Valóban kemények a kézilabdás lányok? Aki válaszol: Pénzes Mónika (Bős) és Csernyánszky Dóra (Komárom).
Dóri és Moncsi betekintést engednek a hivatásos kézilabdázók világába. Mindketten a DAC színeiben játszanak, amit Moncsi megfejelt egy szlovák válogatott kerettagsággal is. (Fotó: Dömötör Ede)
Dóri és Moncsi talpig nőcisen
– Hogyan találkoztatok a sporttal? Mikor került labda a kezetekbe?
Csernyánszky Dóra: – Édesanyám is kosarazik, őt követtem. Kiskoromban néztük a tévében a meccset, és megtetszett. Arra jutottunk, hogy megpróbálom. Azóta a labda szerelmese vagyok. Nélküle fél ember lennék.
Pénzes Mónika: – Amióta az eszemet tudom, sportolok. Már kisgyerekként kidobóztam és fociztam. Majd nyolcéves koromban anyukám elvitt az első kézilabdaedzésemre. Szégyenlős kislány voltam, már a terembe sem akartam bemenni, odabent pedig pánikba estem. Két kézzel téptem a hajam, hogy tessék engem szépen hazavinni. Megijesztett az idegen terep. Némi rábeszélés után adtam még egy esélyt a labdának – s itt ragadtam.
– Milyen mezszámban léptek a pályára? Mi a története?
Dóri: – Régebben 13-as voltam. Görbicz Anita miatt, aki nagy név, 233-szoros magyar válogatott. Neki is ez volt a száma, én pedig felnéztem rá. Naná, hogy a DAC-ban pedig lecsaptam a hetesre: ez a szerencseszámom. Eddig bevált.
Moncsi: – Nekem a kettes. A legelső mezszámom a hármas volt, a csapattársamnak a kettes jutott. Az jobban tetszett, kicseréltük. Nem gondoltuk túl.
– A kézilabdát kemény sportnak tartják. Valóban nem a kisasszonyok játéka...
Dóri: – Igen, a kisasszonyság és a labdajáték két külön műfaj. De nem is kell egyszerre csinálni. Játék közben sportoló vagyok. Teljes fókuszban játszom, úgy, ahogy azt elvárom magamtól, s ahogy azt mások is elvárják egy jó játékostól. Átlényegülök. Ugyanígy vannak vele a csapattársaim is. Mindenkinek ugyanaz a célja, hogy jól játsszunk. Ilyenkor nem számít igazán, hogy mi vagyunk a gyengébbik nem.
Régen is kemény volt a játék, de lassabb volt a tempó, a szabályok is eltértek. Idősebbek mesélik, hogy még salakon játszottak, később bitumenen és mindenféle pályákon. Ma intenzívebb a játék, gyorsabban jár a labda, a támadásra is kevesebb idő van.
Moncsi: – Hatalmas öröm, mikor kicsikét meghalsz a pályán, mert a győzelem akkor édes, ha meg kell érte küzdeni. A munka meghozza a gyümölcsét. Aki nem dolgozik, az íztelennek érzi.
– Ha már keménység: volt-e sérülésetek?
Dóri: – Az egyik meccsemen ütköztünk a játékostársammal, sikerült a kulcscsontomat eltörnöm. Aztán bezsebeltem egy kézfejtörést is, de nagyobb sérülésem szerencsére nem volt.
Moncsi: – Tavaly októberben történt. Épp a védekezést gyakoroltuk a csapattársammal, mikor hatalmas lendülettel összefejeltünk. Felszakadt a szemöldököm, ömlött belőle a vér, majd a masszőr odaszaladt, hogy a csapattársamnak nincs meg a foga. Én meg csak néztem rá: Hát hol lehet? Aztán kiderült, hogy beletörött a fejembe. Egyszerre volt abszurd és vicces a helyzet. De hogy mennyire nőből vagyok: a következő gondolatom az volt, hogy remélem, megvannak még a pilláim... (Nevet.)
Pénzes Mónika (21, Bős) a DAC és a szlovák válogatott tagja. Sportos gyerek volt, minden sportot kipróbált, a dunaszerdahelyi sportgimnáziumban végzett. Szeptemberben kezd Pozsonyban a Comenius Egyetemen, testnevelő tanár és edző szakon. Tizennyolc évesen gólt lőtt a világbajnokságon. Arca, szeme mosolyog, mikor mesél. Sugárzik belőle a sport szeretete.
– Mi a jó kézilabdacsapat titka? Milyen a jó csapatjátékos?
