy-egy mondattal elintézem. Most készült egy túl őszinte interjú. Jó lesz végszónak? (nevet)

Fotó: Dömötör Ede

Kapcsolódó írásunk: Ismerjük meg Tóbisz Tituszt!

Derzsi Bernadett