Dóri: – A jó csapatszellem a kitartás. A legnagyobb titok, hogy a csapatnak együtt kell gurítania, nem nyomjuk le a másikat, nem kritizáljuk őt úton-útfélen. Fontos tudni, hogy megbízhatunk a másikban. Hatalmas erőt ad, ha a másikat előretoljuk, egymást motiváljuk. Fontos az edző hozzáállása is: az, hogy megbízik bennünk, vagy épp tudja, hogy képesek vagyunk rá. Képesek vagyunk a győzelemre! Ez hatalmas lendületet ad a csapatnak.
Moncsi: – Szerintem az a jó csapatjátékos, aki buzdítja azt, akinek épp nem megy a játék. Illetve az is fontos, hogy ne akarjuk egyedül megnyerni a meccset. A jó játékos mindenkinek passzol. Itt nem kifizetődő az önzőség. Egymásért harcolunk, nem egymás ellen. Ez a csapatsport lényege: egymásért dolgozunk, mert egymásra vagyunk utalva.
– Hogyan néz ki egy hetetek? Mennyire táblázzák be az időtöket?
Dóri: – Hétről hétre élünk, a következő heti edzéstervet előző héten kapjuk meg. Az elején nehéz volt ezt megszokni, de már megtanultunk alkalmazkodni. Szerencsére a barátaim megértőek, ha épp nem tudunk találkozni.
Egy edzés egyébként négy órát vesz el a napból, mert időben oda kell érni, átöltözni. Maga az edzés két óráig tart, utána a csapat együtt ebédel. Közösségben élünk, egy család vagyunk.
Moncsi: – Öt nap alatt hét edzésünk van. A hétfőt inkább futósabbnak mondanám, kedd az erőnlété meg a védekezésé, szerdán a lerohanásokat gyakoroljuk, csütörtökön a lövésekre és a támadásokra koncentrálunk, pénteken újra védekezünk. A szombat pedig meccsnap.
– Ez a megfeszített munkatempó sokat kivesz az emberből. Ti hogyan maradtok motiváltak? Hogyan tudtok jó formában maradni?
Dóri: – Van egy mottóm: Discipline over motivation! A fegyelem előbb van, mint a motiváció. Sokat mondogatom magamnak. Ha kitűzök egy célt, akkor is legyűröm, ha éppen nem lelkesedem százszázalékosan. Mindent megteszek azért, hogy büszkék legyenek rám a szurkolók.
Moncsi: – Számomra a legfontosabb az alvás, az a legjobb regeneráció. Az étkezésekre is oda kell figyelni, nem lehet összevissza enni. Az is nagyon fontos, hogy sok vizet igyunk, mert az edzéseken sokat izzadunk. A vitaminokat is pótolni kell.
Csernyánszky Dóra (19, Komárom) Győrben kezdett kézilabdázni, majd kis idő után átigazolt Dunaszerdahelyre. Azóta a DAC játékosa. Szerdahelyen járt a magángimnáziumba, most pedig friss érettségivel a kezében nekilát az egyetemnek Pozsonyban, szintén testnevelő tanár és edző szakirányban. Lelkesedése észrevétlen átragad az emberre.
– Milyen poszton játszotok?
Dóri: – Amíg Győrben játszottam, addig irányító voltam. Most a DAC színeiben bal szélső vagyok. Fürgének, gyorsnak mondtak, ráállítottak a bal szélre, gyakoroltam, megszerettem.
Moncsi: – Szintén bal szélső vagyok. Egyébként nehéz pálya, mert vannak meccsek, ahol nem kapunk labdát, csak fel-le futkározunk egész idő alatt. Ugyanakkor fontos feladatunk van: szét kell húznunk az ellenfél védelmét, hogy a többiek könnyebben tudjanak gólt szerezni.
– Van-e a meccs előtt rituálétok, amit sosem hagynátok ki?
Dóri: – Meccs előtti este mindig imádkozom. Nem vagyok megkeresztelve, de nagy erőt ad a hit. Érzem, hogy segítséget kapok fentről.
Moncsi: – Minden meccs előtt kimegyek a nagyapámhoz a temetőbe. Beszélgetek vele, kérem, hogy segítsen. Négy éve nincs köztünk. Gyöngynek hívott. Büszke volt rám, remélem, most is az. A másik, amit nem hagyok ki, az az ima. Kérem Istent, hogy segítsen. Misére is járok.
– Beszéljünk kicsit a szurkolókról! Ki a legnagyobb drukkeretek?
Dóri: – Egyértelmű. Az édesanyám. Az is jó érzés, amikor a meccsek végén odajönnek a szurkolók aláírást kérni.
Valahol mélyen mindig erre vágytam, hogy példaképnek tekintsenek. Remélem, eljön az idő, mikor valakinek tényleg én leszek a példaképe!
Moncsi: – A szurkolóktól azt kapjuk vissza, amit mi adunk nekik. Ők pedig biztatnak, dobolnak, trombitálnak. Új erőre kapunk tőlük. A mezemet is elkérték már. Szíven üt, mert érezni lehet, hogy szeretnek. Van egy szurkolóm, egy idősebb úr. Szinte minden meccsen ott van a feleségével, édességet hoznak. Néha telefonon is beszélünk.
– Mit csináltok, mikor nem kézilabdáztok? Hogyan töltitek a szabadidőtöket?
Dóri: – Én szenvedek. (Nevet.) Az érettségi miatt nehéz volt ez a tanév, hullámvasút volt. Fent is, lent is, most kicsit örülök, hogy pihenhetek. Lazításképp edzőterembe járok – lehet, hogy ez már megszállottság. Ám üdítő, hogy a magam tempója szerint tudok sportolni.
Moncsi: – Figyelem a focit, a szerdahelyieket követem. Kikapcsolásképp pedig biciklire pattanok vagy görkorcsolyát húzok. Sport helyett is sportolok. De azért vannak nőcis dolgaim, sokszor kimegyünk kávézni, vásárolni a barátnőimmel. A két legjobb barátnőm szintén kézilabdázó. Együtt nyaralunk, erre az időre tabu a kézilabda, nem beszélünk róla.
– Van különbség aközött, hogy valaki nőként vagy férfiként sportol?
Dóri: – A nők mintha durvábban játszanának, mint a férfiak. Ez főleg a küzdősportokra jellemző. Nem lacafacázunk. De még mindig többet nyom a latba, ha férfi van a pályán. Nagyobb nézőszámot vonz. Sajnos.
Moncsi: – A fociban a nők labdába sem rúghatnak. Szerencsére a kézilabdában ezt nem érzékeljük, itt nálunk nincs különbség.
– Elismerik az eredményeiteket?
Dóri: – Igen!
Moncsi: – Igen. Abszolút így érzem.
– Hogyan élitek meg a nőiségeteket? Vagy az életben is keménykedtek?
Dóri: – Szeretek nő lenni, szeretem a végleteket. Szerintem szép, ha valaki tud gyengéd lenni, ellentétekben létezni.
Moncsi: – Izmosabb vagyok, mint az átlag. Az elején zavart, hogy nagy a combom vagy vastag a kezem. Serdülőként nehéz volt megélni, hogy körülöttem mindenki cérnavékony, sőt azt hittem, hogy én kifejezetten kövér vagyok. Mígnem rájöttem, hogy ami rajtam van, az izom. Egyébként szeretem az elegáns ruhákat, szeretek kiöltözni, de kevés rá az alkalom. Edzésre mégsem eshetek be magas sarkúban!
A játék krédója
A csapatjáték megedzi a testet-lelket. Megtanítja a lányokat arra, hogyan segíthetnek egymáson. Azt is megtanulják, hogy minden ember más, együtt mégis erősek. A csapattársak és a jó edző inspirálnak; aki elkeseredik, azt kihúzhatják a sikertelenség gödréből. Az edzőnek nincs könnyű dolga, meg kell találnia a hangot mindenkivel. Az egyik játékosról minden lepereg, míg a másik túlaggódja magát. Van, akiből úgy lehet kihozni a legjobbat, ha az edző terelgeti, dühösködik vele, míg a másik ettől lelkileg padlóra kerül. A jó edző empátiával viszonyul a játékosokhoz, rugalmas és segítőkész.
A kézilabda csapatjáték
Nem hagyhatjuk cserben a másikat – és a hiányzó játékost tudni kell pótolni. Az a jó, ha minden poszton van a játékosnak legalább egy cseréje; kifejezőbb, ha azt mondjuk, társa. A lesérülés nagy mumus, komolyan kell venni a megelőző gyakorlatokat. Erősíteni kell a hátizmot, a hasizmot, a törzset. Emellett fontos a láb, a térd, a boka erősítése is. Ha a törzs stabil, az véd a végtagsérülések ellen. A játék most még dinamikusabb és gyorsabb, mint akár pár évvel ezelőtt. A sport kitartásra nevel – ez közhely, de igaz.
